Az ellopott vaporetto (42)

2023-01-31
456 olvasó

Ami azt illeti, a professzor és az adjunktus kevésbé hasonlítottak egymásra, mint Sztán és Pán vagy mint Majka és Curtis*. Ravalpindi professzor ugyanis a maga James Bondot idéző módján alacsony volt és köpcös, Talisman pedig magas és vékony, bár lehet, hogy mindez nem teljesen igaz, mert ebben a nagy sürgés forgásban, aminek részesei lettek, nem volt időnk alaposabban szemügyre venni őket. Aki tehát Yayeward Ravalpindi professzort Sean Conneryhez vagy Daniel Craighez hasonlítja, illetve ezzel a két sztárral veti össze, nem téved hatalmasabbat, mint Lord Kelvin, aki a maga idejében azt állította: a levegőnél nehezebb tárgyak nem repülhetnek. Kár, hogy anno nem kérdezték meg tőle, mi van a legyekkel meg a nyílvesszőkkel, de ezt most hagyjuk. Tény, hogy amikor Rahman Talisman belépett a Dózse Palotába, a szervezők repeső örömmel fogadták.

– Jaj, csak hogy itt van végre a professzor úr! – sietett oda hozzá egy csinos hostess. – A hallgatóság már bent ül a díszteremben és magát várja!

– Valóban? – kérdezte sután Talisman, ami arra utalt, hogy közel került ahhoz az állapothoz, amit tudománytalanul úgy neveznek: kétségbeesés.

Azt pontosan tudta, hogy a professzor miről szándékozik beszélni a világ minden részéről Velencébe sereglett szakmabelieknek, de más dolog valamit tudni, és más valaminek a részese lenni. Talisman sosem tartott még előadást ilyen illusztris társaság előtt. Daccában bárkit elkápráztatott volna a lehengerlő modorával, de itt másmilyen szelek fújtak. A sors pedig vitte előre, mondhatni: megállíthatatlanul. Lejattolt néhány vigyorgó olasszal, aztán bátorságot színlelve bevonult a díszterembe.

Azt a pompát, ami ott fogadta, nem lehet leírni, úgyhogy ezt most kihagyjuk. Az adjunktus egy kicsit meg is szédült, ráadásul a hallgatóság hatalmas tapssal köszöntötte. Talisman ettől szó szerint bepánikolt, de hiába forgatta a fejét, sehol nem látott egy menekülésre alkalmas oldalajtót. Úgy lépett föl a pulpitusra, ahogy a szuronyokkal noszogatott halálraítélt a vesztőhelyre, és hogy időt nyerjen, megkocogtatta a mikrofont.

A hallgatóság elcsöndesedett, és lélegzetét visszafojtva várt. Ugyanezt tette Talisman is, bár tudta, hogy ez az állapot nem tarthat a végtelenségig. Egy szellemes nyitómondat, vagy egy ügyes bűvésztrükk kellett volna, és ledől benne a gát, mert azt pontosan tudta, mire jött rá a professzor. Yayeward Ravalpindi azt készült bejelenteni, hogy a galambok ürülékében talált egy vegyületet, ami megfelelő módon kezelve és finomítva nagy mértékben megnöveli az állóképességet. A professzor ezt az összetevőt dínómitnak nevezte el, mert a hatása átvitt értelemben hasonlított a világszerte ismert robbanóanyagéhoz, és mert ez a különleges vegyület már a dínótrágyában is megmutatkozott. Azt pedig, ugye, mindenki tudja, hogy a galambok a dinoszauruszok leszármazottjai, vagy, ha úgy jobban tetszik: a jogutódjai.

Ez kavargott Talisman fejében, miközben a mikrofont kapargatta, de ekkor eszébe jutott, hogy a farzsebében ott lapul az a gyerekpisztoly, amit a kis Porcelinó lakóhelyén vett magához. Arra gondolt, ezzel fogja demonstrálni azt a durranást, amit a dínómittől várhat a sportvilág.

Így is tett: hátranyúlt a farzsebéhez, elővette a pisztolyt, és a teljesen ledöbbent hallgatóság felé fordítva azt mondta:

– Ez egy gumilövedékes gyerekpisztoly. Külsőre a megszólalásig hasonlít a rablógyilkosok által használt fegyverekhez, de csak egy apró pukkanásra képes. Ugyanilyen apró pukkanás lesz ebben a teremben az a néhány mondat is, amelyet most a történelem egyik legnagyobb, legígéretesebb felfedezéséről kívánok megformálni, de amíg ez a játékpisztoly csupán azt jelzi, hogy valami elkezdődött, a képletesen vett dörrenés minden bizonnyal át fogja szakítani ezt a csudálatosan pazar mennyezetet és akkorát szól, hogy Tangás anyukától** Honoluluig mindenütt meg fogják hallani.

Azzal a pisztolyt a díszes mennyezet felé irányította, és meghúzta a ravaszt.

Bizton állíthatjuk, hogy ha a derék adjunktus ütős kezdésre vágyott, akkor azt teljes mértékben sikerült elérnie. Egy minden képzeletet felülmúló, hatalmas dörrenés után a freskódíszes mennyezet egy iszonyat nagy darabja leszakadt – minden bizonnyal már csak az imádság tartotta a helyén –, és a lent ülők nyakába zúdult. A szörnyű hang még el sem csöndesedett, amikor a konferencia részvevői már nyom nélkül el is tűntek a leghevesebb szaharai homokviharokat idéző porban, amelyet a pánikszerűen kitört menekülési kényszer csak tovább növelt és szított. Tébolyult ordibálás, fájdalmas jajgatás és kétségbeesett üvöltés töltötte be a termet, miközben a por a csúnyán megsérült, és jóvátehetetlen károkat szenvedő plafonig emelkedett, maga alá rejtve azt a kíméletlen tülekedést meg verekedést, ami a teremben eluralkodott.

Rahman Talisman nem hitte el, amit lát. Kezében a még mindig füstölgő fegyverrel csak állt és bámulta az előtte kavargó port, mint akit megigéztek. Talán így is maradt volna, amíg a teremőrök le nem teperik, ám egy kéz megragadta az inge ujját.

– Klassz volt ez a mutatvány, de most tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Talisman bágyadtan odanézett, és Porcelino összekoszolt, de mosolygós ábrázatát fedezte fel maga amellett. Mint akit fejbe kólintottak, hagyta hogy a kis zseni a falhoz vezesse, és egy szellőzőlyukba tuszkolja. Aztán csak másztak és másztak, amíg egy újabb ajtóhoz nem értek. Porcelino ezt egy görbe szöggel kinyitotta, és már kint is voltak a szabadban. Előttük ott hullámzott a Grand Canal, és olyan csábítóan békésnek látszott, hogy a zaklatott idegállapotú adjunktus legszívesebben belevetette volna magát. De inkább Porcelinót követte, aki talált a közelben egy elköthető gondolát. Ide tuszkolta be a bangladesit, ő pedig megragadta az evezőt, és kiügyeskedte a járművet a nyílt vizekre. Nemcsak a dekázáshoz, ehhez is értett.

 

(Folytatjuk)

 

_______________________

*Tortellieni természetesen egy olasz művészpárost említ ezen a helyen, de mivel ezt a mi olvasóink nem értenék, átkonvertáltuk ezt a hasonlatot magyarra (a fordító megjegyzése)

**Az adjunktus természetesen Tanganyikát akart mondani, csak túl ideges volt.

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL