Az ellopott vaporetto (46)

2023-02-28
369 olvasó

– Brunetti, be tudna jönni az irodámba egy percre? – kiáltott oda a kapuból Maccarone felügyelő a rendőrség épülete előtt le-föl járkáló és a telefonját babráló nyomozógyakornoknak.

– Máris megyek! – mondta Brunetti, és még egyszer megpróbálta visszahívni Ritziát. Nyugtalanította, mitől esett kétségbe ez a furcsa nő, de a készüléke tényleg lemerülhetett, mert Brunetti hiába próbálkozott újra és újra. Annak alapján, hogy Ritzia legutóbb a Hotel Marte teraszán kávézott, és onnan nem a vasútállomás felé indult, nem juthatott el messzire. Alkalmasint még a Rio della Misericordiát sem érhette el, vagyis ott kóborolhat valahol a Canale di Canareggio és a Rio della Misericordia között, egy nagyjából száz négyzetméteres területen. De mi van azon a helyen, ami döbbenetes? Brunetti emlékezett egy tetoválószalonra, ami brutális ábrákkal kínálgatta magát, ám ebben nem volt semmi rendkívüli. Ritzia netán betévedt a Hotel Leonardo kétcsillagos szállodába? Mert ott aztán van mitől rettegni, különösen éjnek évadján, amikor a környékről odasereglenek a gyanús alakok. Csakhogy most fényes nappal volt, és ilyenkor az a hely is szívet melengető. Mire bukkanhatott mégis?

És ekkor Brunettinek eszébe jutott a Galambtápkutató Intézet azzal a hatalmas betonszoborral, ami a két évvel korábbi biennálén keltett feltűnést. Az alkotást az intézet megvásárolta és felállíttatta a központ főbejárata mellett. A galamb már önmagában is riasztó – vélekedett Brunetti –, de így, betonból kiöntve olyan hatást keltett, mint egy lecsapni készülő őslény. Ha oldalvást esett rá a fény, kifejezetten úgy hatott, mintha gonosz szándékkal figyelné az odaérkezőt, és ez a helyzet most meg is valósult. Nem lehetett kétséges, hogy Ritzia ettől a dögtől kapott sikítófrászt, és csak reménykedni lehet abban, hogy nem szenvedett tartós idegkárosodást.

Brunetti eldöntötte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszaszerzi a Serafini lakásban felejtett szolgálati fegyverét, aztán rohan a Galambtápkutató Intézetbe. Egy kis szerencsével meg fogja találni a milánói nőt, mielőtt még komolyabb bajba sodorja magát.

De előbb be kellett menni a főnökéhez.

– Tudja, milyen nap van ma, Brunetti? – kérdezte tőle a felügyelő a naptárát böngészve.

– Csütörtök! – vágta rá Brunetti szolgálatkészen.

– Nem úgy értettem – legyintett a felügyelő. – Még szép, hogy ezt tudja, elvégre nem szenilis. Arról viszont elfeledkezett, hogy ma telt le a gyakornoki ideje, és a jó isten sem menti meg a beavatási szertartástól.

Brunettivel körbefordult a világ. Magasságos egek! A főnök éppen most jön elő ezzel a marhasággal, amikor nincs meg a szolgálati fegyvere – gondolta mély iszonyattal. Az olvasó bizonyára emlékszik, hogy korábban, az események sodrása közepette már említettük: ezen a rendőrőrsön az volt a szokás, hogy a gyakornokok a város legelhagyatottabb, legfélreesőbb jachtkikötőjében kétszer a levegőbe durrantottak a szolgálati fegyverükkel, amiről fénykép készült, majd következett a pezsgős koccintás. Brunettinek fogalma sem volt, hogyan fogja mindezt végrehajtani pisztoly nélkül, ám ekkor megszólalt a főnöke mobiltelefonja.

– Pillanat! – szólt oda Maccarone a sápadtan ácsorgó Brunettinek, majd felvette a telefont. – Itt Maccarone! Mi az ábra tizedes? Micsoda?! És ezt csak így mondja?! A fenébe is, ez skandalum, mi több: országos botrány! Vigyen oda mindenkit, aki bevethető! Maga most hol van? Hogyhogy itt, a másik szobában?! Miért telefonálgat, miért nem jön át?!

A felügyelő mérgesen csapta le a telefont, majd Brunettihez fordult.

– Most kaptam a hírt, hogy ma délelőtt leszakadt a Dózse Palota mennyezete és maga alá temetett vagy egy tucat nemzetközi őslénybiológust. Tüstént oda kell mennünk, azaz hogy csak nekem. Maga maradjon itt, és végezze el egyedül a szertartást.

– Hogy képzeli ezt főnök?! Menjek ki egyedül a Santelena kikötőbe, lőjek a levegőbe és erről készítsek egy szelfit?!

– Pontosan! A fotót majd elhelyezzük a dokumentumtárunkban, és ha túl leszünk a helyszínelésen, koccintunk is magával. De a szelfi nagyon fontos. Ez nálunk a szabály Brunetti, és az a szabály, amit csak egyszer is megszegnek, romba dönti a rendszert.

– Nem lenne jobb, ha én is odamennék magukkal? – próbálkozott Brunetti.

– Ugyan már! Ez nem terrortámadás, hanem anyaghiba. Meggyengült a stukatúr, és leszakadt. Mi más történhetett?

– Igen, ez hihetőnek tűnik – helyeselt Brunetti, bár nem túl nagy meggyőződéssel.

Közben megjött Celentini.

– A fiúk menetre készek! – mondta.

– Redben van – állt fel az asztala mellől Maccarone. – Helyszínelünk, aztán folytajuk az anyósom ügyét és felköszöntjük Brunettit.

– De… – próbálkozott még egyszer Brunetti, ám ismét megszólalt Maccarone mobilja.

– Ezt muszáj felvennem, a feleségem az – mondta a felügyelő. – Halló drágám! Sajnos nem tudok semmi újat mondani, de folyamatosan dolgozunk az ügyön. Nem, még nem adtunk ki az országos körözést, mert ez fel is bőszítheti a rablókat. Ugye nem akarod, hogy a mamát több darabban kapjuk vissza? Hát persze, hogy én sem! Nyugodj meg, minden rendben lesz! Az a gyanúm, hogy még itt van a városban, és nem is olyan messze, mint gondolnánk. Kicsodát? Brunettit? Miért?

A felügyelő Brunettira sandított, aztán hosszasan hallgatta a telefonból kiszűrődő csivitelést. Végül súlyos pillantást vetve a gyakornokra letette az eszközt az asztalra.

– Francesca azt mondja, ott van vele egy milánói nő, aki magát keresi, éspedig a barátnője elrablásának ügyében.

– Pont ez az, amiről beszélni akartam – mondta Brunetti. – Annak a milánói nőnek a barátnőjét ma délelőtt állítólag elrabolták.

– És ezt miért csak most mondja?!

– Nem volt rá alkalmam, meg úgy véltem a maga anyósa fontosabb – magyarázkodott Brunetti.

– Ez tény, de a rablás, az rablás. A beavatása mindenesetre ugrott. Maga most tüstént odamegy Franceskához, és begyűjti azt a milánói nőt. Jöjjön Celentini, indulunk a Dózse palotához!

Maccarone és Celentini kiviharzott az irodából, így nem láthatták a Brunetti arcán a megkönnyebbülést: most már semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy visszaszerezze a szolgálati fegyverét.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL