Az ellopott vaporetto (41)

2023-01-24
441 olvasó

– Azt mondja, eltévedt?!

– Igen, azt!

Az épületes beszélgetés Ritzia Briganti és Nicola Brunetti között zajlott le, mobiltelefonon. Utóbbi a rendőrség épülete előtt tartózkodott, mert nem akarta, hogy a főnöke meghallja, kivel diskurál, de hogy Ritzia hol volt, azt homály fedte.

– Mit lát maga előtt? – kérdezte Brunetti alig leplezett bosszúsággal.

Kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy ezzel a paradicsommadárnak öltözött nővel társalogjon. Az olvasó talán még emlékszik rá, hogy a nyomozógyakornok Serafiniék lakásában felejtette a szolgálati revolverét, és ezt a bakit mielőbb orvosolnia kellett. Vagy úgy, hogy visszamegy a helyszínre, és megkeresi a fegyvert, vagy vesz egy csokiból készült pontos másolatot. Ez a lehetőség most még nem foglalkoztatta, mert biztosra vette, hogy a stukker ott lesz valahol az ellopott vaporetto kormányosának szétszórt holmija között, de a csokipisztolyos megoldást sem hanyagolhatta el. Biztos, ami biztos.

– Egy szűk utcában állok, sehol egy árva lélek – csicseregte a telefonba Ritzia.

Brunetti akkorát sóhajtott, hogy a Sóhajok Hídja eltörpült mellette.

– Drága hölgyem! Mi az utca neve?!

– Ha tudnám, nem hívtam volna fel. A telefonomban van egy térkép.

– És helymeghatározás?

– Az nincsen. Ez régebbi típus, nem annyira bonyolult, mint a modernek. Lehet, hogy most kinevet, de én szeretem ezt a modellt. Jaj, miket fecsegek, amikor minden perc drága! Siessen ide, mert mindjárt lemerülök és akkor végem!

– Ha nem tudom, hol van, hogyan menjek oda? – bosszankodott Brunetti. – De tudja mit? Készítsen egy fotót a környékről, és küldje el nekem mellékletben!

– Rendben, de ahhoz le kell tennem. Ne menjen sehova!

– Eszemben sincs – mondta Brunetti, pedig nagy kísértést érzett, hogy végre elinduljon Serafiniékhoz, de mintha valami láthatatlan zsinór kötötte volna ehhez a flúgos nőszemélyhez, akinek még a nevét is elfelejtette. Kicsit restellte is magát emiatt, mert a jó nyomozó ismérve ugye az, hogy éppen csak elrebegnek neki egy adatot és ő azt örökre elraktározza. Nagy példaképe, a híres Mandolo Mandolini ilyen detektív volt, legalábbis ezt hallotta róla a nyomozóiskolában. A módszerei ugyan múlt századiak voltak, de az esze vágott, mint egy palermói szakács beretvája. Pardon, akarom mondani: nagykése. De lehet, hogy nem is szakácsról, hanem borbélyról szól a fáma, és akkor pontos a beretva.

Így tűnődött Brunetti, miközben idegesen szívta a kapkodva meggyújtott cigarettáját, amikor megzizzent a kezében a telefon. Egy kép jött a paradicsommadártól, egy szelfi. Azonnal visszahívta a számot.

– Nos, megkapta a képet? – csicseregte Ritzia.

– Ez egy szelfi!!

– Igen. Na és?

– Ha kitakarja a hátteret, honnét tudjam, hol tartózkodik?! Küldjön egy tájképet vagy fotózzon le egy boltot, esetleg valamilyen utcatáblát!

– Sajnos az nem megy.

– Miért nem?!

– Mert én ezzel a készülékkel csak szelfiket tudok gyártani. Így van nekem beállítva.

– Ó hogy az a magasságos! – kiáltott Brunetti, de megpróbált uralkodni magán.

– Ha nem megy a fotó, mondja el, mit lát maga előtt! Ez menni fog?

– Igen, azt hiszem… – bizonytalankodott Ritzia.

– Nos?

– Egy kék fal előtt állok – hallatszott a telefonból.

– És mi van mellette?

– Egy sárga fal.

– Velencében százszámra akad ilyen párosítás. Mi van távolabb?

– Valami csatornaféle.

– Ilyen is akad néhány. Menjen a csatorna felé, aztán kövesse a kanyargását. Ha a sejtésem igaz, márpedig igaznak kell lennie, nagyon hamar találni fog egy utcatáblát, amit ha megmond, cirka tíz percen belül ott leszek, és megmentem.

– Ó, maga egy angyal! – hálálkodott Ritzia.

– Akkor most leteszem – jelentette ki Brunetti megkönnyebbülve. Tíz perc bőven elég volt arra, hogy visszamenjen a revolverért, aztán meg akár foglalkozhat ezzel a nővel is, bár nem volt hozzá túl nagy kedve. De mielőtt bonthatta volna a vonalat, Ritzia izgatottan felkiáltott:

– Kérem ne tegye le! Találtam valami nagyon furcsát, sőt, félelmeteset! Itt állok, egy…

A vonal megszakadt, mintha elvágták volna. Gyaníthatóan az a régi típusú, szelfire beállított telefon teljesen lemerült.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL