Az ellopott vaporetto (49)

2023-03-21
418 olvasó

Mihelyst Luigi Serafini megérkezett a Szent Márk térre – mit ád Isten! – rögtön belebotlott a kis Alfredóba. Precízebben mondva az eset úgy történt, hogy miközben Serafini sietve átvágott a téren, az egyik oszlop mögül kiugrott elébe a kis pokolfajzat. Alamuszi mosolygásával azokat a besúgókat keltette életre, akikből Velence fénykorában sosem volt hiány. A régi idők sötét ügynökei szakasztott így pattantak elő az oszlopok közül, hogy a Dózse Palotába igyekvő előkelőségek köpenyét megragadva fontos információkat seppegjenek jó pénzért.

Alfredo nem ragadta meg Serafini köpenyének csücskét, mert a kormányos nem rendelkezett ilyen ruhadarabbal. A fontos információ viszont nem váratott magára:

– De jó, hogy látom, Luigi bácsi! – mondta Alfredo az ellenszenves kölykök cérnavékony hangján. – Égre-földre keresem, és szinte nem akarom elhinni, hogy itt van.

Luigi nem hagyta kizökkenteni magát.

– Neked most nem a suliban kéne lenned? – nézett feddő tekintettel a kölökre, aztán eszébe jutott a saját ivadéka. – Hol van Porcelino?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Alfredo. – Tegnap óta nem láttam, viszont örülök, hogy maga itt van, vagyis nem örülök, mert ez nem a legjobb kifejezés, de ha már itt van…

– Nyögd már ki, mit akarsz! – vágott közbe Luigi. Nem volt vesztegetni való ideje, hiszen a táska minden pillanatban távolabb sodródott tőle.

– A helyzet az Luigi bácsi – kezdte Alfredo szemlesütve –, hogy magának veszélyben van az élete.

– Ezt meg hogy érted? – húzta fel a szemöldökét a kormányos.

– Vadásznak magára.

– Énrám?! Ugyan miért?

– Elterjedt a hír, hogy nemrég két bangladesi jött a városba, és magát mászkálni látták az egyikkel.

– Miért baj ez?

– Azt mondják, a bangladesiek veszélyeztetik azt a bizniszt, amiből errefelé sokan élnek.

– A galambtáp maffiára gondolsz? – lepődött meg Serafini.

– Mondhatjuk így is – bólintott Alfredo. – Az a hír járja, hogy a két füstösseggű egy szenzációt készül bejelenteni.

– Mit tudsz te erről?!

– Csak azt, hogy ennek a dolognak köze van a galambszarhoz – mondta Alfredo.

– Semmi kötődésem ezekhez az ügyletekhez!

– A szakmában úgy vélik, maga is benne van ebben a buliban.

– Ki hiszi ezt?! Én ebben a városban mindenkit ismerek!

– Ezeket nem.

– Hogy érted ezt?

– Akiről beszélek, azok kínaiak. De az is lehet, hogy dánok. Vagy észtek. Nem tudom pontosan. A lényeg, hogy azt tervezik, le fogják vadászni magát, mielőtt még elhangozna a bejelentés.

– Miféle bejelentés?!

– Hogy a szar minőségének megtartása érdekében csak biotáppal lehet majd etetni a galambokat.

– Semmit nem tudok erről a bejelentésről! És azt a bangladesit is csak véletlenül szedtem fel, miután ellopták a vaporettómat, és az ürge rajta ült. Alig tudott a rablóktól megmenekülni.

– Ez most a maga baja Luigi bácsi – bólintott Alfredo.

– Hogy érted ezt?

– Ha a vaporettóval a bangadesieket is elkapták volna, magának most nem kéne az életéért reszketnie, de mivel ez nem történt meg, javaslom, vesse bele magát a lagúnába és ússzon olyan messzire, amilyen messzire csak tud!

– Nem hibbantam meg!

– Nekem aztán tök mindegy – vonta meg a vállát Alfredo –, de ne csodálkozzon, ha fejbe lövik a kínaiak vagy a svédek, esetleg a dánok.

– Miket beszélsz itt össze-vissza?

– Az idegenek azt hiszik, maga az amerikai szindikátus ügynöke. Ők pedig, mint tudjuk, a bio vonalat képviselik. Azt gyanítják, le fogja fizetni a bangladesit, hogy a bio vonalat hangsúlyozza. A megoldás szerintük az, ha maga a lagúnába kerül egy golyóval a fejében.

– Engem itt mindenki ismer! Senki nem emelne rám kezet! – emelte föl a hangját Serafini.

– Mondtam, hogy ez nem a mieink ügye. Nekik teljesen mindegy, hogy a szar bio vagy szintetikus.

A kormányos valami cifra válaszon törte a fejét, amikor a közelben lövés dördült. Úgy tűnt, a hang a Dózse Palota díszterméből tör ki a szabadba, és mikor Luigi odanézett, meg is látta az egyik ablakból szivárgó füstfelhőt.

– Az istenfáját, ezek valóban rám vadásznak! – kiáltotta, majd mint a nyúl átrohant a téren, és nekifutásból ugrott egy hasast a lagúnába.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL