Az ellopott vaporetto (40)

Az a híres elmeszakértő – név szerint doktor Paolo Paparazzini –, akire Ritzia Briganti kislány korából emlékezett, történetünk időpontjában annak a velencei szanatóriumnak az igazgatói székét birtokolta, ahová Maccarone felügyelő az emlékezetkieséses Francesco Tavottát betuszkolta, és ahová Yayeward Ravalpindi, az őslénybiológia nemzetközi hírű doktora hirtelen felindulásból, de önként beviharzott.

Ritziának köszönve az olvasó már megtudhatott egyet s mást a doktorról, de azoknak a kedvéért, akik ezt a könyvet egy milánói aluljáróban olvassák, ahol néhány befüvezett jamaicai ipse Bob Marley nótákat játszik, még egyszer elmondjuk, hogy Paparazzini kedvelte a finom borokat, viszont nem ez volt a legfőbb jellemvonása. Rendelkezett ugyanis egy sajátos elmélettel, amit muszáj részletesebben is kifejtenünk.

Minden akkor kezdődött, amikor a doktor egyetemista korában talált egy hirdetést, hogy olyan önkénteseket keresnek, akik hajlandók egy éjszakát eltölteni a Kheopsz piramis nagy kamrájában. Már nem tudni, ki állt az akció mögött, de a vállalkozóknak busás jutalmat ígért. A próbát persze nem volt könnyű teljesíteni: az embert bekísérték a kamrába, aztán elfújták a fáklyát és a kijáratot lezárták egy hatalmas, mozdíthatatlan kővel. Az ürge ott rekedt abban a misztikus csarnokban, ahol a legenda szerint holt lelkek érintkeznek a mi világunkkal. Nem látott és nem is hallott semmit, mert oda még a kozmikus sugárzás sem hatol be, ráadásul a feje felett ott lebegett a piramis irdatlan kőrengetege, úgyhogy ez egyáltalán nem volt tréfadolog.

A fiatal doktort annyira izgatta a kísérlet, hogy alaposabban is utánaolvasott, és kiderítette, hogy azokat, akik egy teljes éjszakát eltöltöttek ezen a hátborzongató helyen, olyan pszichikai trauma érte, hogy gyakorlatilag elveszítették a józan eszüket. Paolo Paparazzini ezt nem tartotta meglepőnek, de eszébe jutott, hogy ez talán visszafelé is működhetne. Ha például gyógyíthatatlan elmebajban szenvedőket bezárnának egy éjszakára valami felfoghatatlanul irtózatos helyre, akkora sokkot kapnának, hogy helyrezökkenne tőle az agyműködésük.

A legmegfelelőbb hely erre a kísérletre természetesen a Kheopsz piramis nagyterme lett volna, ám oda a doktor soha nem juthatott el a pacingenseivel*, de tudott a palermói kapucinusok katakombáiról is, ahol több ezer zörgősre száradt holttest lógott a falakon. Biztosra vette, hogy ha oda bezár néhány reménytelen esetet, másnap reggel, a minden képzeletet felülmúló, irtózatos sokkhatás következtében teljesen normális embereket fog viszont látni.

Ez volt az elmélet, amelyet a gyakorlatnak kellett volna igazolnia, de a palermói hatóságok nem vállalták fel annak kockázatát, hogy a kezelés következtében a pacingens esetleg szörnyet is halhat, ezért elutasították a beadványát.

Sokáig úgy tűnt, ez a forradalmian új terápia megmarad elméletnek, amikor az immár praktizáló doktor talált egy másik cikket is, ami meg arról szólt, hogy a földkerekség egyik legfélelmetesebb helye a Velence közelében fekvő Poveglia sziget. A középkorban pestises karantén működött itt, több mint százhatvanezer ember végnapjainak biztosítva meglehetősen szűk férőhelyet. Nem csoda, hogy a mendemondák szerint a sziget területének közel a fele emberi csontokból képződött, és ha ez nem lenne elég, később, a pestisjárványok elmúltával olyan tébolydát építettek ide, amihez foghatót Hieronymus Bosch sem tudott volna vizionálni a jobb napjaiban. Az intézetet a hatóság gyorsan be is záratta, és mind a mai napig szigorúan tiltotta a sziget látogatását.

Paparazzini erre az információra várt cselédkönyves kora óta. Nem kellett már ácsingóznia a Kheopsz piramis belsejére, sem a palermói múmiák társaságára, mert Velence mellett ott volt ez az ideális terep. Csupán el kellett juttatnia a Poveglia szigetre néhány idiótát, és megnézni, miként hat rájuk a hely kisugárzása. Biztos volt benne, hogy a legsúlyosabb esetek is helyrerázódnak, úgyhogy ennek a tervnek szentelte szinte az egész életét.

Amikor megtudta, hogy a városban működő elegáns szanatórium vezetői széke megüresedett, a remek maffiakapcsolatokkal rendelkező Luciano Briganti segítségét igénybe véve félretolta útjából a konkurenseket, és elfoglalta a vágyott bőrfotelt. Az addig inkább csak kedélybetegek szálláshelyeként működő intézmény a keze alatt gyorsan megváltozott. Megszűnt a jövés-menés, és vele együtt a hotel jelleg, ami azt vonta maga után, hogy a masszív építmény egyre inkább egy bevehetetlen erődítményre kezdett hasonlítani. Miközben a terveit szövögette, és a megfelelő kísérleti alanyra várt – egyszer Maccarone felügyelő is a hálójába akadt, de vele a doktor nem mert kockáztatni –, Paparazzini igyekezett fenntartani a látszatot. Az intézetnek volt saját honlapja is – egy román származású szakember tartotta karban, akinek feleségét biztonsági őrként és ápolónőként a doktor egyaránt alkalmazhatta –, és gondoskodott róla, hogy ápoltjai is legyenek, bár ők ezt csak kiegészítő tevékenységként végezték, ugyanis mind másodvonalbeli színészek voltak. Kapóra jött nekik egy kis mellékes, mert a biennálét ugye, csak kétévenként rendezik meg, akkor szinte dúskáltak a megbízások között, de a szürke hétköznapokon is élniük kellett valamiből. A hátsó kijáraton át, futárnak álcázva jöttek és mentek, és nem is tűntek fel senkinek.

De most, történetünk ezen pontján a doktor izgatottan terpeszkedett a székében. Végre eljött a pillanat, amire vágyott: rövid időn belül két madárka is beröppent a kalitkájába, ráadásul messziről látszott rajtuk, hogy gyakorló elmebajosok. Egyikük kiköpött amerikai gengszter volt, mégis bangladesinek mondta magát, a másik pedig, akinek eszelős tűz lobogott a szemében, kilométerekről bangladesinek látszott, de ugyanazt az ezüstszínű aktatáskát emlegette, amit az amerikai. Mi ez, ha nem csoportos hallucináció?!

A doktor úgy érezte, egyre közelebb kerül élete álmához, vagyis a nagy áttöréshez, ami meg fogja hozni számára az orvostudományi Nobel-díjat. Ebben a gondolatban fészkelődve hívatta magához mindenesét, a tagbaszakadt Tristanát – aki addigra már benyugtatózta mind a két pacingenst –, és utasította, hogy a hátsó lépcsőn menjen le a zsáklagúnába, és készítse elő az ott horgonyzó vízijárművet az alkonyat után esedékes utazásra.

Tristana szőröstalpú volt, tehát Drakula gróf árnyékában nevelkedett, így nem ijedt meg a kísértetektől, sem a lábbeli alatt ropogó csontoktól. Jobb, megbízhatóbb bulldogot a doktor elképzelni sem tudott volna, de azért biztos, ami biztos alapon benyúlt a fiókjába, és magához vette azt a kicsiny gyöngyháznyelű revolverét, amit Luciano Brigantitől kapott, amiért kirángatta őt a depresszióból.

– A kocka el van vetemedve! – idézte a doktor a mindenki által ismert klasszikust, majd fölkelt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Onnét egészen a kert mögötti zsáklagúnáig ellátott, ahol egy ütött kopott, régimódi vaporettót ringatott a közelgő dagály. Szakasztott olyan volt, mint amit a történetünk kezdetén galád módon elloptak.

– – –

(folytatjuk)

___________________

*ez a kifejezés copyright-es ebben a regényben.

Szvétics Hubenár fordítása