Az ellopott vaporetto (50)

Aznap békés eseménytelenség uralta a Nemzetközi Galambtápkutató Intézetet, így Francesca Maccarone elég időt szánhatott a furcsa látogatójára. Kedélyesen beszélgettek, és közben úrinők módjára iszogatták azt a finom Calvadost, amit Farncesca pontosan ilyen helyzetekre tartogatott. Tudta például, hogy ha északról jönnek az intézetbe kollégák, nem fognak visszautasítani egy-két kupicával, ha pedig délről, a kínálgatás hiányát kifejezetten sértésnek fogják venni. Ugyanez volt a helyzet a szélrózsa egyéb irányaival is, de Ritzia mintha csak a szomszédból ruccant volna át egy kis csevelyre, elvégre Milánó nem a világ vége.

– Aztán Ibrahimovics eltűnt a tömegben, én pedig meglátogattam legkedvesebb barátnőmet, Luciana Millebaccit. Ő ajánlotta, hogy jöjjünk el Velencébe, és nyomozzuk ki, milyen szándék terelte ide az isteni Zlatan figyelmét – fejezte be az előzményekről szóló beszámolóját Ritzia.

– Nagyon érdekes ez a történet – bólogatott Francesca. – Főként annak tükrében, hogy több tekintetben is emlékeztet anyám furcsa esetére a táskával. Mert kapaszkodj meg, kedves Ritzia: a férjem tegnap este hazacipelt egy pasast, akinek volt egy diplomatatáskája, benne hatvanezer euróval. Másnap reggelre anyámmal együtt ez a táska is úgy eltűnt, ahogy a te Ibrahimovicsod.

Ritzia bólintott és töltött magának egy újabb kupicával.

– Drágám, én nem vagyok egy mesterdetektív, de mondd csak: nem elképzelhető az, hogy anyád esetleg a saját jószántából távozott?

– Arra gondolsz, hogy magához vette a pénzt, és becsukta maga után az ajtót?

– Szó szerint.

– Ezt én kizártnak tartom! – rázta a fejét Francesca. – Ugyan hová mehetett volna?

– Hatvanezer euróval? A világon bárhova. Engem például ez az összeg kihúzhatna a csávából, mert sajtókampányt indíthatnék belőle a magyar borok ellen, különös tekintettel a Csemői Lófingatóra. De ezt csak mint elméleti lehetőséget mondom, nehogy megsértődj!

– Ugyan már, eszemben sincs! – nevetett Francesca kényszeredetten. – Viszont furcsállom, hogy Pietro még mindig nem hívott vissza. Teszek vele egy újabb próbát!

Azzal fogta a mobilját és kiment a folyosóra. Ritzia mindebből arra következtetett, hogy érzékeny területre tévedt. Francesca mindenesetre elég hosszú ideig távolmaradt, és amikor visszajött, feldúltnak látszott.

– Pietro azt mondja, nem sokkal ezelőtt egy őrült bangladesi vaktában lövöldözni kezdett a Dózse palotában. Sürgősen oda kellett mennie.

– Értsem úgy, hogy nem tud foglalkozni Luciával?!

– Ez a szomorú helyzet – tárta szét a karját Francesca. – Állítólag hatalmas a káosz a Szent Márk téren. Hoppá! Várjunk csak! Az a pasas, akinél a táska volt, az is bangladesi!

– Mi ebből a tanulság?

– Nem tudom – bizonytalanodott el Francesca. – Az lesz a legjobb, ha felhívom Brunettit is. Ő sokkal okosabb, mint a férjem.

– Kedves fiúnak tűnt, nem esne rosszul, ha értem jönne – tűnődött Ritzia, valamelyest korrigálva a Brunettiről eddig kialakított véleményét. – Mert, tudod Francesca, ebben a bizonytalan helyzetben valahogy nincs kedvem egyedül mászkálni, pedig, és ezt a legőszintébben mondom, kislány koromban sokat jártam Velencében. Apám mindig magával hozott, amikor a pszichológusát látogatta. Leültetett egy padra, kezembe nyomott egy üdítőt vagy valami édességet, és azt mondta, mire ez elfogy visszajön. Aztán egy napon nem jött vissza. Egész nap és egész éjjel vártam rá, de nem jött. Soha többet nem láttam. Ennek már majdnem húsz éve. Azóta tartok ettől a várostól, és ahogy a mai események bizonyítják, nem is minden ok nélkül.

– Drágám, akkor nem is két eltűnésről van szó, hanem háromról! – kiáltott Francesca meglepetten.

– Ahogy mondod. Bár apám eltűnéséről még Lucia sem tudott. Igyekeztem magamban tartani a megrázkódást.

– Feltételezem, hogy az esetet annak idején jelentettétek a hatóságnak.

– Természetesen – bólintott Ritzia –, de hiába nyomoztak, nem találtak semmit. A professzor is esküdözött, hogy tőle apám kifogástalan állapotban távozott. Még hazugágvizsgálónak is alávetette magát. Anyám persze tudta, hogy a kifogástalan állapot csak látszat, de nem hitte, hogy apám véget vetett az életének. Ez valahogy nem volt rá jellemző, nem beszélve arról, hogy egy ekkora városban, ahol az év minden percében hemzsegnek a turisták, ez nem maradt volna észrevétlen. Hangszonárral is keresték a lagúnákban, persze eredménytelenül. De a professzor biztosan érzett valami lelkifurdalást, mert attól kezdve különös figyelmet fordított ránk. Mondhatnám úgy is, hogy a családunk barátja lett, de én menekültem előle, és ha nem bukkan fel Ibrahimovics az életemben, és nem kéri azt, hogy hozzam el Velencébe, nem is jövök vissza ebbe a városba.

– Ó te szegény! – simogatta meg Ritzia buksiját Francesca, egy pillanatra elfeledve a saját drámáját. – Mond csak, ki volt az a professzor? Hátha ismerem, bár alig néhány éve vagyunk itt a férjemmel, azelőtt Torinóban laktunk.

– Várják csak! – masszírozta meg a halántékát Ritzia, miközben a névre koncentrált. – Papa… Papageno… Papundekli… Papafingo…

– Paparazzini?! – vonta magasra a szemöldökét Francesca.

– Igen, ő az, Paparazzini professzor! – lepődött meg Ritzia.

– Jaj istenem! – zuttyant bele a székébe Francesca, majd egy határozott mozdulattal csordultig töltötte a poharát Calvadossal. – Ő a városunk rossz szelleme, egy igazi démon!

(folytatjuk)

Szvétics Hubenár fordítása