Az ellopott vaporetto (57)

2023-05-15
345 olvasó

Luigi Serafini hatalmas karcsapásokkal úszott a Canal Grandéban, de a velencei víznek van egy előnyös tulajdonsága: mindamellett, hogy olajzölden csillog, hűvös is, tehát elég egy hasast ugrani belé, hogy kijózanodjunk.

A kormányossal pontosan ez történt: megtett vagy egy medencehosszt, aztán lefékezett.

„De hát hova igyekszem?” – elmélkedett a nagy feltalálókat idéző módon. „A világból nem úszhatok ki, a Canal Grande pedig veszélyesebb az aknamezőnél.”

Ha valaki, hát ő aztán tudta, hogy ez mennyire igaz. A rengeteg csónak, hajó és gondola kész rémálom az ide tévedő számára, pláne, ha az ember hirtelen felindulásból veti magát a habokba.

Luigi Serafini tehát lefékezett, és elgondolkodott, hogy merre tovább. Észre is vett egy vaporettót, ami sebesen közeledett. Első ránézésre úgy tűnt, az ő ellopott vaporettója az, ám amikor közelebb ért, Luigi látta, hogy sokkal rozogább alkalmatosságról van szó. Jött, mint a veszedelem, a kormányos alig tudott előle félrehúzódni, és ezen annyira fölbosszantotta magát, hogy el is felejtette az iménti megrázkódtatást. Úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül ezt a pocsék szakmai teljesítményt. Amikor a vaporettó elhúzott mellette, gyakorlott mozdulattal megragadta a tatján azt a karikát, amelyen a kikötésre szolgáló kötelet átfűzik, és felkapaszkodott a fedélzetre.

„Kirázom a gatyájából a kormányost!” – fogadkozott, ám ekkor meglátta a bangladesi professzort, meg egy másik fickót. Mind a ketten kényszerzubbonyt viseltek.

– Mr. Bond! – kiáltott meglepetten. – Maga meg hogy kerül ide?! És miért visel kényszerzubbonyt?

– Ez egy hosszú történet – mondta a professzor, aztán riadtan elhallgatott.

– Ugye, valaki áll a hátam mögött? – kérdezte Serafini rosszat sejtve.

– Ahogy mondja – bólintott a professzor.

– Netán az a pasas, aki önöket megkötözte?

– Ahogy mondja – ismételte önmagát a professzor.

– És mit tart a kezében? – tapogatózott tovább Serafini.

Választ erre már nem kapott, mert valaki úgy vágta fejbe, hogy elsötétült előtte a világ.

Amikor magához tért, a vaporettó már maga mögött hagyta a Canal Grandét, ő pedig ott billegett a professzor és Tavotta között, ugyancsak kényszerzubbonyban. Már ez is felért egy meglepetéssel, ám előtte az elmegyógyintézet igazgatója, dr. Paparazzini magasodott.

– A fenébe is doktor úr, miért kellett leütnie?! És főleg: miért kellett rám húznia ezt a kényszerzubbonyt? Én nem kalóz vagyok, hanem Razvan cimborája, Luigi Serafini!

– Tudom, hogy ki maga – bólintott a doktor. – És nem azért ütöttem le, mert nem csípem a buráját, hanem, hogy kezelni tudjam.

– Az ég szerelmére! Én nem vagyok elmebeteg! – kiabált Serafini, miközben szabadulni próbált a kényszerzubbonyból, de hiába erőlködött, a pertliket szakszerűen kötötték össze.

– Többé-kevésbé mindenki az – jelentette ki a doktor kedélyesen. – És mert maga önként, a saját akaratából mászott ide, tanúbizonyságát adta annak, hogy nem lehet normális. Mi ugyanis a Povegliára igyekszünk.

– A rémségek szigetére?! – meresztette szemét a kormányos. – Mi keresni valójuk azon a förtelmes vidéken?

– Rajtunk akarja bebizonyítani az elméletét, hogy ha az őrülteket megrázkódtatásnak teszi ki, helyrezökken a gondolkodásuk – mondta a professzor.

– De hát ez baromság! – kiabált Serafini. – Az a sziget egy kísértettanya! Normális ember rá nem tenné a lábát!

– Pontosan erről beszélek – mondta a doktor, ám ekkor észrevette, hogy a vaporetto orra lassan elfordul a kijelölt iránytól, így gyorsan visszakapaszkodott a kormányos fülkéjébe.

– Mr. Bond! Csináljon valamit! – fordult a professzorhoz Serafini.

– Mit tehetek így, megkötözve? – sóhajtozott a bangladesi.

– Egy titkos ügynöknek erre is van receptje – mérgelődött a kormányos.

– Titkos ügynök?! – emelte föl a felét Tavotta.

– Viccből azt mondtam ennek az úrnak, hogy én vagyok James Bond, és ez rámragadt – magyarázkodott a professzor.

– Inkább azon kéne gondolkodnunk, hogyan szabadulhatunk ki ennek az őrültnek a karmaiból – mérgelődött Tavotta.

– A maga hátán még az intézetben elrágtam a pertliket. Ha egy kicsit fészkelődik, könnyedén kiszabadul – mondta a professzor.

Tavotta mocorogni kezdett, és valóban: a zubonya ujjai láthatóan meglazultak.

– Most gyorsan oldjon el minket is! – biztatta a professzor.

A maffiózó tétovázott.

– Jobb ötletem van – mondta. – Megvárom, hogy a hajó kikössön, és hogy az orvos letessékelje magukat, aztán elhúzok a vaporettóval.

– Ez a hála, amiért elrágtam a csomóját? – mérgelődött a professzor.

– Semmi közöm magukhoz – vonta meg a vállát Tavotta. – Már így is rengeteg időt vesztegettem. Fontos küldetésben vagyok.

– Mi szintúgy – bólogatott a professzr. – Én például lemaradtam az előadásomról, ahol a galambürülékben rejlő hasznos összetevőket kívántam bemutatni.

– Várjunk csak! Ez mindent megmagyaráz! – meresztette ki a szemét Serafini. – A kínaiak nem is engem próbáltak megölni, hanem magát!

A professzor elfehéredett, ami az ő esetében azt jelentette, hogy a bőre bézs színűre változott.

– Nem sokkal ezelőtt a dózse palotában hatalmas robbanás történt. Lehet, hogy a fölfedezése volt útjában valakinek – mondta a kormányos.

– Én a szintetikus galambtápban látom a jövőt – kapott a szón Tavotta.

– Az egy baromság – jelentette ki a professzor.

– Mi kivetni valót talál benne? Olcsó és tápláló, csak úgy halmozódik tőle a galambszar.

– Ez igaz, de abban, amit maga ajánl, szemernyi dínómit sincsen.

– Mi a franc azt a dínómit?

– Egy komponens, ami javítja az anyagcserét. Egyfajta természetes energiabomba a sportolóknak. Ettől focizhattak a dinoszauruszok.

– Uraim! – kapcsolódott be a vitába Serafini. – Ebben a helyzetben tökéletesen mindegy, miből képződik a galambszar. Meg kell szabadulnunk innen mielőbb.

– Sima ügy: leütöm a pacákot, és itthagyom magukat – zárta le a vitát Tavotta.

– Vezetett már vaporettót életében? – mosolygott Serafini.

– Nem lehet túl bonyolult – biggyesztette le a száját az amerikai.

– Azt maga csak hiszi! Vaporettót vezetni művészet. Több bennük a gomb, a kar meg a pöcök, mint az űrrakétákban. Ha csak egyet is rosszkor nyom meg, a motor leáll, a karburátor meg telítődik szmötyivel, és akkor az isten se menti meg attól, hogy kisodródjon a nyílt tengerre.

Ez hatott, mert Tavotta elgondolkodott. Még csak az hiányzott, hogy kisodródjon a nyílt vizekre. Jön a parti őrség, és neki nincsenek papírjai. Kész lebukás lenne.

– Rendben van, a vaporettót magára bízom – mondta. – Leütöm a tagot, aztán megfordulunk, és irány Velence!

– Tudok jobbat is – titokzatoskodott Serafini. – Megvárjuk hogy a doktor kikössön, és kiszálljon felmérni a terepet. Ekkor mi is kiszállunk és kereket oldunk.

– Nem maga mondta, hogy ahova megyünk az egy sziget? Hogy a csudába lóghatnánk meg a vaporettó nélkül?! – mérgelődött az amerikai.

– Ne aggódjon, használni foguk a vaporettót is, de előbb átvizsgáljuk a sziget északi partját, hátha találunk ott egy ezüst színű, vízhatlan diplomatatáskát.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL