Az ellopott vaporetto (5)

Távolodjunk el egy időre a mesés Milánótól és térjünk vissza a nem kevésbé mesés Velencébe! Száz meg ezer okunk van erre, de elég, ha egyet említünk: Luigi, a kormányos. Abban az időszakban, amikor Ritzia pityeregve nézte a Dóm téren grasszálókat, és próbálta közöttük fölfedezni a vén koldusasszonynak öltözött Zlatan Ibrahimovicsot, Luigi, az ellopott vaporetto kormányosa a Zöld Lagúnához címzett bárban éppen jó barátjának, Razvan Popescunak mesélte a kalandjait.

Mielőtt az olvasó szemöldöke nagy ívben felfelé görbülne, eláruljuk, hogy Razvan Popescu román felmenőkkel rendelkezett, ami teljesen szokványos dolog Itáliában, főként a vendéglátó-iparban.

A jelenetbe azon a ponton kapcsolódunk be, amikor Luigi azt mondja:

– Ha meggebedek, akkor sem értem, mi ez az egész.

– Én úgyszintén – mondta Razvan, aki mielőtt a Zöld Lagúnában lehorgonyozott, szintén vaporettót kormányozott. – Mi ellopni való van egy ilyen ócska teknőn?

– Az égvilágon semmi – sóhajtott bele a poharába Luigi –, hacsak az utasokat nem számítjuk.

– Gondolom, azok is csak a szokásosak voltak.

– Hát persze! Javarészt bangladeshiek meg skandinávok. Nem volt közöttük egy sem, aki figyelemre lett volna érdemes.

– Nézd, koma! – könyökölt rá a pultra Razvan. – Bármi van emögött a sötét ügy mögött, az nem a mi sarunk. Most egy darabig nem lesz munkád, éhezni fogsz, meg minden, de ne búsulj, mi, románok mindig tudunk neked adni valamilyen megbízást. Elviszel egy csomagot ide, vagy oda, és lepottyan érte egy kis lóvé.

– De én nem akarok a román maffiának dolgozni! – kiáltott fel Luigi. Még szerencse, hogy csak ők ketten tartózkodtak a kocsmában, leszámítva azt a girhes macskát, aki Zlatan Ibrahimovics képe alatt bóbiskolt. Razvan nagy Milan-drukker volt, azért.

– Nem erről van szó! – tárta szét a karját Razvan. – Ez mind tisztességes üzlet. Csupa szervkereskedelem, meg ilyesmi. Semmi lányfuttatás, ha erre gondolsz.

Luigi csak legyintett.

– Éppen most ütött be a krach, amikor a legnagyobb szükségem lenne a pénzre. A fiamat, a kis Porcelinót próbajátékra hívták a Milanhoz. Szereznem kéne neki egy menedzsert, hogy ne úgy menjen oda, mint egy szenegáli bizsuárus.

– Ha jól tudom, Porcelinó még csak hét éves.

– Hát éppen ez az! Még túl fiatal. Szakmai stáb kell neki, különben lőttek a karrierjének. Éppen ma akartam beszélni a főnökkel a fizetésemelés ügyében.

Hallgattak egy darabig.

– Mi lenne ha… – kezdte Razvan, aztán legyintett.

– Fejezd be, ha már elkezdted! – mondta Luigi ingerülten, miközben a zsebében bankjegyek után kotorászott.

– Arra gondoltam, hogy… öö… szóval izé… ha eladnád az egyik vesédet. Még ebben az alkoholtól lestrapált állapotában is megér vagy háromezer eurót.

Luigi szeme kinyuvadt, az arca meg olyan vörös lett, mint az ablakon bekukucskáló velencei naplemente. Már éppen azon volt, hogy valami otrombaságot vágjon a barátja fejéhez, amikor kivágódott az ajtó, és egy alacsony, füstösképű, erősen köpcös alak jelent meg a félfák között. Csöpögött róla a víz, de nem ez számított vele kapcsolatban a legnagyobb furcsaságnak, hanem hogy az erős ellenfényben is kristálytisztán látszott: a cipőjétől a lucskos hajáig tipikusan bangladeshi.

(folytatjuk)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.