Az ellopott vaporetto (44)

2023-02-14
410 olvasó

Luigi Serafini kővé dermedten állt az elmegyógyintézet masszív kapuja előtt. Nem hitt a szemének: a bangladesi professzor csak úgy, önszántából besétált ide, ahonnét a közhiedelem szerint nincs visszatérés, vagy ha mégis, akkor szörnyen bonyolult módon. Alaphangon rámegy egy teljes hét, tokkal, vonóval, meg mindennel, mire a bangladesi ürge visszanyeri a szabadságát, vagyis jelen körülmények között a diplomatatáskának, és vele együtt Porcelino focista karrierjének hegedültek. A milánói próbajátékra ugyan még elmehet, de ha nem tart vele egy profi menedzser, azok a minden hájjal megkent északiak legfeljebb cirkuszi látványosságnak fogják használni, gondolta Luigi, miközben a sírás kerülgette. Persze megtehette volna azt, hogy utánamegy a professzornak, és megpróbálja meggyőzni Tristanát, hogy félreértés történt, ez az alak az ő vendége, de tudta, hogy ez a kísérlet Razvan nélkül reménytelen vállalkozás. Tristana vakon és megalkuvás nélkül teljesíti a főnöke parancsait, akiről meg az a hír járja, hogy egy közveszélyes őrült. Ahogy a pszichológusok általában, gondolta tovább az ügyet Luigi, miközben leült a fal tövébe, egy üres tonhalasládára.

Csuda tudja, hogyan került oda ez a holmi, de mint ülőhely kifejezetten praktikusnak bizonyult, mert – talán a halbűz, talán a fenekébe szúródó szálkák miatt – a kormányosnak mentő ötlete támadt. A professzort Tristana már biztosan kezelésbe vette, vagyis a bengáli James Bond megkapta azt a bivalyerős nyugtatót, ami egyfajta welcome drinkként minden kapun belépőnek kijár. Jelen pillanatban a professzor tehát magatehetetlenül bámulja a fal egy bizonyos pontját valahol az intézet sötét mélyén, és ez még hosszú ideig így lesz, ami részben jó is, mert ebben az állapotában legalább nem mászkál a városban. Olyan ez a tébolyda, mint egy Wertheim kassza, a szó szellemi értelmében, mert akit itt letétbe helyeznek, az megkapja a tökéletes személyi biztonságot.

Luigi arra gondolt, hogy a fia boldogulása érdekében bármiről örömmel lemondana, csak arról nem, hogy azt a táskát megkaparintsa. Ezt mostanáig a román maffiával karöltve próbálta elérni, de mivel Yayeward Ravalpindi a maga naiv módján keresztülhúzta a számításait, váltania kellett. Abból indult ki, hogy nemcsak a román alvilág tevékenykedik ebben a városban. Itt van például a galambtáp maffia is, amely határozottság és eredményesség tekintetében még a szőröstalpúakat is felülmúlja. Nem kell mást nézni, mint azt, hogyan terjesztik a műanyagból gyártott galambtápot, és hogy milyen hálózatot működtetnek. Egy lagúnavizeken sodródó vízhatlan táska aligha kerülheti el a dílerek figyelmét, vagy ha mégis, a félrenézésük nem lehet más, csak szándékos. Abból indulhatnak ki, hogy a táskában nincs számukra semmi érdekes, de ha valaki képbe hozza őket, és hajlandó szép summát fizetni a kihalászott táskáért, biztosan megváltozik a hozzáállásuk.

Luigi gondolkodása teljesen logikus volt, de hiányzott belőle egy fontos elem: nem rendelkezett kapcsolódási ponttal a galambtáp maffiához. Ismert mindenféle ember, ám egyet sem, aki azoknak a dögöknek szánt eledellel üzérkedett. Csoda tudja, de mindig kerülte az ilyen figurákat, pedig nem egyszer előfordult, hogy valaki csak úgy besompolygott a kabinjába, és megkörnyékezte egy zacskó kék színű maggal. Luigi ezeknek a csábításoknak következetesen ellenállt, mert tudta, hogy mindennek van határa, így a haszonszerzésnek, meg a tisztességnek is.

Ám ekkor eszébe jutott, hogy nemrég Porcelino táskájában is talált egy nejlonzacskónyi galambtápot. Első ránézésre hántolt napraforgónak tűnt, de amikor Luigi egy keveset a fogához dörgölt belőle, rögtön megérezte a galambtáp jellegzetesen fanyar zamatát. Rögtön elkapta Porcelino grabancát, és szó szerint kirázta belőle az igazságot. A gyerek bevallotta, hogy az iskola előtt egy bácsi osztogatta a zacskókat, mondván, hogy akinek kedve van, csak úgy, heccből szórja szét a tartalmát a terek és csónakkikötők környékén. Ő csak egyet vett el, de Alfredo vagy egy tucatot.

Luigi sokáig vívódott, hogy ezt az információt megossza-e a kapitányával, de aztán úgy döntött, hogy semmi köze Rotundelli magánéletéhez. Most derült ki, milyen bölcsen cselekedett, mert ha akkor szól a kapitánynak, az biztosan elveszi a nevelt fia kedvét a galambtáp-dílerkedéstől. Így pedig esélye sem lenne ennek a szakmai szervezetnek a segítségét kérni. A kérdés csupán az, hol lehet most Alfredo, mert hogy Porcelino otthon van, és dekázik vagy a mobilját bújja, afelől nem lehetett kétége. Alfredo egészen más tészta volt, és bár Rotundelli mindent megtett, hogy belőle is focistát faragjon, a gyerek azt sem tudta, hogy a labda négyszögletes-e vagy kerek. Barátok voltak Porcelinóval, de csak úgy, mint Don Quijote és Sancho Panza. Természetesen Porcelino volt a hős, aki száz szélmalommal is képes szembeszállni, Alfredo meg ott ügyetlenkedett mellette. Tehetségtelen volt mindenben, és ez alatt a már fölfedezett és a jövőben fölfedezendő tudományok összességét kellett érteni. Ha jobban belegondolunk, nem is volt más választása, mint betagozódni a galambtáp maffiába. Következésképpen Alfredóra busás gazdagság várt, miközben az ő áldott tehetségű fiacskáját valóságos hiénafalka vette körbe. Kész rabszolgasors fenyegette a foci kegyetlen világában, ha nem talál neki egy minden maffiózónál huncutabb és anyagiasabb menedzsert.

Eddig jutott Luigi az elmélkedésben, éspedig a pillanat tört része alatt. Aztán felállt a tonhalas ládáról, és próba szerencse alapon fogott egy újabb kavicsot, és megdobta vele Tristana ablakát. Nem történt semmi. Ekkor Luigi egy nagyobb követ vett fel, és azt dobta az üveghez. Amennyire csak lehetett, gyengéden hajított, az üveg mégis betörött. Ha most sem bújik elő az a szörnyilla, akkor soha, gondolta Luigi, de hiába várt, a román havasok réme nem jelentkezett. Luigi ekkor elindult a Szent Márk tér felé, mert tudta, hogy a dílerek ezen a korai órán mindig ott terítenek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL