Az ellopott vaporetto (58)

2023-05-23
472 olvasó

– Remélem, könnyen idetalált – fogadta Brunetti a szemlátomást izgatottan érkező Ritziát az elmegyógyintézet bejárata előtt.

– Egyszerűbb volt, mint hittem. De ehhez az is kellett, hogy Francesca megmutassa a helyes irányt – mondta Ritzia.

– Az irány mindig lényeges – puffantott el egy közhelyet Brunetti. Látszott rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. Úgy nézegette az intézet kapuját mintha nem akaródzott volna belépnie rajta.

– Valami nyomasztja, felügyelő úr? – kérdezte Ritzia aggodalmaskodva. Jó borászként kiválóan ismerte az emberi természetet, de főleg azt, hogy ha a férfiak nem isznak eleget, hajlamosak a bizonytalankodásra.

– A főnököm utasított, hogy nézzek szét odabent – mondta Brunetti –, de ez a hely nem való egy ilyen finom teremtésnek, mint maga.

– Nem is olyan régen még Zlatan Ibrahimovicsnak nézett – jegyezte meg Ritzia epésen, de a nyomozógyakornok ezt elengedte a füle mellett.

– Azt is mondhatnám, várjon meg itt, de tekintettel arra, milyen megrázkódtatások érték, és ebbe az én félreérthető összehasonlításom is beletartozik, nem várhatom el magától, hogy egyedül őgyelegjen ezen a nyomasztó környéken.

Igazat beszélt: az utca cseppet sem volt kellemes látvány a női szemek. A nap fénye sem furakodott be ide, nemhogy az érdeklődő tekintet, már ha a turisták érdeklődését annak lehet nevezni. Mintha az intézet baljós kisugárzása elátkozta volna az egész környéket.

– Elég jól ismerem ezt az intézményt – mondta Riztia. – Legalábbis kívülről, mert bent még nem jártam. Apámat viszont itt kezelték, amíg el nem tűnt.

– Hallottam az esetről – komolyodott el a gyakornok. – Ez a sztori még ma is beszédtéma a kollégák között. Viszont van egy jó hírem: a barátnőjét nemcsak, hogy nem rabolták el, hanem férjhez fog menni!

Ritzia majdnem hanyatt esett a meglepetéstől.

– Lucia?! Azt kötve hiszem! Amikor utoljára láttam, még az eget rugdalta abban a motorcsónakban, amiben elragadták.

– A hírt annak a motorcsónaknak a vezetőjétől hallottam, mert ő volt az a hulla, akit a Santelena jachtkikötőben találtak. Kiderült, hogy az információ téves, a fickó csupán elájult az izgalomtól, amikor megtudta, hogy Lucia igent mondott a hajóskapitánynak.

– Miféle kapitánynak?! Régebben volt egy fiúja Milánóban, de az még úszni sem tudott, ha őrá gondol.

– Az ellopott vaporettó kapitánya kérte meg a kezét. Ebben az ügyben már huzamosabb ideje nyomozunk, mondhatni ezzel kezdődött itt a furcsaságok láncolata. Az ipse a kapitány utasítására kötötte el azt a motorcsónakot, amibe Lucia beszállt, és mert román emberről, vagyis romantikus figuráról van szó, az izgalomra úgy reagált, ahogy Jane Austen regényeinek szereplői, fogta magát és elájult.

– Maga olvasta Jane Austen regényeit?!

– Imádom őket. Megvan bennük minden finomság, ami egy férfi és egy nő kapcsolatában nélkülözhetetlen.

Riztia elgondolkodott. Végtelenül kedvesnek találta ezt az egészet, mármint, hogy egy román pasas egy váratlan lánykérés izgalmától elájulhat. Érzékeny nép lehetnek, tele költészettel, empátiával.

– Hol van most Lucia? – kérdezte.

Brunetti lehajtotta a fejét, mintha a cipője orrát nézegetné.

– Nos, innentől fordul rosszra a történet, mert a román pasas elmondása szerint a kapitányék a Povegliára mentek. Ez egy apró sziget Velencétől délre, és egyben a legborzalmasabb hely a világon. Nemrég olvastam erről egy összeállítást: Poveglia lett az első, egy írországi szellemkastély a második, és a szegedi boszorkánysziget a harmadik.

– Mitől lehet egy adriai sziget ennyire borzalmas? – tűnődött Riztia.

– Régebben az a hely pesties karantén volt, aztán elmegyógyintézet lett, ahol egy orvos embertelen kísérleteket végzett a pacingensein. Éjszakénként ma is hallani a brutálisan megkínozott és halálba taszított áldozatok sikoltásait. Nem csoda, hogy a Poveglia le van zárva a látogatók előtt. Senki nem bírna ki ott egy éjszakát.

– Ha így van, miért mentek oda Luciáék?

– Ezt most még nem tudom, de talán kideríthetjük, ha bemegyünk ebbe az épületbe. Velem tart? – méregette az intézet homlokzatát Brunetti.

– Semmi kedvem idekint ácsorogni – jelentette ki Lucia, mert bár az utca néptelen volt, mintha kíváncsi tekintetek figyelték volna az ablakokból.

Brunetti lenyomta a bejárat kilincsét, és mindkét kezével nekiveselkedve kinyitotta a kaput. A kenetlen sarokvas nyikorgása kísértetiesen szárnyalt végig a kihalt folyosón.

– Hahó! Van itt valaki? – kiáltotta.

Csak a visszhang válaszolt.

Végigmentek a folyosón, kinéztek a kertbe, majd visszatérve sorra benyitogattak a szobákba. Nyomát sem látták emberi tevékenységnek, és ez az igazgatói irodára is vonatkozott, mert ott sem tartózkodott senki.

Már csak az elkülönítő, közismertebb nevén a gumiszoba maradt, amikor Brunetti a földön meglátott két üres ampullát. Felvette az egyiket.

– Ezen a helyen nemrég benyugtatóztak valakit – állapította meg.

– Aqua destillata – emelte föl a másik fiolát Ritzia.

– Mutassa csak! – kapott oda Brunetti.

– Ez tényleg aqua destillata, vagyis desztillált víz! Mire következtetünk ebből?

– Szabad a gazda! – mondta Ritzia. Imponált neki ez a Sherlock Holmest idéző nyomozás ezzel a komoly fiatalemberrel.

– Mivel az egyik ampulla erős nyugtatót tartalmazott, a mási pedig desztillált vizet, valakinek hamis szert injekcióztak be – magyarázott a gyakornok.

– Mi szükség volt erre?

– A válasz egyértelmű: valaki azt a látszatot próbálta kelteni, hogy két személyt injekciózott be, és mindketten nyugatót kaptak, pedig az egyiknek placebót adott.

– Micsoda rejtély!

– Valóban – bólintott Brunetti. – És az a gyanúm, hogy a szálak innét is a Povegliára vezetnek.

 

(folytatjuk)

 

Szvétics Hubenár fordítása

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

A regény nyilvánosan elérhető 1-6. fejezete

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL