Az elmegyógyintézet gumiszobájának gondosan párnázott ajtaja egyszer csak kinyílt, és az odabent kényszerzubbonyban ücsörgő Yayeward Ravalpindi professzor legnagyobb ámulatára maga az intézet igazgatója lépett be rajta.
– Az intézmény vezetője vagyok, doktor Paolo Paparazzini, önök pedig a pacingenseim.
A bangladesi őslénybiológus szeme kikerekedett.
– Honnét ismeri ezt a kifejezést? – kérdezte.
– Melyiket? – kérdezett vissza azzal a szívélyességgel a doktor, ahogy a normális ember az agyalágyultakkal szokott tárgyalni.
– A pacingenst – pontosított a professzor. – Tudtommal ezt csak én használom ebben a történetben.
– Rosszul tudja, kedves barátom – kedélyeskedett a doktor –, mint ahogy minden mást is! De ne ijedjen meg, ez csupán egy kóros elmeállapot, amelyre én szerencsére tudok megoldást.
– Miben mesterkedik, ha szabad érdeklődnöm? – adott hangot a gyanakvásának a professzor.
– Természetesen szabad – kedélyeskedett tovább a doktor. – Mivel ez a beszélgetés, amit most lefolytatunk, az elkövetkező órák súlyos megrázkódtatásai következtében ki fog esni az emlékezetéből, nincs akadálya annak, hogy beavassam a terápia részleteibe.
– Mit akar ezzel mondani? Mármint a megrázkódtatással – fészkelődött a professzor.
– Ezt most nem részletezném, hisz úgysem értené meg. Be van gyógyszerezve.
– Frászt vagyok begyógyszerezve! – vágta rá ingerülten a professzor.
– Úgy tudom, az asszisztensemtől kapott egy nagy adag nyugtatót – vonta fel a szemöldökét a doktor.
– Nem kaptam! – tiltakozott a professzor. – Ahogy dulakodtunk, a karunk egymás mellé került, és mert egyformán szőrösek vagyunk, a nő találomra belebökött az egyikbe. Mivel nem éreztem fájdalmat, arra következtettem, hogy a szúrás nem az én testrészemet érte. Mindezt alátámasztandó a medvehölgy egy kissé felsikoltott, de feltételezem abban bízott, hogy immunis ezekre a szerekre, mert ezt követően gond nélkül letepert, és belekényszerített ebbe az öltözékbe.
A doktor elgondolkodva hallgatta a professzor beszámolóját.
– Tehát ez a magyarázata annak, hogy Tristana jelenleg a szerszámossufniban horkol – jegyezte meg.
– Kétség nem férhet hozzá – mondta a professzor. – De ez az úr itt, mellettem már nem volt ilyen szerencsés. Nem győzök hálát adni az égieknek, hogy mi, bangladesiek szőrösebbek vagyunk a sok évi átlagnál. Ha nem így lenne, most én is úgy hortyognék, ahogy ez a figura itt, mellettem.
– Hortyog vagy nem hortyog, ez most mindegy! – legyintett a professzor. – Legfeljebb majd nem a saját lábán jön a vaporettóhoz.
– Mi célból tenné ezt, ha meg nem sérteném? – érdeklődött a professzor.
– Utazni fogunk, de ne ijedjen meg, nem túl messzire, csak ide a Povegliára.
– Bánom is én, hová, csak szedje le rólam ezt a cuccot!
– Hogyisne! – tiltakozott a doktor. – Maga nem beszámítható.
– Miből gondolja ezt?
– Abból, hogy bangladesinek vallja magát. Csakúgy, mint a mellette szundikáló uraság.
– De én az is vagyok! Bangladesi! A fejem tetejétől a nagy lábam ujjáig! – kiáltott a professzor.
– A külseje alapján inkább mondanám skandinávnak.
– Ők tudtommal magasak és szőkék!
– Az régen volt. A svédek ma már feketék, alacsonyak és sötét hajúak.
– Nem is tudok svédül!
– Ők sem. Legfeljebb annyit, hogy allah akbar. De hagyjuk ezt – zárta le a vitát a doktor. – Önt a modern elmekórtan szerint menthetetlen, de én a Poveglián meg fogom gyógyítani. Ezzel a békésen szundikáló ürgével együtt.
A professzor világosan látta, hogy egy elmeháborodott fogságába került, ami minden esetben bekövetkezik, ha az ember pszichológusoknak teszi ki magát. Ha nem lett volna rajta ez a gúnya, Bruce Lee hagyományait a vele született James Bond képességekkel ötvözve könnyedén leteríthette volna a fogvatartóját, de így, megkötözve nem volt semmi esélye. Arra gondolt, talán a szigeten adódik valami menekülési lehetőség, ezért azt mondta:
– Nem bánom, vigyen el arra a szigetre, de azt nem vállalom, hogy ezt az ájultat is cipeljem.
– Nem lesz szükség erre – nevetett a doktor. – Beadok neki egy ellenszurit, és két perc alatt magához tér.
Azzal kivett a köpenye zsebéből egy szemüvegtokszerűséget, amelyben egy fecskendő lapult.
A professzornak ekkor eszébe jutott, hogy Tavotta kényszerzubbonyán nem sokkal előbb elrágta a pertliket, és ha ezt ez a dilinyós észreveszi, annak beláthatatlan következményei lesznek. Mentő ötlete támadt.
– Inkább adja be nekem az ellenszurit, hogy felvillanyozódva a hátamra vehessem! – mondta.
– Azt akarja, hogy doppingoljam be magát? – nevetett a doktor.
– Hacsak nem szeretné kificamítani a derekát – mondta a professzor.
Paparazzini doktor őrült volt, de nem hülye, így tudta, hogy az elmebaj nem egyszer kreatív meglepetéseket tartogat. Biztosra vette, hogy ez a született svéd is készül valamire, ezért odahajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. A pillantása azt mondta: nem versz át barátocskám, átlátok rajtad. Azzal a saját meztelen keze szárába nyomva a tűt, beadta magának az injekciót.
(folytatjuk)
Szvétics Hubenár fordítása
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete
