Az ellopott vaporetto (56)

2023-05-09
349 olvasó

– Azért ezt nem egészen értem – monda a felügyelő Celentini tizedesnek, miután kiléptek a Dózse Palotából. – Miért állhatott szándékában bárkinek is éppen a szónoki emelvény fölött lebontani a mennyezetet? Ha ezen a vonalon indulunk el, könnyen zsákutcába jutunk.

Amíg ezen tűnődött, Maccarone cigarettát kotort elő a zsebéből. Nem volt nagy dohányos, de úgy vélte, ha egy megoldhatatlannak vélt rejtély vizsgálata közben füstöt ereget, helyes irányba terelődnek a gondolatai. Ezt nevezik Sherlock Holmes-effektusnak.

Celentini mindezt nem tudta.

– Az ég szerelmére, főnök! Csak nem akar rágyújtani?! – mondta őszinte döbbenettel, amikor meglátta Maccarone mesterkedését.

– Miért ne? – kérdezte a felügyelő. – Mi kivetni való van abban?

– Eszébe ne jusson! – váltott könyörgőre a tizedes. – Ez a könyvet gyerekek is olvashatják, nem beszélve az egészéges élet híveiről. Gondoljon bele, mit mondanak rólunk, ha megtudják, hogy maga cigarettára gyújtott! Egyébként sem élünk már a középkorban, amikor az ilyesmi divatban volt. Különösen érvényes ez a Kolumbusz előtti időkre.

A felügyelő igazat adott a tizedesnek. A dohányzás valóban érzékeny téma. Ki tudja, talán egyszer még szponzorok is jelentkeznek, hogy támogatni kívánják a szerzőt, de mielőtt a kontraktus létrejönne, visszavonulnak, mert ő, Maccarone itt, a Szent Márk tér közepén cigarettára gyújtott.

– Bárcsak itt lenne az a mihaszna Brunetti! – dünnyögte. – Sokszor idegesít, de az kétségtelen, hogy vannak használható ötletei.

Már majdnem eltette a cigarettát, amikor mellé penderült egy alamuszi ábrázatú, tízévesforma kisgyerek.

– Elkérhetem a bagóját, rendőr bácsi? – kérdezte azzal a szemtelenséggel, amely a világon mindenütt leleplezi a sikeres vállalkozókat.

– Minek az neked, te lagúnabetyár? – förmedt rá a felügyelő.

– Tudom, mire gondol – somolygott fel rá a kölök. – Maga nem gyújthat rá, én viszont az olvasó szemében törvényen kívüli vagyok, ezért ez nekem meg sem kottyan. Már úgy értem: nem lesz karaktergyilkosság, vagy ilyesmi.

– Nahát, még ilyet! – háborgott a felügyelő. – Tűnj el innen, amíg szépen vagyok! Micsoda dolog ez: itt lófrálsz, az iskola meg üres?!

– Ma nincs tanítás. Meszelik az iskolát – mondta a gyerek.

– Várjunk csak! Én téged ismerlek! Te vagy annak a vaporetto kapitánynak a nevelt gyereke, a kis Alfredo!

– Személyesen! – bólintott Alfredo. – És merő véletlenségből láttam azt az embert, akire a plafon rázuhant.

– A nevét is tudod? – lepődött meg a felügyelő.

– Azt ugyan nem, de mérget veszek rá – Alfredo meglobogtatott a felügyelő orra előtt egy zacskó galambtápot –, hogy bangaldesi volt. És volt egy cinkosa is, akit a rendőr bácsi még nálam is jobban ismer.

– Valóban? És ki az illető?

– A cigiért megmondom.

– Minek az neked?!

– Ne ijedjen meg, nem fogom elszívni. Csak gyűjtöm a dohány alapú tudatmódosító szereket. A Caporal még hiányzik.

– Tudod, hogy ez illegális?

– Micsoda?

– A tudatmódosító szerek halmozása.

– Ó, ez csak poén volt! A cigaretta azért kell, mert muszáj valamit kérnem, és magánk nincs más a keze ügyében. Elvégre a pisztolyát mégsem adhatja ide.

– Még csak az kéne! – mérgelődött a felügyelő. De nem tudott dönteni. Érezte, hogy ez a kölök fontos információval szolgálhat, viszont füstölnivalót adni neki legalább akkora felelősség, mint egy dinamitrudat nyomni a kezébe. Ilyesmire egyáltalán nem volt precedens azokban a statisztikákban, amelyeket tanulmányozott, de ez a gyerek itt lebzselt a környéken, így akár láthatta is a palotából menekülőket.

– Rendben van, tessék, de gyorsan rejtsd el! – mondta végül, és beletuszkolta Alfredo galambtápos zacskójába a cigarettásdobozt. – És most halljuk a részleteket!

Alfredo előbb biztonságba helyezte a szerzeményét, aztán a Canal Grande felé mutatott.

– Ott menekülnek, azon a gondolán!

A felügyelő a jelzett irányába fordult. Az erős napfényben csak homályosan látta a gondolát, amelyet egy Alfredóhoz hasonló ívású fiú lökdösött, és bár a távolság miatt ezt nem lehetett száz százalékos biztonsággal kijelenteni, mintha tényleg egy bangladesi fickó utazott volna vele.

– Akármi legyek, ha az ott nem… – dünnyögte Celentini.

– Porcelino! A pokolfajzat a szomszédunkból! – rikoltott a felügyelő meglepetten. Most már végképp nem értette, mi ez az egész, ráadásul egy motorcsónak odasiklott a gondola oldalához, és a két utast felvéve teljes sebességgel elszáguldott.

– Csak tudnám, hová igyekeznek ilyen sietősen? – értetlenkedett a felügyelő.

– Valószínűleg a Povegliára – mondta Alfredo. – De ezt csak úgy mondom. Nem kérek semmit cserébe. Vegye a cég ajándékának.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL