Az elmegyógyintézet gumiszobájának gondosan párnázott ajtaja egyszer csak kinyílt, és az odabent kényszerzubbonyban ücsörgő Francesco Tavotta legnagyobb meglepetésére az a nagydarab, minden bizonnyal szőröstalpú ápolónő, aki őt ide közvetítette, betuszkolt egy új delikvenst. Nem rejtjük véka alá, hogy az érkező Yayeward Ravalpindi professzor volt, és úgyszintén a legújabb divat szerint szabott kényszerzubbonyt viselte.
A professzor átlépte a küszöböt, és a párnázott ajtó halkan bezárult mögötte. Hiába fordult meg, és esett neki fejjel, a puha borításon nemhogy dörömbölni, de még önmagában kárt tenni sem tudott.
– Fölösleges erőpocsékolás – jegyezte meg Tavotta ékes angolsággal, mintegy jelezve, hogy elege van ebből a szerzői allűrből, amely olasz nyelvet követel meg a szereplőktől. Angolul beszélt és kész. Nem tudni, mire alapozta, hogy az új pacingens ezt meg fogja érteni, de láss csodát, a professzor is birodalmi angol nyelven válaszolt. Utóbbi nem meglepetés, tekintve az indiai szubkontinens angol gyarmati múltjára.
– Engedje meg hogy bemutatkozzam: Yayeward Ravalpindi vagyok, őslénybiológus, és műkedvelő focimenedzser – mondta.
– Én pedig Francesco Tavotta, és a galambtápbizniszben utazom – válaszolt az amerikai kelletlenül. – Mostanáig ebben nem voltam száz százalékig biztos, mármint, hogy amerikai vagyok, de kaptam egy injekciót, és helyrezökkent a memóriám.
– Örvendek – mondta a professzor kurtán, és leült Tavotta mellé. – Őszintén szólva meglep, hogy ön ennyire egyértelműen hivatkozik amerikai illetőségére, mert én azt hittem, egy honfitársamat fogom itt találni.
– Ön hova valósi? – kérdezte Tavotta bágyadtan.
– Daccából jöttem, a messzi Bangladesből.
– Vagy úgy! – vonta föl a szemöldökét Tavotta. – Akkor önnek köze lehet ahhoz a diplomata táskához.
– A közök hatsávos autósztrádája kapcsol hozzá! – jött izgalomba a professzor. – Honnét tud erről a táskáról?
– Hozzám került, és egy szerencsétlen baleset következtében, amit most nem részleteznék, sokáig azt hittem, az enyém.
– Biztosíthatom uram, ön téved, az a táska ezer százalékig az enyém! Hol tartózkodik jelenleg?!
– Őszinteséget kér tőlem?
– A lehető legteljesebbet!!
– Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy rablás áldoztául esett, egy nagyon kedves öreg hölgy társaságában.
A professzor a szemközti falra révedt, amelyre valaki rúzzsal stilizált női nemi szervet kanyarintott (nem tudni, hogy kényszerzubbonyban miként sikerülhetett ez a mutatvány – a szerző megjegyzése), aztán Tavottához fordult:
– Én most talpig őszinte leszek magához!
– Az a legkevesebb – mondta Tavotta közömbösen. Láthatóan küzdött az álmossággal.
– Abban reménykedtem, hogy ebben a furcsa intézményben megtalálom az asszisztensemet, Mr. Rahman Talismant, és magyarázatot kapok tőle a táska hollétére.
– Semmilyen talizmánról nincs tudomásom – biggyesztette le a száját Tavotta. – Mihelyst a kapun beléptem, az a szőrös anyamedve megragadott, belém nyomot egy injekciót, és mielőtt azt mondhattam volna, galambfütty, rám húzta a bolondinget, és bevágott ebbe a zugba.
– Azt mondta: galambfütty?
– Szó szerint. Ahogy jeleztem, a galambtáp bizniszben utazom. Más szóval a nemzetközi galambtáp maffia megbízott ügynöke vagyok. A balesetem után egy ideig ez nem volt nyilvánvaló számomra, de most minden helyrerázódott. Bűnözni jöttem ebbe a bűnös városba, kedves uram.
– Nem lep meg – bólintott a professzor. – Az a szer minden bizonnyal egy koktél volt, ami félig megnyugtat, félig őszinteségre kényszerít. Magánál a mellékhatása, hogy helyrezökkentette az agyműködését, de nálam nem ért el semmit.
– Az meg hogy lehet? – dünnyögte Tavotta. Majd leragadt a szeme.
– Mint mondtam, őslénybiológus vagyok. Az ásatások alatt számtalan esetben csíptek meg skorpiók és martak belém mérges kígyók, így a szervezetemben kialakult egyfajta immunitás az idegrendszerre ható mérgek ellen.
– Értsem úgy, hogy képes ellenállni az őszinteségi vágyának, és nem mondja meg, miért fontos önnek az a táska?
– Ahogy mondja – bólintott a professzor. – Maga bevallotta, hogy bűnöző, így esélye sincs annak, hogy kikotyogjam, mi volt a szándékom azzal a hatvanezer euróval.
– Úgy látszik, mégsem olyan tökéletes az immunitása az idegmérgekkel szemben – állapította meg Tavotta. – Lehettek bár olyan sötétek a szándékai, mint a bőre színe, most itt ül velem ebben a dutyiban, és úgy tűnik, ez a helyzet belátható időn belül nem fog megváltozni.
– Mire alapozza ezt?
– Arra, hogy kényszerzubbonyban parádézunk mind a ketten. Ebből képtelenség kiszabadulni.
– Gondolja? – húzta mosolyra a száját a professzor.
– Ember! Magának agyára ment a szérum! – dünnyögte Tavotta és hatalmasat ásított. – Hogyan képzeli el, hogy levetjük magunkról ezt a göncöt, ami még ha sikerülne is, az ajtó mögött ott az anyamedve.
– Egyedül nem is menne, de ketten vagyunk – mondta a professzor. – Maga elrágja a zubbonyomon a pertlit, én meg kioldom magát.
– Majd leragad a szemem, olyan álmos vagyok – szabadkozott Tavotta.
– Emberelje meg magát! A sorsunk függ ettől!
– Nem megy.
– Jól van, megcsócsálom a magáét, utána az lesz a dolga, hogy az enyémmel babráljon. Menni fog?
– Talán.
– Rendben! Tartsa ide a hátát!
Tavotta hátat fordított a professzornak, aki előrehajolt és a daccai patkányoktól látott stílusban rágni kezdte a kényszerzubbony pertlijét. Beletelt vagy negyed óra, mire diadalmasan megszólalt:
– Elrágtam! Most maga jön.
De Tavotta nem válaszolt: mint egy zsák, előredőlve édesdeden szunyókált.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
