Az ellopott vaporetto (6)

A drága olvasó bizonyára kristálytisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor Pietro Maccaroni felügyelő az ablak felé fordulva belebámult az irodája kilátását meghatározó szűk, napfénytelen sikátorba. Most hosszan elidőzhetnénk ennél a pillanatnál, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy az olvasó idegei nincsenek kötélből, az ideje pedig drága, így csak annyi kitérőt teszünk, amennyi feltétlenül szükséges. A koszos ablaküvegen viszont tisztán látszott a felügyelő tükörképe, aki az optikai varázslat következtében még elnyűttebbnek tűnt, mint amilyen volt. Ha jól saccolunk, lehetett vagy ötven éves. Ebben a korban az olasz férfiak többsége már leplezni igyekszik a feje búbján képződő hajhiányt, ezért Maccaroni felügyelő is keresztbe fésülte a haját, pontosabban azt a keveset, ami abból a sok nyomozás után megmaradt. Volt némi pocakja is, ám ezzel nem rítt ki a kollégái közül, mint ahogy azzal sem, hogy az itáliai nyomozók számára rendszeresített olcsó, kínai öltönyt viselte. Az olasz nyomozót erről ismerik fel világszerte, de főleg a piacon, amikor kimegy az irodából, hogy a szír péknél piláfot vásároljon. A felügyelő is inkább ezen, mármint a piláfon tűnődött, mert a vaporetto-üggyel nem volt kedve foglalkozni. Loptak itt már komolyabb vízi járműveket is, és egyik sem került elő. Legutóbb például egy tengeralattjárónak kelt lába, miután kísérletet tett, hogy áthajózzon a Grand Canale-on. Bement, de nem jött ki. Megesik az ilyen errefelé, úgyhogy ez a vaporetto már szinte nevetséges. Legjobb lesz, ha várnak pár napot, aztán kiállítják az aktát, hogy az ügyet bűncselekmény hiányában lezárják.

Ezen tűnődött, amikor a háta mögött megcsikordult az ajtó, és belépett Brunetti, a gyakornok.

– Egy labilis idegállapotú úr keresi a főnököt. Beengedjem? – kérdezte Brunetti, ami arra utalt, hogy odakint már vallatóra fogta az ipsét, és nem jutott vele sokra.

– Milyen ügyben van itt? – fordult meg a felügyelő.

– Az ellopott vaporetto miatt – mondta a gyakornok.

Maccaroni felügyelő és Celentino tizedes értetlenkedve nézett egymásra.

– Jól van, küldje be! – legyintett fáradtan a felügyelő, és lerogyott a karosszékébe. Újfent megbánta, hogy a határozott atyai intés ellenére a rendőri hivatást választotta, és nem lett hajóács vagy pap, esetleg pornószínész. Bármelyik pálya jobb lett volna, mint ezekkel a megoldhatatlan, kusza ügyekkel bajlódni. Tetézte a gondjait, hogy az anyósa nemrég hozzájuk költözött, ami máshol sem ok az örvendezésre, de olaszföldön maga a pokol. A felügyelőnek odahaza tehát két ellenséges nőszemély szívta a vérét, de főleg az anyósa, akiről még bőven lesz szó ebben a történetben. De ott tartottunk, hogy Brunetti tizedes, betuszkolt a szűk irodába egy alacsony növésű, köpcös embert, akinek a bőre színéről egyértelműen látszott, hogy bangladeshi. Ahhoz a másik bangladesihez képest, aki nagyjából ez idő tájt a Zöld Lagúnában a kormányos Luigit, és Razvant, a pincért ijesztgette, ez az ember csontszáraz volt, viszont földöntúli módon feldúltnak látszott.

– Emberrablás történt! – mondta levegőért kapkodva, és egy bangladesi mintás zsebkendővel letörölte az izzadást a homlokáról.

Az olvasó most bizonyára megkérdezi: hogyan lehetséges az, hogy egy bangladesi gond nélkül szót ért egy olasz felügyelővel. Erre több magyarázat is létezik: 1) a jövevény irodalmi olasz nyelven szólalt meg. Mindez könnyűszerrel elképzelhető, mert Bangladesben bizonyára van bölcsészképzés, a megfelelő olasz tanszékkel. De akinek ez nem elég, és most mosolyogva ingatja a fejét, hogy nana, ez azért nem ennyire egyszerű, érje be azzal, amit a keletnémetek találtak fel a múlt században. Emlékezzünk csak: az indiánok a Winnetou-filmekben irodalmi német nyelven csevegtek a sápadtarcúakkal, és gond nélkül megértették egymást. Tehát: 2) jelenetünk szereplői irodalmi német nyelven társalogtak, vagyis, eh! miket hordok itt össze-vissza: az Appennini-félsziget északi részén honos olasz nyelvjárásban. Ez utóbbit támasztja alá az, amit a bangladesi az iménti közléséhez nagy sietve hozzátett:

– Főnökömmel, a világszerte ismert és elismert Ravalpindi professzor úrral, az őslénybiológia szakértőjével ma délelőtt felszálltunk egy helyi vaporettóra, hogy egy laza városnézéssel egybekötve átbeszéljük a holnapi konferencia részleteit, de amikor a végállomáson kikötöttük, és a professzor úr visszament az utastérbe az ott felejtett jegyzeteiért, valaki az egész vaporettót jegyzetestől, professzorostól és vagy egy tucat egyéb utasostól elrabolta!

– Kicsoda ön, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte a felügyelő bágyadtan.

– Rahman Talisman vagyok, a professzor úr adjunktusa.

– És hogy került az események körforgásába?

– Ahogy mondottam volt: a vaporettón ültem a professzor úr mellett, még vagy két tucat őslánybiológus táraságában.

Ez nem elütés: Talisman nem beszélte tökéletesen az észak-itáliai nyelvjárást.

– Azt akarja mondani, hogy a teknőben csupa ilyen őslényes izé utazott?

– Gyakorlatilag ez történt. A konferencia szervezői ajánlották ezt a fakultatív kirándulást, fejenként húsz eurós önköltségi áron.

– Micsoda rablás! – jegyezte meg csendesen Luigi tizedes.

– Bizony az! – bólintott a bangladesi, akit a továbbiakban nevezzünk csak Talismannak. – A professzor úr volt a legnagyobb név az egész csapatban. Az elrablása nem egy világhatalomnak állhat elemi érdekében.

– Szépen vagyunk – vakarta a tarjóját a felügyelő. – Az egyszerű lopás átminősült nemzetközi kémhistóriává.

– És ezzel még koránt sincs vége! – kukkantott be a végszóra Brunetti, a gyakornok. – Itt van a felügyelő úr anyósa is, és nagyon veri a tamtamot.

(Szvétics Hubenár fordítása)

(folytatjuk)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.