Ritzia bosszúsan vette tudomásul, hogy a telefonja lemerült, mert ha ez nem következik be, és elmondhatja Brunettinek, mire bukkant, a nyomozógyakornok rögtön tudta volna, hová keveredett, és hogy onnét miként juthat vissza a civilizációba. Mert ilyen furcsaság, mint ez itt, előtte – és ezt Ritzia biztosra vette –, aligha akadt még egy a lagúnák városában, és nemcsak ott, hanem szerte a nagyvilágban, a távoli galaxisokat is beleértve.
Ősi emberi tulajdonság, hogy az ismeretlen jelenségeket és tárgyakat megpróbáljuk elnevezni. Talán mert bennünk van az a beidegződés, hogy a megszólítás egyben leleplezés. A sötétben bujkáló, füstös seggű ördögöt ezért illetjük azzal a felszólítással, hogy: hé, te pokolfattya, ne settenkedj ott az árnyékban, hanem lépj elő! A pokolfattya ettől elszégyelli magát, és lesütött szemmel, a körmét vagy a patáját piszkálva zavartan előlép. Ezután már csak rajtunk múlik, hogy fenéken billentjük-e őkelmét, vagy a győzelmünk fényében tündökölve egyszerűen odébbállunk.
Emiatt mondta ki Ritzia is a következő mágikus szavakat:
– Ez egy két méter magas, brutalista stílusban gyártott betongalamb.
A monstrum hatalmas begyét kidüllesztve, testéhez képest piciny fejét hátracsapva, magasra tartott csőrrel fürkészte a nem éppen tágas messzeséget, de azon kívül, hogy megállásra késztette az idetévedő, gyanútlan turistákat, látszólag nem volt semmilyen funkciója. Ám ekkor Ritzia észrevette a mögötte szerényen megbúvó patinás cégtáblát: Nemzetközi Galambtápkutató Intézet.
– Ó, így már világos! – bólintott Ritzia megkönnyebbülten. Egy galambtáppal foglalkozó központ előtt prímán elfért egy ilyen szörnyűség, még ha egy kissé túl is méretezték. És ha már intézetről van szó, minden további nélkül be lehet oda menni, és eligazítást kérni.
Ritzia megkerülte a betongalambot és belépett az intézet üvegajtaján, amely mögött az elkerülhetetlen portásfülképbe botlott.
– Miben segget vetek? – szólt ki az üvegablak mögül a szenegáli portás borzasztóan rossz olaszsággal, fel sem pillantva a telefonjából.
– Itt sétáltam a környéken és eltévedtem – mondta Ritzia. – A telefonom sajnos lemerült. Meg tudná mondani, hol vagyok? Esetleg megengedne egy hívást a telefonján? Bár ami azt illeti, nem tudom a számát annak, akit fel szeretnék hívni.
A szenegáli portás most már ráemelte szénfekete rámába foglalt tekintetét. Lehet, nem is értette ezt a hosszú, bonyolult beszédet, mert csak annyit mondott:
– Moment! – és megnyomott egy gombot az asztalán lévő vonalas készüléken.
– Varrni kell egy kiscsirket – mondta aztán székesen mosolyogva.
Riztia hátrébb lépett, és ahogy az ilyen helyzetekben szokás, a folyosó falára akasztott reklámanyagot kezdte böngészgetni. Az intézet profiljához igazodva, csupa galambfotó volt ott, amelyeken a szárnyasok apró, de szabályos henger formájú táplálékot csipegettek. „A jövő galambtápja nem szennyezi a környezetet, mert gyorsabban lebomlik, mint a műanyag!” – hirdette egy hatalmas poszter, amelyen egy Schwarzeneggert idéző módon kigyúlt galamb feszített a Marvel-filmek hőseinek stílusában.
– Ez lesz a jövő: a környezettudatos galambetetés – mondta Riztia mögött egy női hang. A galambszürke köpenyéből ítélve labortechnikus lehetett, vagy tudományos kutató, aki a gyanú szerint minden idelátogatóban potenciális ügyfelet sejtett. Riztia ezt a Pavlovi reflexet igyekezett már a csírájában elfojtani:
– Ha már a borászat terén ez a trend, miért ne lehetne a galambtáp is természetes? – mondta. – Talán eljön majd az idő, amikor a kis- és közepes borászatok számára is kifizetődik, hogy jó úton járnak, amikor kitartanak a szőlőből gyártott boraik mellett. De ma még az olyan pacsmagoknak áll a zászló, mint a Csemői Lófingató.
– Még nem volt szerencsém a Csemői Lófingatóhoz, de nem vonom kétségbe, hogy igaza van – mondta a szürkeköpenyes hölgy. – De maga nem tűnik szakmabelinek. Megtudhatnám, mi célból tisztelte meg az intézetünket?
– Ne vegye sértésnek, nem is vagyok szakmabeli – mondta Ritzia. – Galambot nem etettem még életemben, sőt, kijelenthetem, hogy tiszta szívemből utálom ezeket a dögöket. Nálunk, Milánóban mindent összeszarnak, és olyan szemtelenek, hogy a magot is lelopják a szezámos zsemléről, ha egy pillanatra félrefordulunk telefonálni.
– Értem – bólintott a szürkeköpenyes hölgy, miközben a homlokára felhőt vont a bosszúság. – De ha így viszonyul a galambetetéshez, mi szél fújta be ide?
– Az eltévedés passzátszele – mondta Ritzia. – Egy kis focizsenit keresek, de elvétettem a kanyarodást. Van egy telefonszámom is, bizonyos, Brunelli vagy Brugetti nyomozóé, de sajnos lemerült a mobilom.
– Nem Brunettit akart mondani? – csillant fel a szürkeköpenyes hölgy tekintete.
– De igen!
– Ő férjem beosztottja, Nicola Brunetti nyomozógyakornok.
– A maga férje rendőr?! – álmélkodott Riztia.
– Igen, ő Pietro Maccarone, a körzeti felügyelő, én pedig a felsége vagyok, Francesca.
– Végtelenül örvendek! Mauriztia Briganti, személyesen! Borászatban vagyok érdekelt, meg egy kicsit a fociban is.
– Az a kisfiú pedig, akit keres, minden bizonnyal a szomszédunkban lakó Porcelino Serafini. Ha mindig jobbra fordul, három sarokra van innét a házuk.
– Hát ez remek! Micsoda véletlen, hogy pont magába botlottam! Máris indulok!
– A maga helyében én most nem mászkálnék egyedül a sikátorokban – mondta Francesca vészjóslóan. – Velencében jelenleg emberrablók garázdálkodnak. Ma éjjel az anyámat is elhurcolták.
– Ez komoly?!
– Mint a halál.
– Csak azért kérdem, mert a legkedvesebb barátnőm, néhány órája ugyanerre a sorsra jutott: a szemem láttára elrabolták egy motorcsónakkal!
– Na látja! Jobb lesz, ha most itt marad. Felhívom a férjemet, ő majd ideküld valakit, aki elkíséri a szállására.
– Huh, az jó lesz! – bólintott Ritzia, majd hozzátette: – Van esetleg valami szíverősítője?
– Egy pohár calvados? Mi tagadás az nekem is jót tenne. Ez a helyzet nagyon nyugtalanít. Szegény anyám…
– Szegény barátnőm…
Pityeregtek egy sort.
– Akkor jöhet a calvados? – mondta aztán Francesca.
– Az sem rossz, de valami durvábbra gondoltam.
– Éspedig?
– Olyasmire, ami úgy megrázza a szervezetet, hogy kipotyog belőle a halálfélelem.
– Attól tartok, ilyen ital sem égen, sem földön nem létezik.
– De igen, Francesca: éppen ilyen a Csemői Lófingató!
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
