– Úgy látom, az öregem nincs itthon – torpant meg Poercelinó a lakásuk ajtaja előtt.
– Miből gondolod? Még be sem kopogtunk! – nézett rá a fiúra Rahman Talisman meglepődve, bár tapasztalatból tudta, hogy a sztárok észjárása kiismerhetetlen. Bangladesben például ismert egy riksakulit, akit a szakmájában mindenki tisztelt, mert fél lábbal tekerte a pedált, a másikkal meg borotválkozott. Nos, ez a riksakuli egyszer úgy döntött, abbahagyja a hagyományos, pamacson meg zsilettpengén alapuló szakállvágást, és áttér az elektromosságra. Tettének rendkívüli voltát az bizonyítja, hogy vezetékes masinát használt. Az eset következménye az a híres kábelmizéria, ami a fél Daccát behálózta.
Porcelinó türelmesen megvárta, hogy a bangladesi befejezze a gondolatmenetét, aztán elmondta, hogy az apja mindig bezárja az ajtót, ha otthon van, és nyitva hagyja, amikor házon kívül tartózkodik. Valószínűleg ez is egy sztárallűr volt, mert a kis focizseni szerint az apját magasra taksálták a kormányos szakmában.
A logika szabályai szerint mivel az ajtó nyitva találták, Luigi Serafini nem lehetett otthon. Az őslénybiológus a bejárat előtt a földön heverő Scena del crimine feliratú sárga műanyagszalagot is furcsállotta, de Porcelinó gond nélkül átlépett fölötte, ezért úgy vélte, az sem lehet más, mint a helyi folklór része.
Odabent egy tapasztalt kutató éleslátásával azonnal felmérte, hogy ezen a helyen nagyjából a triceratopszok kihalása óta nem takarítottak. Lehet, hogy a kormányos ezzel a mesterségesen kialakított koszfészekkel próbálta a jövő nagy bajnokát hozzászoktatni a fociöltözők sajátos hangulatához, ahol az aktív kanszag mellett a szétszórt hulladék is dominál – tűnődött az adjunktus.
Bármi lehetett a rejtély titka, Porcelinó remekül tájékozódott a limlomok között, mert alighogy belépett az ajtón, máris kijelentette:
– Idegenek jártak a lakásban.
– Az összetört bútorokra meg a szétszórt csikkekre gondolsz? Annyi van belőlük, mint egy hatvanas években forgatott neorealista filmben.
– Nem az a baj, hanem hogy valaki odébb taszigálta a lasztim – mondta Porcelinó.
Talisman ekkor kiszúrta focilabdát. Na, nem úgy, direkt, ahogy mondjuk, hanem csak képletesen, a szemével. Nem is volt nehéz dolga, mert a labda lehetett a legtisztább berendezés a lakásban. Villany helyett is világított volna, ha elmegy az áram.
Miután meggyőződött róla, hogy a labdáját nem érte bántódás, Porcelinó kiment a konyhába, hogy keressen valami harapnivalót. Kinyitotta a hűtőt, és kivett egy darab sajtot meg valami narancslét, bár ez utóbbit csak tippeljük.
A bangladesi kissé csalódottan követte. Nem volt elég, hogy elveszítette szem elől a professzort, és vele együtt a bombaüzletet garantáló hatvanezer eurót, most még a kis sztár papája is felszívódott. Már azon volt, hogy megkérdezze Porcelinót, mit gondol, hol kódoroghat most az apukája, amikor a konyhaasztalon meglátott egy hatlövetűt.
– Nézzenek oda: egy pisztoly! – csillant fel a tekintete.
– Az ám! – hagyta helyben Porcelinó. – Olyan, mintha valódi lenne.
– Szerinted nem az?
– Kizárt.
– Miből gondolod ezt? Hidd el, valamennyit ehhez is értek, mert hát bangladesi vagyok. Daccában egy utcányit sem mehet a magamfajta jól szituált tudósember anélkül, hogy ne dudorodna a farzsebében egy stukker. Néha még az őslénytani ásatásokon is lövöldözünk egymásra. Csak úgy, szórakozásból.
– Én meg sok lövöldözős filmet nézek – mondta Porcelinó tele szájjal.
– Na ne röhögtess! Azokban műanyagpisztolyokat használnak, és utólag teszik rájuk az effekteket meg a hangot. Tudod te mi az, hogy Bollywood?!
– Azt éppenséggel nem tudom – mondta a kis sztár, és fölvette az asztalon heverő pisztolyt –, de ez csak egy játék. Ha valódi lenne, nem volna ennyire súlyos.
– Pont fordítva van, te gyerek! Az igazi pisztoly készül fémből! Mit tanultok ti, olaszok az iskolában?!
– Toleranciát, másságtiszteletet és alanyi jogot – mondta Porcelinó, és a spagetti westernek trükkjét idézve megforgatta a pisztolyt a mutatóujja körül. – De apám barátaitól azt is tudom, hogy ma már olyan könnyűek a stukkerek, mint a pille. Ez pedig nehéz, mint a dög. Nézze csak, két kézzel kell fölemelnem, ha célozni akarok vele.
Ráfogta a pisztolyt az ajtóban álló bangladesire, és fél szemét behunyva, a nyelvét a foga közül kidugva összpontosított a célzásra. Amikor ez sikerült, meghúzta a ravaszt. Ebben is tehetséges lehetett a kis huncut, mert a bangladesit pontosan a homloka közepén találta el.
*
Pietro Maccaroni felügyelő megkönnyebbülve fordított hátat az elmegyógyintézet középkori módon vasalt kapujának. Tudta, hogy akit ide bepasszíroznak, az nem szabadul meg egykönnyen. Neki is volt egy rossz tapasztalata, amikor évekkel ezelőtt nyomozás közben véletlenül betévedt ide, és a kaput becsapta mögötte a léghuzat. Majd egy hétbe tellett, mire visszanyerte a szabadságát. Át kellett esnie egy csomó vizsgálatokon, hogy beszámítható-e vagy csak részben, aztán meg kellett várnia az intézményvezetőt, hogy a zárójelentést aláírja.
Balszerencséjére az igazgató éppen Münchenben tartózkodott egy idegzsába konferencián, és amíg annak vége nem lett, a derék nyomozó a zárt osztályon sakkozott III. Napóleonnal. Ilyen sors várt az eléggé zavartan viselkedő Tavottára is, ami jelen esetben azért volt kívánatos Maccaroni felügyelőnek, mert biztos lehetett benne, hogy nem lép meg előle, másfelől időt nyert, hogy kiderítse, ki ez az alak, és hogy mi köze van Flavia néni eltűnéséhez.
Amíg ezen tűnődött, a sarkon majdnem összeütközött Brunettivel.
– No lám, milyen kicsi ez a város! Mit keres itt, ahol a madár is csak úszógumival közlekedik? – csodálkozott a felügyelő.
– Öö.. még mindig a tegnapi ügyön dolgozom – hebegett Brunetti mereven elhallgatva azt az epizódot, hogy a pisztolyát ott felejtette Serafiniék lakásában, és most lóhalálában oda igyekszik. De mert a munkára hivatkozni a főnök előtt sosem elég, előrukkolt egy figyelemkeltő adattal:
– Képzelje csak, felbukkant a színen Zlatan Ibrahimovics! Találtam egy levelet a kormányos lakásában, amiben valamilyen megállapodást pedzeget. Lehet, hogy a bosnyák maffia is benne van ebben az ügyben.
– Vagy a svéd – bólogatott a felügyelő.
– Vagy a szerb – adta alá a lovat Brunetti.
– Ez meg hogy érti? – vonta fel a szemöldökét Macccarone.
– Ibrahimovicsot nemrég együtt látták Novak Djokoviccsal. Tudja, amikor a teniszsztár Torinóban megnyerte a világbajnokságot.
– Igen, emlékszem erre az epizódra. Nekem is gyanúsak voltak, amikor együtt fotózkodtak a kupával – mondta a felügyelő. – Úgy vélem, a következtetése teljesen logikus. Még ma intézkedem, hogy adjanak ki nemzetközi elfogatóparancsot Novak Djokovics ellen.
– Az talán még korai lenne – próbálta enyhíteni az okozott károkat Brunetti. – Inkább visszamennék a kormányos szálláshelyére, és még egyszer, sokkal alaposabban körülnéznék.
– Fölösleges! – legyintett Maccarone. – Teljesen egyértelmű, hogy Serafiniék valamilyen nemzetközi összeesküvésbe bonyolódtak, és az jóval távolabb vezet Szerbiánál.
Brunetti tudta, hogy a főnöke nem a terepmunka bajnoka, de ha a statisztikákat nézzük, akkor olyan következtetésekre képes, mint Sherlock Holmes. Utóbbiról pedig közismert, hogy egy hajszálból is meg tudta mondani, hogy a gazdája milyen kórság következtében kopaszodott meg. Uralkodott hát magán, és várta Maccarone bővebb okfejtéseit. Nem is csalódott, mert a felügyelő kész elmélettel rukkolt elő:
– Tegnap kihúztam a csatornából egy ürgét, akiről kiderült, hogy amerikai útlevele van, de bangladesi kapcsolatokkal is rendelkezik. Ez még nem jelent semmit, de képzelje, az ipsénél volt egy vízhatlan aktatáska, és benne hatvanezer euró. Látott már maga ennyi pénzt egy rakáson?
– Nem láttam – mondta Brunetti, miközben a reggeli párától még mindig nyirkos velencei utcaköveket fürkészte.
– Nos, én sem – mondta a felügyelő. – De tény, hogy ebben az ügyben, mármint a vaporettólopásban van egy kitapintható bangladesi szál. Tegnap ugye, egy bizonyos Rahman Talisman az irodámban azt fejtegette, hogy a vaporettóval együtt a főnökét, a szintén bangladesi Yayeward Ravalpindi professzort is elrabolták. Mindez arra enged következtetni, hogy Novak Djokovics jövőre indulni fog a daccai nemzetközi teniszbajnokságon!
Brunettinek leesett az álla. Elbűvölte ez a lexikális tudás, ami úgy áradt a főnökéből, mint a Grand Canale teleholdkor, és hogy mindez képes ilyen agyalágyult ostobasággal párosulni, ha a gyakorlati hasznát vesszük alapul. Még hogy a daccai nemzetközi bajnokságon! Nevetséges. De jó beosztott volt, így ahelyett, hogy vitába bonyolódott volna a főnökével, mélyen hallgatott. És jól tette, mert Maccaroni meglepő módon folytatta az okfejtését:
– A legfurcsább az, hogy ma reggelre az anyósom, és a táska pénz is eltűnt. Gyanítom, hogy elrabolták, de még nem jöttem rá, ki és miért tette. Jó lenne, ha erre gombot varrna a gyakornok úr!
– Rendben van, csak most visszamennék a… – mondta Brunetti, de nem fejezhette be.
– Frászkarikát megy vissza! – jelentette ki Maccarone ingerülten. – Bemegyünk az irodába, és alaposan kifaggatjuk ezt a Talismant. Ugye, ott tartotta éjszakára?
Brunetti kezdte igen kényelmetlenül érezni magát. Nem tudta, mit tegyen: ismerje be, hogy telefonon már lecsekkolta Celentino tizedest, és tudja, hogy az elengedte a koronatanút a kis Porcelinóval együtt, vagy hazudjon egy hatalmasat. Rövid teketóriázás után az utóbbi mellett döntött:
– I… igen, ott ücsörög az irodában és arra vár, hogy kikérdezzük – mondta.
– Akkor nyomás! – rendelkezett a felügyelő. – Biztos vagyok benne, hogy néhány keresztkérdés után ékes bangladesi baritonon el fogja nekünk dúdolni, ki és miért ragadta magához az anyósomat.
*
Ritzia Briganti nem akart hinni a szemének: kedves barátnője, az okos és talpraesett Luciana Millebacci emberrablás áldozatául esett, mert más magyarázat nem létezett arra a jelenségre, hogy az a motorcsónak, amelybe belépett, mint a kilőtt nyíl elszáguldott vele az ismeretlen messzeségbe.
Hirtelenében Ritzia nem is tudta, mit csináljon, de aztán eszébe jutott az ősi kelta bölcsesség, hogy a pánik nem a legjobb tanácsadó. Visszaült hát a vendéglő teraszára, és mintha minden a legnagyobb rendben lenne, rendelt egy üveg 1986-os Csemői Lófingatót. Úgy vélte, jót tesz az idegrendszerének, ha a nagy megrázkódtatást egy még nagyobbal tetézi.
Lenagyobb ámulatára, a pincér bólintott, és azonnal kihozta azt a barbár löttyöt, ami úgy győzte le az itáliai borkultúrát, ahogy a hunok a római légiókat. Ennél a lőrénél savanyúbb pacsmagot Ritzia elképzelni sem tudott volna, most mégis ilyesmire vágyott. Elgondolkodva iszogatta az italnak csupán fantáziadús eufemizmussal nevezhető folyadékot, és közben azon tűnődött, mi tévő legyen. Velencében nem ismert senkit, legalábbis nem olyan szinten, hogy igénybe vehette volna a segítségét. Úgy rémlett neki, itt valahol lakik az a híres elmeorvos szakértő, akit kislányként gyakran látott a szüleinél, miután az apja idegrángást kapott a chilei konténeres borok beáramlása miatt. Gyakorlatilag ez a dömpingárú tette tönkre az évszázadok óta jól prosperáló vállalkozásukat, és bár az elmeorvos szakértelmének köszönve az apja végül összeszedte magát, és ha üggyel-bajjal is, de talpra állította a Briganti borászatot, már nem volt a régi. A professzor ezután még évekig rendszeres látogató volt nálunk, mert az idegbaj-kezelése mellett a borkultúrához is vonzódott. Ritzia biztos volt benne, hogy a magyarok nyomulását a Csemői Lófingatóval olyan mélyen megveti, amilyen mélyen csak lehet, ám ebben az ügyben aligha tudott a hasznára lenni.
Próbaképpen elővette a mobilját, és felhívta Luciát, de a készülék bár kicsöngött, nem vette fel senki. És ekkor, a táskájában megtalálta azt a névjegyet, amit attól a jóképű, bár kissé ütődött nyomozótól kapott: Nicola Brunetti, nyomozógyakornok. Nem a legjobb választás, tekintve, hogy Luciát is meg őt is öregasszonynak nézte, de szegény velencei látogató lagúnavízzel főz, ahogy a lombardiai közmondás tartja. Ritzia be is pötyögte a kártyán talált számot, és megelégedve tapasztalta, hogy Brunetti a harmadik csöngés után felvette a telefont.
– Mama te vagy az? Gondolom, már megint elhagytad a telefonodat, ha idegen számról hívsz. Most nem értek rá, éppen egy… – hadarta a gyakornok jól hallhatóan idegesen.
– Nem a mama vagyok, hanem Ritzia. Az a csúf vénasszony, akivel nemrég együtt kávézott a Hotel Marte teraszán.
– Öö… igen.. emlékszem – mondta Brunetti kissé bizonytalanul. – A helyzet az, hogy most…
– Elrabolták a barátnőmet! – vágott közbe Ritzia.
– Értem. Vagyishogy: nem értem. Miből gondolja, hogy elrabolták? Bement a mosdóba és nem jött vissza? Ezért még nem kell kétségbe esnie. Nálunk a mosdók többsége kész labirintus. Nyugodjon meg, és várjon egy kis ideig, meglátja, előkerül majd a barátnője. A viszont lá…
– Nehogy letegye! – kiabált Ritzia. – A barátnőm nem a mosdóban tűnt el, hanem azután hogy beszállt egy motorcsónakba! Valami vízitaxi volt, vagy ilyesféle. Amikor Lucia beszállt, a vezető hatalmas gázt adott, és mint a cápa elszáguldott vele.
– Velencében nincsenek cápák, hölgyem – mondta Brunetti esetlenül.
– Nézze, nyomozó úr! Most nem vagyok a humoromnál – jelentette ki Ritzia ingerülten. – A napnál is világosabb, hogy Luciát elrabolták, úgyhogy kérem a rendőrség segítségét!
– Hogy érti ezt hölgyem? – értetlenkedett Brunetti. – Mi csak nyomozunk, meg bizonyítékokat keresünk. Nem zárhatjuk le a várost csupán azért, mert egy motorcsónak nagyobb sebességgel startolt a megengedettnél. Ezer az egyhez, hogy ez valami félreértés lehet.
– Én ezt nem hiszem. Főként azok után, hogy éppen maga pedzegette Zlatan Ibrahimovics érintettségét ebben az ügyben. És most elárulok magának egy titkot, amit eddig elhallgattam. Milánóban nemrég én is találkoztam az isteni Zlattannal, pontosabban ő jött oda hozzám, és rá akart venni arra, hogy hozzam el ide, inkognitóban!
– Ezt komolyan mondja?
– A legkomolyabban! Öregasszonynak volt maszkírozva, és azt mondta rendkívül fontos ügyről van szó.
– Na jó, de ez még nem bizonyíték.
– Itt van rajtam az a sál, amit az isteni Zlatan a széken felejtett. Ha gondolja, vehetnek róla DNS-mintákat – mondta Ritzia.
Ez persze nem volt igaz, de Brunetti bekapta a horgot.
– Rendben van, jöjjön be a kapitányságra, és felvesszük a jegyzőkönyvet.
– Hogyan találok oda?
– Üljön be egy vízitaxiba!
– Ezek után?! Szó sem lehet róla!
– Gyalog sem vagyunk messze. Úgy öt percre lehetünk attól a helytől, ahol most tartózkodik. Átmegy a hídon, aztán még kettőn, egyszer jobbra, kétszer meg balra fordul, és már itt is van.
– Tényleg nem tűnik bonyolultnak – mondta Ritzia. – Már indulok is, de amíg oda nem érek ne menjen sehová!
– Itt leszek, és várom – jelentette ki Brunetti, majd bontotta a vonalat.
Ritzia fizetett, adott tíz százalék borravalót a bolgár pincérnek, aztán átment a hídon, és jobbra fordulva betért az első sikátorba. Haladt úgy két utcahossznyit, majd egy újabb hídhoz érve már tudta, hogy menthetetlenül eltévedt. Csakúgy, mint mindenki Velencében, ha botor módon gyalog közlekedik.
*
Miután Francesco Tavotta belépett az elmegyógyintézet súlyos kapuján, az döngve becsapódott mögötte. Olyan automata zárral volt fölszerelve, ami csak kívülről nyitható, és ha nem támasztják ki, azonnal becsukódik. Közönséges földi halandó biztosan behúzta volna a nyakát a dörrenéstől, de Tavottának a szempillája sem rezzent.
„Ez nagyon különös” – tűnődött. – „Szakasztott úgy viselkedem, mint egy maffiózó, akinek drótkötélből vannak az idegei. Lehet, hogy mégsem bangladesiek a kapcsolataim, hanem földalattiak?!”
Nem folytathatta a tűnődést, mert a kapu mögötti tágas, napsütéses, kolostorszerű kerengőn egy fapapucsos, fehérköpenyes férfi közeledett hozzá.
„Fapapucsot hord, ezek szerint ápoló, vagy orvos. Ők viselnek ilyen lábbelit, ha nem tévedek” – mélázott Tavotta.
– Üdv néked, idegen! – rikoltotta az ipse, aki viszont Tavottának volt idegen. – Mi szél hozott ide, ahol még a…
Megakadt. Ábrándosan mosolygós tekintetét a kerengő boltívére emelve próbálta meglelni a folytatást.
– Madár se jár? – tippelt Tavotta.
– Nem! – tiltakozott a fehérköpenyes.
– A sirály is csak úszógumival közlekedik?
– Egyáltalán nem!
– A vízipatkány is zsebcirkálón surran?
– Francokat!
– Akkor feladom!
– Itt van a nyelvem hegyén, csak nem tudom kibökni – legyintett a ledérköpenyes*. – Mindegy, ez most nem lényeges. Kit tisztelhetek önben e neves intézmény hűs nyugalmában?
– Francesco Tavotta a nevem, legalábbis ez áll az útlevelemben, ami tegnap elázott, miután majdnem belefulladtam a csatornába. Innentől viszont minden Homérosz. Nem tudom, ki vagyok, és hogy Chicagóból jöttem Velencébe, vagy Bangladesből mentem Chicagóba, arról meg lövésem sincs, hogy mi volt az utazásom célja – hadarta a galambtáp gengszter.
– A napnál is világosabb, hogy ön, kedves Tavotta úr, emlékezetkiesésben szenved – mondta a fehérköpenyes. – De hogy chicagói nem lehet, arra férget eszek.
– Talán mérget?
– Miért mondja ezt? – hökkent meg a fehérköpenyes.
– Mert így szokták. Ha férget enne, nem lenne normális.
– De ha mérget ennék, az lennék?
– Ebben nem vagyok száz százalékig biztos, mindenesetre így szokás mondani: mérget eszek, és nem férget.
– Jól van, ez most nem egy irodalomóra a bangladesi egyetem olasz tanszékén – nevetett a fehérköpenyes. – Viszont tapasztalatból tudom, hogy akinek elillan az emlékezete, az nem jön vissza csak úgy, mint a filmekben. Lassan, fokozatosan kell megépítenie önmagát, fényképről fényképre.
– Lépésről lépésre – dörmögte Tavotta, de a fehérköpenyes ezt elengedte a füle mellett.
– Ahogy így elnézem magát, teljesen egyértelműnek tűnik, hogy bangladesi.
– Miből gondolja ezt?
– Az öltözékéből! A ruha az élet rücske.
– Nem tükrét akart mondani?
– Egyáltalán nem! – legyintett a fehérköpenyes vidáman. – De ne aggódjon, jó helyre került. Itt még a középkori módszereket alkalmazzák, vagyis minden esély megvan rá, hogy néhány év múlva már derengjen önnek valami a múltjáról.
– Kizárt, hogy addig itt maradok! – kiáltott fel Tavotta. – Sőt, most azonnal távozom! Engedjen ki!
– Nem tehetem – tárta szét a karját a fehérköpenyes. – Azzal, hogy belépett a kapun, bekerült abba a rendszerbe, amit a globális adminisztráció irányít. Nézze csak, ott fent, a sarokban az a kamera már le is szedte a retinaadatait, és felküldte a felhőbe, hogy a világ összes idegklinikájának adatbázisán átfuttassa. Ha nem talál megegyező adatokat, akkor életbe lép második fokozat.
– Ne ijesztgessen! Mire akar kilyuggatni?
– A kezelésre. Ha nincs benne a rendszerben, meg kell állapítani a diagnózist, aztán meg jön a terápia.
– Nekem nincs elmebajom! Leszámítva persze ezt a kis elmékezetkiesést!
– Jól mondja! – kapott a szón a fehérköpenyes. – Elmékezetkiesése van, más szóval zavar keletkezett az elméjében. De ne aggódjon, az itteni módszerek biztonságosak, bár nem mindig humánusak.
– Elegem van ebből a meddő vitából! Ki akarok menni a kapun! – emelte fel a hangját a chicagói.
– A maga érdekében mondom, hogy ne ordibáljon! – csitítgatta a fehérköpenyes –, mert azzal magára vonja a figyelmet, és az ápolók úgy bevágják a gumiszobába, mint a sicc! Ott pedig nincs térerő.
– Nem is tudnék telefonálni, nincs meg a mobilom – legyintett Tavotta majdhogynem lemondóan.
– Na látja, ezt már szeretem! – csapott a vállára a fehérköpenyes. – És most, hogy ilyen szépen megegyeztünk, engedje meg, hogy bemutatkozzam: III. Napóleon vagyok. Meghívhatom egy sakkpartira?
*
– Húú! Az anyád úristenit, te kölyök!! Ez piszkosul fáj! – rikoltotta Rahman Talisman, miközben szaporán dörzsölte a gumilövedék helyét, ami egy kéteurós nagyságú vörös foltot rajzolt a homloka közepére.
– Hehe! – kuncogott Porcelino. – Ugye, mondtam, hogy játék? De kurvára nagyot üt.
– Hogy beszélsz?! De ami azt illeti, igazad van: ez tényleg játékpisztoly, bár ha egy gumigolyó ilyen durvaságra képes, azt én nem nevezném játéknak – mondta az őslénybiológus valamelyest megenyhülve, miközben a zsebkendőjét a csapnál megnedvesítve hűsíteni kezdte a homlokát.
– A szülinapomra kaptam Rotundelli bácsitól – magyarázott Porcelino vigyorogva. – Ő az apám főnöke, és nagyon szigorú ember.
– Övé volt az ellopott vaporettó? – kérdezte a bangladesi a fejére terített zsebkendő alól.
– Csak bérelte. Apám is mindig azon filozofál, hogy egy kis lóvéval önállósíthatná magát – mondta Porcelino.
– Hoppá! Ez nagyon fontos adat! Mármint a lopás tekintetében, mert ha saját járműről van szó, a biztosítási csalás is szóba kerülhet – elmélkedett Talisman. – Egy csónakot még a passzátszél sem fújja meg ok nélkül, nemhogy a tolvajok, legalábbis nálunk, Bangladesben ez a szokás. A kalózok kizárólag akkor lovasítanak meg egy jachtot, bár ha vízi járműről beszélünk, pontosabb a delfinesítenek kifejezés, ha értékes a rakománya, vagy ha fontos emberek vannak a fedélzetén. De ezen a teknőn nem volt semmi érdekes, csak a…
Az őslénybiológus hirtelen elsápadt, amit az olvasó úgy képzeljen el, ahogy akar, mert mi nem tudjuk leírni. Hogy értsük, miről van szó: Talisman alapból a csokoládé és a kávé keverékére emlékeztető bőrszínnel rendelkezett, amelyre a gumilövedék sem egy piros foltot, hanem lila pacnit rajzolt, de ez abszolút mellékes. A sápadtság az ő esetében tehát orvostudományi fenomén lenne a javából. Maradjunk annyiban, hogy képletesen szólva sápadt el, mert ha leragadnánk annál a részletnél, hogy a bőre tejeskávé színűre fakult, vagy inkább átment drappba, itt rostokolnánk, napestig, és erre sem az olvasóknak, sem a jelenet szereplőinek nincs idejük.
Porcelino talált némi sós mogyorót, meg egy kis kekszet, így elégedetten firtatta:
– A hatvanezer euróra gondol?
– Közel sem! – tiltakozott Talisman. – Arról rajtam meg a professzoron kívül nem tudott senki, leszámítva persze a kínaiakat. Szerintem az ügy kulcsfigurája egyértelműen a professzor. Őt akarták elrabolni a konkurens őslénybiológusok, hogy ne tarthassa meg a ma háromnegyed tizenkettőkor esedékes előadását! És mert a professzor gyaníthatóan a rablók karmai közé szorult, ez a nagy horderejű referátum minden bizonnyal el is marad.
És ekkor Talisman szeme hirtelen kidülledt. Ezt az észtveszejtő módon csúnya látványt meg sem próbáljuk az írott szó erejével ábrázolni, mert akkor a jöhetne a tizennyolcas karika. Elégedjünk meg azzal, hogy a szeme fehérje úgy világított a pofalemezén, ahogy két belepottyantott habpötty fényeskedik a csészényi espresso italianóban.
– Hacsak nem megyünk oda, és ugrunk be helyette! – kurjantotta fölvillanyozódva.
– Nekem az ilyesmihez nincs tehetségem – határolódott el Porclinó.
– Az őslénybiológiai konferencián nem focizni kell, hanem dumálni, és én nagyjából tudom, miről szeretett volna a professzor beszélni, úgyhogy, ha odamegyünk, és azt mondom, én vagyok a bangladesi egyetem címzetes tanára, minden további nélkül felmehetek az emelvényre!
– Sok szerencsét! – mondta Porcelino ártatlanul. – Itt fogom megvárni a konyhában. Cselezgetek, meg dekázgatok az asztal körül, ahogy szoktam.
– Neked fiam – hajolt le hozzá a bangladesi – ebben a műveletben óriási feladat jutott osztályrészegül*: oda kell vezetned a helyszínre. Hány óra van mostanság?
– A vekkerünk szerint alig múlt tizenegy.
– Remek! Van még időnk.
– Hol lesz a buli?
– A Dózse Palota dísztermében.
Most meg Porcelino sápadt el, de ezt már könnyű leírni: olyan fakó lett, mint a focilabda, ami edzés közben véletlenül belepottyan a szomszéd építkezésen lévő meszesgödörbe.
– Oda én nem mehetek! – jelentette ki határozottan.
– Ne marháskodj, kölyök! Mi bajod származhat abból, ha elvezetsz a palotához? Első osztályú világsztár vagy!
– De nem a Dózse Palotában! Ott énrám vérdíj van kitűzve!
– Elég, ha Szent Márk térig elvezetsz. A lényeg az, hogy maradj a közelben, és ne szívódj fel a városban, mert akkor mindennek vége. Gyere már, mire vársz?!
Ezt már az előszobából kiabálta vissza, ahová Porcelino kelletlenül ballagott utána.
– Mit látnak szemeim: egy újabb játékpisztoly! – mondta Talisman, miután a lába előtt fölfedezett egy másik fegyvert. – Ezt is a kapitány hozta?
– Nem, ez valódi. Franc tudja, hogy került ide – mondta Porcelino duzzogva.
– Na jó, ezt nem játsszuk el még egyszer – nevetett a bangladesi. – Akár valódi, akár nem, ezt most én elteszem!
Azzal fölvette, és a nadrágja korcába tűzte a pisztolyt, ami egészen furcsa módon, olyan könnyű volt, mint a pille.
*
– Íme, az ominózus elmegyógyintézet! – mutatott rá a zord építményre Luigi Serafini, miután Yayeward Ravalpindi professzorral megérkeztek az úticéljukhoz.
Hosszan lehetne ecsetelni, milyen rideg és barátságtalan volt ez a részben neoromantikus kolostorra, részben óbarokk palotára emlékeztető villaszerűség, de ez teljesen fölösleges, mert az utca felől csak egy keskeny homlokzat látszott belőle, az meg olyan volt, amilyen.
A professzor mindenesetre megállt, mert mintha valamilyen ősi ösztön azt súgta volna neki, hogy a világ minden kincséért se tegye be oda a lábát. De aztán elhessegette magától a rossz szellemet, és azt mondta:
– Akkor hát lépjünk be, és keressük meg a román kocsmárost!
A keze már a kilincsen nyugodott, és talán félig le is nyomta, amikor Serafini ijedten rákiáltott:
– Nehogy bemenjen, ha kedves az élete!!!
A sok őslénybiológiai ásatást és még több cölöpön dekázást látott professzor meghökkent.
– Nem azért jöttünk ide, hogy bemenjünk? – kérdezte.
– Egyáltalán nem! – jelentette ki a kormányos. – Razvan ugyan itt lakik, de ő olyan, mint a tűzhal a korallok között, ha érti mire gondolok.
– Mire céloz? – hunyorgott a professzor bizalmatlanul.
– Az immunitásra. Köztudott, hogy a korall mérge halálos, de a tűzhalra nem hat. Szimbiózisban élnek. Furcsa, hogy ezt éppen én magyarázom, magának, aki egy biológus.
– Őslénybiológus vagyok, ami nem ugyanaz – emelte fel a mutatóujját a professzor.
– Igaza van, nem is azért mondtam, hanem hogy jelezzem: aki ebbe az intézetbe belép, annak annyi. Ráveti magát a személyzet, az ápolók, a szakorvosok, és addig vizsgálják, nyaggatják, amíg föl nem fedeznek rajta valami elmebajt.
– Teljesen jogos – bólintott a professzor. – Nincs abszolút normális ember, sőt, minél inkább annak tűnik valaki, annál gyorsabban kiderül róla, hogy nem az.
– Látja, éppen erről beszélek: az intézet vezetése abból indul ki, hogy aki önszántából belép ide, az nem lehet normális. A többi már színtiszta bürokrácia.
A professzor aggodalmaskodva ráncolta a homlokát, és közben hol a masszív kapura, hol az ugyancsak jó svádájú kormányosra nézett. Végül megkérdezte:
– Ezek szerint hiába fáradtunk?
– Azt azért nem mondtam – nevetett Serafini és fölvett az utcáról egy apró kavicsot, amivel megdobta a kapu fölötti apró kémelőablakot.
– A csengő évekkel ezelőtt elromlott – magyarázott, de a professzor ezen nem lepődött meg, mert a hazájában ugyanez a szokás dívott, csak nagyobb kövekkel és nagyobb ablakokra, meg persze csoportosan hajigáltak.
A harmadik vagy a negyedik koccanás után a kis ablak végre kinyílt, és kibújt rajta egy kövérkés női arc.
– Ő Titanella, Razvan román élettársa – súgta oda Luigi a professzornak, aki biztos volt abban, hogy ilyen ronda asszonyt még fosszíliaként sem látott. A nő kísértetiesen hasonlított az argentin zászlón látható naphoz, leszámítva azt, hogy nem mosolygott, és hogy a haja nem fölfelé meredezett, hanem a homlokára lógott.
– Mi az ördög ütött beléd, Luigi?! – kiabált le az utcára a nő. – Ha Razvant keresed, nincs itthon!
– A kocsma zárva van – kiabált vissza Luigi. – Szerinted hol a csudában lehet?
– Mit tudom én?! Miért nem hívod fel? – vágott vissza Titanella.
– Már próbáltam, de nem veszi fel.
– És én ez ellen mit tehetek?! Különben meg nem érek rá veled fecsegni, mert mindjárt kezdődik a nagyvizit. Ráadásul itt van a nyakunkon egy új páciens, aki erős bangladesi angol akcentussal valami táskát emleget. Elő kell készítenem neki a hidegvíz kúrát!
Azzal becsukta az ablakot.
A professzor megdermedt, mint a szimatot kapott vadászkopó.
– Jól értettem? A kis hölgy azt mondta, az új pacingens** bangladesi akcentussal egy táskát emleget?
– Valami ilyesmit, igen.
– Akkor témánál vagyunk! – rikkantott a professzor, és egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, majd ugyanazzal a lendülettel kinyitotta a nagykaput.
A kormányos kővé válva figyelte, ahogy a professzor belép az elmegyógyintézetbe, és mielőtt még rákiáthatott volna, hogy az isten szerelmére, ne kövesse el ezt a meggondolatlanságot, a nehéz alkalmatosság döngve bezáródott mögötte.
*
A sivár és kietlen Santelena jachtkikötőre a szokásosnál is dermedtebb csönd ereszkedett. Megakadt a hang, a lélegzet, minden. De csak egy pillanatra, és ezt jószerével észre sem lehetett venni. Legalábbis a kikötő személyzete és az a néhány bágyadt utas, aki ebben az órában a helyszínen tartózkodott, semmit nem észlelt a mólón kibontakozó drámából.
Ahogy egy jól megkomponált jelenetben, itt is a nő, egészen konkrétan a takaróponyva alól előbukkant Luciana Millebaci helyezkedett el a figyelem középpontjában. Őt bámulta a mólón tartózkodó Rotundelli kapitány, a kocsmai italok és a weblapok világában egyaránt otthonosan mozgó Razvan, és nem utolsó sorban Csobaneszku, a bot csinálta motorcsónakos. A sirályokat és új pottyantási területet keresgélő galambokat csak azért hagyjuk ki ebből a felsorolásból, mert ők részint a közömbösség felől, részint kevésbé összehangoltan közelítették meg ezt a témát.
Lucia eközben a mólón ácsorgók felé nyújtotta a kezét, hogy valaki segítsen neki kilépni a csónakból, de Rotundelli és Razvan csak álltak, mint akit megbűvöltek. Aztán a kapitány megrázkódott, akár a mechanikus automata, ha a mester kiveszi a mozgását megakadályozó pöcköt, és fürgén, de alázatosan megfogta a hölgy puha kacsóját.
Igen, az volt: egy puha kis kacsó. A kapitány evezőlapátokhoz és hajókötelekhez szoktatott tenyere valósággal beleborzongott ebbe az érintésbe, ami egy jó nagy marhaság, mert a tenyér, ugye, nem tud borzongani. Legfeljebb viszket, de az más műfaj. A kapitány tenyere nem viszketett, de ő egész lényében borzongott. Mintha kiscsibét érintett volna meg, a pelyhesebb fajtából.
Lucia ebből nem vett észre semmit. Egy elegáns szökkenéssel fent termett a mólón, és kérdőn nézett az előtte képződött háromfős csődületre.
– Nem venném rossz néven, ha az urak bemutatkoznának – mondta.
– Öö… igen… – hebegett a kapitány. – Ő itt Razvan, a Zöld Lagúna kapitánya, én meg Rotundelli vagyok, csapszékkezelő, vagyis éppen fordítva, izé…
– Örvendek! – nyújtotta ki ismét a kezét Luciana, amit Razvan kelletlenül egy kissé megrázott, de a kapitány valósággal ráhajolt, és csakhogy meg nem csókolta.
– No és ki ez az úr, aki volt olyan kedves, és elrabolt? – fordult ekkor Lucia Csobaneszku felé, aki az előbbi párbeszédből egy kukkot sem értett.
– Ha engem kérdez, akkor ő a világ hülyéje – jelentette ki Razvan epésen.
– Ne hibáztassa, megesik ez mással is. Egyik csónak olyan, mint a másik, könnyen összekeverhetők, ha nem figyelünk oda – nevetett Lucia. – Ha jól sejtem, ezek után sűrű bocsánatkérés közepette visszavisznek arra a helyre, ahol a Zlatan eredetileg horgonyzott.
– Már megbocsásson, signorina! – alázatoskodott a kapitány. – De ön Zlatan Ibrahimovics hozzátartozója? Esetleg stábtagja?
– Az utóbbi – hazudta Lucia. – A nevem Sophiana Loretti, és Zlatan baráti körének vagyok a programszervezője. Nemrég érkeztem Velencébe.
– Értem – bólintott Rotundelli kapitány, de nem értette, vagyis nem egészen, de valamelyest azért jobban, mint Csobaneszku, aki a beszélgetés ideje alatt csak bámult.
– A gond az, hogy nem vihetjük vissza – kapcsolódott be az eszmecserébe Razvan, miközben jelzés gyanánt rálépett a kapitány lábára, aki az éles fájdalom hatására hangot váltott.
– Jaj, igen! Nagyon kényes feladat vár ránk, talán a barátunk ezért is kötött el téves csónakot.
– A kapitány azt akarja mondani, hogy Csobaneszku a sietségben nem vette észre, hogy nem a saját járművét babrálja – pontosított Razvan.
– Így van! – bólogatott a kapitány. – Kapkodott a barátunk, és ez lett a vége. A baj csak az, hogy közben kifuntunk az időből, ugyanis nekünk most… izé… öö…
– Várjon, kitalálom! – kapott a szón Lucia. – Fontos üzleti megbeszélésre kell menniük a csónakkal!
– Nem! – rázta a fejét Razvan.
– A délelőtti misére, gyónni?
– Langyos! – vigyorgott a kapitány.
– Tehát az eseménynek köze van a templomokhoz – bólintott Lucia. – Kezd érdekessé válni a történet.
A három férfi egymásra nézett. Csak úgy sütött róluk a tanácstalanság. Ahelyett, hogy kerek perec megmondták volna a kényelmetlen, de talán vállalható igazságot, egyre jobban belesüllyedtek a hazudozás masszív futóhomokjába.
– Vajon mi dolga lehet három haramiakülsejű férfinak egy templomban? – gondolkodott Lucia hangosan. – Jótékonysági akció a turisták által hátrahagyott árvák számára?
– Jéghideg! – jelentette ki Razvan morcosan, és kérdőn nézett a kapitányra. Közeledett a dagály, a tervezett akciójukra nézvést minden perc számított.
– Akkor feladom! Szabad a gazda! – mondta Lucia.
Hirtelen csönd lett, amely egy örökkévalóságig, de legalább három-négy másodpercig tartott. A három férfi kérdőn nézett egymásra, aztán a kapitány elméjében kigyúlt a fény:
– Lánykérés kisasszony, lánykérés! – kiáltotta szinte felszabadulva. – Ezennel ünnepélyesen megkérem, hogy legyen a feleségem!
*
– Uraim – nyitotta meg az értekezletet Maccarone felügyelő –, a békés napsütés ne tévesszen meg senkit: súlyos fellegek borultak szépséges városunkra.
A jelenlévők, vagyis a kis rendőrőrs teljes állománya, a takarítónőt és a nemrég érkezett pizzafutárt is beleértve, mély megdöbbenéssel hallgatták a lassan és körülményesen kibontakozó szónoklatot. A felügyelő egyébként – mint az adatok és a kimutatások szakértője –, mindig is hajlamos volt az ilyesmire, és ezt a beosztottjai elnézték neki, mert bár úgy zúdította rájuk a statisztikát, ahogy katolikus pap a hívekre az áldást, hagyta őket élni és dolgozni, vagy éppen keresztrejtvényt fejteni, ha ahhoz volt kedvük.
– Olyan ügy van kibontakozóban a szemünk előtt, amelyhez képest a dalmát borhamisítók üldözése és a szlovák graffitisekkel folytatott festékszóró párbaj is potomság – emlékezett vissza a régi idők dicsőségére a felügyelő, tovább szítva és gerjesztve a kíváncsiságot.
A hallgatóság jól emlékezett a példaként felhozott esetekre, beleértve a hamis borok leleplezése terén végzett önfeláldozó kóstolásokat, és a könyörtelen spraycsatákat, amelyek során többen is maradandó színesedést szenvedtek. Visszafojtott lélegzettel lesték hát a főnöküket, aki a szoba falát borító táblához lépve megkezdte az eligazítást. Lényegében azt mondta el, amit az olvasó már úgy is tud, de a lényeget azért röviden összefoglaljuk: a városban bizonyos elemek azon mesterkednek, hogy érdekeltségeket csikarjanak ki maguknak a focibizniszben. Név szerint megemlítette az ifjú Porcelinót, akinek játékjogára minden bizonnyal Zlatan Ibrahimovics is igényt tart. Nyomozati szempontból már ez is fejfájást okozhatna, mert ugye, nehezen képzelhető el, hogy az isteni Zlatan megjelenjen tanúvallomást tenni, az pedig egyenesen lehetetlen, hogy a milánói rezidenciáján megjelenve kérdéseket tegyenek fel neki, de itt van még a bangladesi szál is, azzal a hatvanezer euróval, ami egyértelműen kapcsolódik ehhez a mesterkedéshez, és amelyet mára virradóra ismeretlen tettesek elraboltak az ő szeretett anyósával, a mindenki által tisztelt Flavia nénivel egyetemben.
A békésen szendergő, vagy stikában mobilozó társaság erre a kijelentésre egy emberként kapta föl a fejét. Mindenkiben az motoszkált, hogy a főnök anyósa miként kerülhetett kapcsolatba a bangladesiekkel, meg azzal az irdatlanul nagy összeggel, de mielőtt még a bizonytalanság kisördöge a gyanakvás démonává izmosodott volna, Maccaroni elmesélte kalandját Tavottával, amit az olvasó ugyancsak jól ismer. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ennek a soha nem látott bonyolultságú ügynek a gyökere, vagy inkább horgonylánca, mert ugye, vízre épült városban vagyunk, nos szóval a horgonylánca az ellopott vaporettó, tehát ha egyről a kettőre, kettőről pedig a háromra szeretnének jutni, akkor legis legelőször a vaporettót kell megkeresniük, meg persze azt az ürgét, aki a járművet megfújta.
Ezzel be is fejezte a gyors eligazítást, de a hallgatóság ülve maradt. Egy árva szó nem sok, annyit sem értettek ebből az egészből. Micsoda marhaság ez a kis Porcelino játékjogával, aki mégiscsak egy gyerek, ráadásul abból a kibírhatatlan fajtából, akiről fióknyi írott panaszt őriznek: rengeteg betört ablak, és a párkányokról labdával lerúgott virágcserép szerepel a bűnlistáján, nem beszélve a Dózse palotában elkövetett csínyeiről, amelyeket újabban már törött vázák is öveznek. De szép is lenne, ha Zlatan Ibrahimovics megkaparintaná a játékjogát, és elvinné Milánóba! Törögesse ott az ablakokat, meg hergelje a békésen napozó macskákat a focilabdájával! Aztán meg, mi ez a bangladesi szál a hatvanezer euróval?! Mi közük ezeknek a füstösképűeknek ehhez az ügyhöz? Maccarone beosztottjai inkább hittek volna el egy hipotézist a galambtáp maffia térnyeréséről, mint ezt a fajta beavatkozást a fociutánpótlás fejleményeibe. Az meg, hogy Flavia nénit elrabolták, egyenesen nonszensz! Nála kiálhatatlanabb perszónát nem hordott hátán az Adriai tenger, kész csoda, hogy ki nem száradt alatta, ha véletlenül csónakba szállt. A különféle rangú és életkorú nyomozók tehát eléggé értetlenkedve néztek egymásra, de megszólalni csak Celentini tizedes merészelt:
– No, és az nem képzelhető el, hogy a derék anyós simán meglépett a pénzzel? – kérdezte.
Maccarone felügyelő úgy nézett rá, mintha értelmi fogyatékos lenne.
– Ez teljesen kizárt! – jelentette ki kategorikusan. – Részint, mert az anyósomnak nem volt ideje tervet gyártani egy ilyen drasztikus lépésre, részint mert nekem nincs ekkora szerencsém.
Ebben valamennyien egyetértettek.
– Akkor mi legyen a terv? – faggatózott tovább a tizedes. – Adjunk ki országos körözést Flavia nénire, vagy várjuk meg, amíg az emberrablók jelentkeznek?
– Az utóbbi. Tegyék a dolgukat a protokoll szerint, mert gyanítom, hogy a banditák még itt tartózkodnak a városban. Figyeljék a térkamerákat és jelentsék, ha egy ezüstszínű táskát cipelő vénasszonyra bukkannak. Én most visszavonulok, és megnézem a statisztikákat, hogy volt-e már precedens ilyesmire a városunk történelmében. Kár, hogy idő előtt szabadon engedték azt a bangaldesi figurát, de most már mindegy – összegzett a felügyelő, szúrós pillantást vetve a neki célzott megjegyzéstől láthatóan zavarba jött tizedesre.
A szintén jelen lévő Brunetti csak ebben a pillanatban lélegezett fel. Végre megszabadult a nyomás alól, mert most már semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy visszaosonjon Serafiniék lakásába és megkeresse az otthagyott lőfegyverét. Mindenáron meg kellett találnia, mert már csak egy nap választotta el a segédfelügyelővé avatástól, ami abból állt, hogy a bizottsággal ki kellett vonulnia Velence legelhagyatottabb csücskére, alkalmasint a Santelena jachtkikötőbe, és kétszer egymás után a levegőbe kellett lőnie a pisztolyával. Ez volt a rituálé, amelyet a kollégák tapsa, majd pedig pezsgőivás követett, szóval az olvasó biztosan megérti, miért volt ennyire begyulladva: fegyver nélkül bajosan lőhetett a levegőbe, ráadásul kétszer egymás után, úgyhogy már nyargalt is volna az ellopott vaporetto kormányosának lakásába, ám ebben a pillanatban megcsörrent a zsebében a mobiltelefon.
Ugyanaz a szám volt, amiről nem sokkal korábban az a flúgos csaj hívta, akinek a barátnőjét állítólag elrabolták. Ajaj!, gondolta Brunetti, és hálát adott az égieknek, hogy erről az históriáról a főnöke nem értesült. Különben mehetne vissza randevúzni ezzel az egzaltált nővel, akit első ránézésre Zlatan Ibrahimovicsnak nézett. De azért felvette a telefont.
*
Amikor Rahman Talisman és Porcelino odaértek, a Szent Márk tér a szokásos arcát mutatta: turisták és galambok mérhetetlen áradata keringett a szárnyas oroszlánnak helyet adó oszlop körül, hogy ezt a mutatványt kicsit távolabb, a Dózse palota árkádja alatt is folytathassa. Eközben diszkréten, de határozottan tevékenykedett közöttük a galambtáp maffia, amely a drogterjesztés jól bevált technikáját követve terítette a kis zacskókba porciózott tápot, hogy azt a dílerek a szárnyasokat etető turisták rendelkezésére bocsáthassák. Irdatlan mennyiségű táp és hasonló volumenű pénz áramlott kézről-kézre, vagy kézről táskába, nejlonszatyorba, esetleg más helyre, ám ez mellékes, ha azt a bizarr tényt vesszük alapul, hogy mindez a gyűlölt és megvetett városi galamboknak volt köszönhető.
A bangladesi adjunktus egy pillanatra le is cövekelt, és elgondolkodott, hogy hazájában, az élettel teli Daccában talán meg lehetne próbálni ugyanezt a patkányokkal is. Részint, mert ott ezek futkosnak a járókelők lába körül, részint, mert azok is védelmet élveznek. De az ötlet rögtön meg is bukott azon a felismerésen, hogy a galambtáppal ellentétben a patkánytáp büdös és ragadós. Egyébként pedig az őslénybiológiai konferenciára kellett koncentrálnia, mert bár valóban sejtette, miről kívánt beszélni a professzor, a referátum szövege ismeretlen volt számára. Csak most fogta fel, mire vállalkozott. Ott ácsorgott viszont mellette a kis Porcelino, aki láthatóan nem mert a palota közelébe menni.
– Mondtam már, hogy nem kell bejönnöd a konferenciára. Maradj kint a téren, és figyelj! Ha valami rendkívülit látsz, jelezd! – adta ki az ukázt főnökhöz illő határozottsággal.
Porcelino értetlenkedve nézett rá.
– Mi az hogy rendkívüli? – kérdezte. – Ha leugrik az oszlopról az oroszlán és elkezdi kergetni a galambokat?
– Akár az is lehetne, de mi nem a galamb témában vagyunk érdekeltek. Olyasmire gondoltam, hogy megjelenik az apád vagy a kapitány, esetleg az a zsaru, aki tegnap vendégül látott bennünket. Ebben az esetben nem lesz módunk követni a tervet.
– És mi a terv? – bámult Porcelino.
Talisman ekkor döbbent rá, hogy a terv valójában nem is létezik. Mostanáig az ösztöneire hagyatkozva próbálta megakadályozni a professzor eltűnése miatt fenyegető botrányt. Halvány elképzelése sem volt, hogyan és merre kutasson az eltűnt vaporetto után ebben labirintusnak is beillő városban, ahol úgy tűnt, mindent a galambok irányítanak.
Porcelino észrevette rajta a bizonytalanságot, és mert focista volt, a pillanat tört része alatt képes volt meghozni egy döntést:
– Rendicsek, itt dekkolok a téren, de kéne egy kis lóvé fagyira – mondta.
Talisman szótlanul a zsebébe nyúlt és elővett egy gyűrött ötveneuróst.
– Ez minden vagyonom – jelentette ki fancsali képpel.
– Nem valami sok, de megteszi – nyúlt a pénz után Porcelino.
– Hohó! Várjunk csak! Mi a garancia arra, hogy nem lógsz meg, amíg odabent leszek?! – rántotta el a gyerek orra elől azt ötvenest Talisman.
– A focista becsületszó! – vágta rá Porcelino.
– Az bizony szép dolog, de tudok jobbat – vigyorgott a bangladesi. – Írsz nekem egy beismerő vallomást, hogy szánt szándékkal törted be a szomszéd ablakát! Ezt én magamhoz veszem, és ha visszajövök, te pedig itt vársz, visszaadom!
– Olyan ez, mint a fociban páros lábban szállni bele valakibe – morgott Porcelino. – Amúgy meg nem írtam még ennyit életemben.
– Egyszer el kell kezdeni – mosolygott a bangladesi.
– Mire írjak? Nincs papír!
Az adjunktus fölvett a földről egy üres galambtápos zacskót és Porcelino kezébe nyomta.
– Mi, bangladesi tudósok mindig hordunk magunkkal tintaceruzát – mondta aztán.
– Most hülyéskedik? – ámuldozott a dekázóművész.
– Eszemben sincs. A zokninkba dugva hordjuk – mondta a bangladesi. – Ugyanazt a trükköt alkalmazzuk, amit a titkos ügynökök a kis tőrkésükkel. Ha végképp sarokba szorítják őket, pertlibogozást színlelve leguggolnak és előrántják a zoknijuk szárából a kést. Mi ugyanezt tesszük a tintaceruzával.
– Én pedig született velencei vagyok, nekem ilyen mesét nem lehet beadni – ingatta a fejét Porcelino.
– Milyen mesét, te gyerek!? Itt van a ceruza a zoknimban!
– Azt értem, de hogy ezzel legyőzhet egy titkos ügynököt?! Tudja, kinek mondja ezt!
– Én csak azt mondtam, mindig van nálunk ceruza, hogy ha jegyzetelni kell, ne jöjjünk zavarba. De elég a dumából! Tessék, itt a papír, meg az íróeszköz, fogjad, diktálok!
Porcelino nagyot sóhajtva elvette a ceruzát, és a Szent Márk tér sok turistalábat látott kövezetére hasalva írni kezdett. A róla készült turistafotók még aznap letarolták a közösségi médiát, ám erről sem ő, sem a bangladesi atomtudós nem értesült. Jaj, most látom, miket beszélek! Rahman Talisman természetesen nem atomtudós volt, hanem őslénybiológus, de a bangladesi szellemi potenciált véve alapul akár az előbbi is lehetett volna.
*
Az a híres elmeszakértő – név szerint doktor Paolo Paparazzini –, akire Ritzia Briganti kislány korából emlékezett, történetünk időpontjában annak a velencei szanatóriumnak az igazgatói székét birtokolta, ahová Maccarone felügyelő az emlékezetkieséses Francesco Tavottát betuszkolta, és ahová Yayeward Ravalpindi, az őslénybiológia nemzetközi hírű doktora hirtelen felindulásból, de önként beviharzott.
Ritziának köszönve az olvasó már megtudhatott egyet s mást a doktorról, de azoknak a kedvéért, akik ezt a könyvet egy milánói aluljáróban olvassák, ahol néhány befüvezett jamaicai ipse Bob Marley nótákat játszik, még egyszer elmondjuk, hogy Paparazzini kedvelte a finom borokat, viszont nem ez volt a legfőbb jellemvonása. Rendelkezett ugyanis egy sajátos elmélettel, amit muszáj részletesebben is kifejtenünk.
Minden akkor kezdődött, amikor a doktor egyetemista korában talált egy hirdetést, hogy olyan önkénteseket keresnek, akik hajlandók egy éjszakát eltölteni a Kheopsz piramis nagy kamrájában. Már nem tudni, ki állt az akció mögött, de a vállalkozóknak busás jutalmat ígért. A próbát persze nem volt könnyű teljesíteni: az embert bekísérték a kamrába, aztán elfújták a fáklyát és a kijáratot lezárták egy hatalmas, mozdíthatatlan kővel. Az ürge ott rekedt abban a misztikus csarnokban, ahol a legenda szerint holt lelkek érintkeznek a mi világunkkal. Nem látott és nem is hallott semmit, mert oda még a kozmikus sugárzás sem hatol be, ráadásul a feje felett ott lebegett a piramis irdatlan kőrengetege, úgyhogy ez egyáltalán nem volt tréfadolog.
A fiatal doktort annyira izgatta a kísérlet, hogy alaposabban is utánaolvasott, és kiderítette, hogy azokat, akik egy teljes éjszakát eltöltöttek ezen a hátborzongató helyen, olyan pszichikai trauma érte, hogy gyakorlatilag elveszítették a józan eszüket. Paolo Paparazzini ezt nem tartotta meglepőnek, de eszébe jutott, hogy ez talán visszafelé is működhetne. Ha például gyógyíthatatlan elmebajban szenvedőket bezárnának egy éjszakára valami felfoghatatlanul irtózatos helyre, akkora sokkot kapnának, hogy helyrezökkenne tőle az agyműködésük.
A legmegfelelőbb hely erre a kísérletre természetesen a Kheopsz piramis nagyterme lett volna, ám oda a doktor soha nem juthatott el a pacingenseivel***, de tudott a palermói kapucinusok katakombáiról is, ahol több ezer zörgősre száradt holttest lógott a falakon. Biztosra vette, hogy ha oda bezár néhány reménytelen esetet, másnap reggel, a minden képzeletet felülmúló, irtózatos sokkhatás következtében teljesen normális embereket fog viszont látni.
Ez volt az elmélet, amelyet a gyakorlatnak kellett volna igazolnia, de a palermói hatóságok nem vállalták fel annak kockázatát, hogy a kezelés következtében a pacingens esetleg szörnyet is halhat, ezért elutasították a beadványát.
Sokáig úgy tűnt, ez a forradalmian új terápia megmarad elméletnek, amikor az immár praktizáló doktor talált egy másik cikket is, ami meg arról szólt, hogy a földkerekség egyik legfélelmetesebb helye a Velence közelében fekvő Poveglia sziget. A középkorban pestises karantén működött itt, több mint százhatvanezer ember végnapjainak biztosítva meglehetősen szűk férőhelyet. Nem csoda, hogy a mendemondák szerint a sziget területének közel a fele emberi csontokból képződött, és ha ez nem lenne elég, később, a pestisjárványok elmúltával olyan tébolydát építettek ide, amihez foghatót Hieronymus Bosch sem tudott volna vizionálni a jobb napjaiban. Az intézetet a hatóság gyorsan be is záratta, és mind a mai napig szigorúan tiltotta a sziget látogatását.
Paparazzini erre az információra várt cselédkönyves kora óta. Nem kellett már ácsingóznia a Kheopsz piramis belsejére, sem a palermói múmiák társaságára, mert Velence mellett ott volt ez az ideális terep. Csupán el kellett juttatnia a Poveglia szigetre néhány idiótát, és megnézni, miként hat rájuk a hely kisugárzása. Biztos volt benne, hogy a legsúlyosabb esetek is helyrerázódnak, úgyhogy ennek a tervnek szentelte szinte az egész életét.
Amikor megtudta, hogy a városban működő elegáns szanatórium vezetői széke megüresedett, a remek maffiakapcsolatokkal rendelkező Luciano Briganti segítségét igénybe véve félretolta útjából a konkurenseket, és elfoglalta a vágyott bőrfotelt. Az addig inkább csak kedélybetegek szálláshelyeként működő intézmény a keze alatt gyorsan megváltozott. Megszűnt a jövés-menés, és vele együtt a hotel jelleg, ami azt vonta maga után, hogy a masszív építmény egyre inkább egy bevehetetlen erődítményre kezdett hasonlítani. Miközben a terveit szövögette, és a megfelelő kísérleti alanyra várt – egyszer Maccarone felügyelő is a hálójába akadt, de vele a doktor nem mert kockáztatni –, Paparazzini igyekezett fenntartani a látszatot. Az intézetnek volt saját honlapja is – egy román származású szakember tartotta karban, akinek feleségét biztonsági őrként és ápolónőként a doktor egyaránt alkalmazhatta –, és gondoskodott róla, hogy ápoltjai is legyenek, bár ők ezt csak kiegészítő tevékenységként végezték, ugyanis mind másodvonalbeli színészek voltak. Kapóra jött nekik egy kis mellékes, mert a biennálét ugye, csak kétévenként rendezik meg, akkor szinte dúskáltak a megbízások között, de a szürke hétköznapokon is élniük kellett valamiből. A hátsó kijáraton át, futárnak álcázva jöttek és mentek, és nem is tűntek fel senkinek.
De most, történetünk ezen pontján a doktor izgatottan terpeszkedett a székében. Végre eljött a pillanat, amire vágyott: rövid időn belül két madárka is beröppent a kalitkájába, ráadásul messziről látszott rajtuk, hogy gyakorló elmebajosok. Egyikük kiköpött amerikai gengszter volt, mégis bangladesinek mondta magát, a másik pedig, akinek eszelős tűz lobogott a szemében, kilométerekről bangladesinek látszott, de ugyanazt az ezüstszínű aktatáskát emlegette, amit az amerikai. Mi ez, ha nem csoportos hallucináció?!
A doktor úgy érezte, egyre közelebb kerül élete álmához, vagyis a nagy áttöréshez, ami meg fogja hozni számára az orvostudományi Nobel-díjat. Ebben a gondolatban fészkelődve hívatta magához mindenesét, a tagbaszakadt Tristanát – aki addigra már benyugtatózta mind a két pacingenst –, és utasította, hogy a hátsó lépcsőn menjen le a zsáklagúnába, és készítse elő az ott horgonyzó vízijárművet az alkonyat után esedékes utazásra.
Tristana szőröstalpú volt, tehát Drakula gróf árnyékában nevelkedett, így nem ijedt meg a kísértetektől, sem a lábbeli alatt ropogó csontoktól. Jobb, megbízhatóbb bulldogot a doktor elképzelni sem tudott volna, de azért biztos, ami biztos alapon benyúlt a fiókjába, és magához vette azt a kicsiny gyöngyháznyelű revolverét, amit Luciano Brigantitől kapott, amiért kirángatta őt a depresszióból.
– A kocka el van vetemedve! – idézte a doktor a mindenki által ismert klasszikust, majd fölkelt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Onnét egészen a kert mögötti zsáklagúnáig ellátott, ahol egy ütött kopott, régimódi vaporettót ringatott a közelgő dagály. Szakasztott olyan volt, mint amit a történetünk kezdetén galád módon elloptak.
– – –
______________________
*lefordíthatatlan szójáték a szerzőtől.
**a professzor izgalmában nyelvbotlott.
***ez a kifejezés copyright-os ebben a regényben.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
