Az ellopott vaporetto (53)

Amikor a vőlegény szerepébe avanzsálódott Rotundelli kapitány nagy bőszen kikormányozta a motorcsónakot a Santelena jachtkikötőből, nem jobbra fordult, hogy a Poveglia sziget felé vegye az irányt, mert eszébe jutott, hogy a táska talán még nem sodródott ilyen messzire. Úgy gondolta, előbb egy rövid bal kitérővel átfésüli a Canal Grande kijáratát.

Razvan eközben egy hűtőtáskában talált némi pezsgőt, meg néhány poharat, és mint vérbeli román úriember, azonnal megkínálta az itallal Luciát, aki pedig vérbeli milánói lányként ezt nem utasította vissza. Békésen poharazgattak, iszogattak, egy teljes percen át, amikor Rotundelli hirtelen rátaposott a fékre. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, ahogy a szárazföldi járművek esetében. A kapitány mindössze levette a gázt, de azt olyan gyorsan tette, hogy Lucia és Razvan kilöttyintette az italát.

– Ördög és pokol! – dörmögte a kapitány. – Legyek kezdő hajósinas, ha azt a gondolát ott előttünk nem a Serafini kölyke taszigálja!

Razvan fölemelkedett, és belehunyorgott a messzeségbe.

– Valóban, az ott Porcelino – mondta.

Most már Lucia is fölemelkedett.

– A kis dekázóművész, akit a barátnőmmel keresünk? – kérdezte meglepetten.

– Ő bizony – mondta a férj-jelölt. – Ez nagyon furcsa.

Villámgyorsan odakormányozta a csónakot a gondola mellé, és a meglepetése átváltozott döbbenetté: Porcelino nem csak elkötötte ezt az alkalmatosságot – mert az bizony kitellett tőle –, hanem utast is fuvarozott. A gondolában egy tetőtől talpig poros, megszeppent ürge kuporgott, akiről lerítt, hogy nem az idén barnította le a nap.

Amikor a két jármű enyhén összekoccant és Porcelino meg az utas átkászálódott a Zlatan fedélzetére, megtörtént az, amire senki sem számított.

– Szép napot Rotundelli bácsi! – köszönt oda Porcelino udvarisasan, mert észrevette, hogy egy nő is van a társaságban, akit ráadásul nem is ismert. És ekkor bekövetkezett az, amit jobb híján lingvisztikai fenoménnek kell neveznünk. A mi, szittya magyar fülünknek olyan ismerős „bácsi” kifejezés valamilyen módon megmaradt olasz jelentésűnek, ami köztudottan az, hogy csókolsz. Így írják: „baci”. Nos ez a hiba a mátrixban azt eredményezte, hogy a koszos, poros, félig kábult ürge, akit Razvan cigánynak nézett, odahajolt és egy hatalmas csókot nyomott Rotundelli kapitány borostás orcájára.

Velence népe aligha látott ilyet, pedig e helyütt tevékenykedett a híres Casanova is, aki pedig bajnok volt ebben a tekintetben. A csók mindenesetre elcsattant, és ez annyira meglepte a Zalatan szűk fedélzetén tartózkodókat, hogy levegőhöz is alig jutottak. Maradjunk annyiban, hogy ez a furcsa félreértés végre teljesítette regényünkben az Európai Unió ajánlásait az LMBTQ közösségek jogait illetően, így anélkül haladhatunk tovább az események felgöngyölítésében, hogy emiatt marcangolna bennünket a lelkiismeret.

A csók után Rahman Talisman – mert ugye, sejtik, hogy ő volt az utas – lehuppant Lucia mellé, és elvette tőle a pezsgőspoharat.

– Belekeveredtünk egy kisebb balhéba a Dózse palotában – mondta Porcelinó –, attól ilyen zakkant

Közben a pezsgőtől a bangladesi magához tért.

– Jaj de tapintatlan vagyok – mondta, és leverte magáról a port. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Rahman Talisman vagyok, őslénybiológus-asszisztens a messzi Bangladesből, és ezzel a kedves fiatalemberrel – Porceinóra mutatott – egy félresikerült szakmai előadás után most már csak egy vízben sodródó ezüst színű diplomatatáskát próbálunk megkeresni.

A kapitány és a csapos egymásra néztek.

– Azt mondja, az elveszett ezüst színű táska a maga tulajdonát képezi? – vonta fel a dús szemöldökét Rotundelli.

– A táska jogilag a főnököm, dr. Yayeward Ravalpindi tulajdona, de ne bonyolítsuk a dolgot: vegyük úgy, hogy az enyém.

– Mikor és hogyan veszítette el a táskát? – hajolt oda a román maffia stílusát idéző módon Razvan.

– Ő is rajta ült Rotundelli bácsi ellopott vaporettóján – segített a válasszal Porcelino.

– Ez nagyon érdekes – jegyezte meg Lucia. – Mert hogy mi is egy ugyanilyen táskát keresgélünk! Ugye, kedves vőlegényem?

A szóban forgó egyén olyan átható pillantást lövell leendő arájára, mintha már több éves házasság tornyosulna a hátuk mögött. De még mielőtt megszólalt volna, Talisman felkiáltott:

– Ha nem tévedek, ön az a hajóskapitány, aki az ellopott vaporettót parancsnokolta!

– Valahogy így – mondta a kapitány.

– És most elhatározta, hogy segít nekünk megtalálni az ismeretlen helyre sodródott táskánkat! – összegzett a bangladesi.

– Valahogy így! – mondta Lucia.

Rotundelli és Razvan majd keresztülszúrták őt a pillantásukkal, de az őslénybiológus ezt észre sem véve folytatta:

– Nos, örömmel jelentem, hogy az ifjú labdazsonglőr meg én már átvizsgáltuk a kanálist és a táskát nem találtuk meg. Valószínűleg kijjebb sodródott.

A kapitány tekintetét az égre emelve nagyot sóhajtott.

– Akkor nincs más lehetőségünk, mint a Poveglia – mondta.

– Mi az a Poveglia? – kérdezte Talisman meglepetten.

– Egy sziget – mondta a kapitány. – Jóval délebbre van a várostól, de az áramlatok mindent arrafelé sodornak. Nagy eséllyel a táska is ott ért partot.

– Akkor hajrá! Irány a Poveglia! – rikkantott Talisman.

– A gond csak az, hogy a Poveglia eléggé problémás. A középkorban pestises karantén volt, később meg elmegyógyintézet lett, de már jó ideje ezt is bezárták, így teljesen lakatlan. Jelenleg le van zárva a látogatók előtt. Azt mondják, aki eltölt ott egy éjszakát menthetetlenül megbolondul – mondta a kapitány remélve, hogy a bangladesinek elmegy a kedve a kalandtól és kikéredzkedik a partra, de Talisman nem rettent vissza.

– Feltételezem, hogy hatvanezer euró megér egy kis bolondságot – mondta mosolyogva.

– Így igaz! – helyeselt Lucia. – Rajta kedves vőlegényem, tenyereljen rá arra a gázkarra és irány az a félelmetes sziget!

Rotundelli eldörmögött egy ősi etruszk káromkodást, aztán rátenyerelt a gázkarra.

(folytatjuk)

Szvétics Hubenár fordítása