Az ellopott vaporetto (1. fejezet)

413 olvasó

Abban a pillanatban, amikor a menetrend szerinti vaporetto megérkezett a Szent Imre lagúnába, még senki nem sejtette, hogy ez a csinosnak egyáltalán nem mondható alkalmatosság példátlan bűntény főszereplőjévé válik.

Egy olaszföldön abszolúte szokványos eseménnyel kezdődött minden: a vaporettót nemes egyszerűséggel ellopták. Köztudott, hogy Rómában a vespás rablók boszorkányos ügyességgel kapkodják le a gyanútlanul sétáló, és az olasz néplélekről mit sem sejtő külföldi hölgyek válláról a táskát, ami ebben a műfajban maga a kifinomultság, ám itt szó sem volt ilyesmiről. Miközben Luigi, a kormányos, és Giancarlo, a kapitány a mólón állva segítettek az utasoknak lekászálódni a kissé nyirkos fedélzetről, a lagúna zöld vizéből kibukkant egy kéz, és némi tapogatózás után megragadta a vaporetto peremét. Röviddel ezután egy másik kéz is előbukkant a víz alól, majd egy lucskos fej, és végül egy csatakos matróztest. Mire Giancarlo és Luigi föleszméltek, a vaporetto – mintegy két tucat amerikai, japán és bangladeshi turistával a fedélzetén –, már el is távolodott a mólótól.

Giancarlo szájából kipottyant a jóféle pugliai dohánnyal tömött pipa, Luigi szeme pedig úgy elkerekedett, hogy a tökéletességet kereső Leonadro da Vinci elismerően csettintett volna, ha látja. Luigi először azt hitte, nem tette üresbe a motort, de amikor az a lagúna közepén megfordult, észrevette, hogy a kormánynál egy matróztrikós árnyék ügyeskedik. A lopás ténye tehát kievickélt az egyéb hipotézisek ágbogas dzsungeléből és megérkezett a rideg valóság gondosan kaszált legelőjére.

 

*

 

– Ki annyira reménytelenül hülye, hogy ellopjon egy vaporettót? – kérdezte félig önmagától, félig hűséges beosztottjától Pietro Maccaroni felügyelő, amikor megkapta a bejelentést a bűnesetről. A beosztottja, Paolo Celentino csupán névrokona volt a híres énekesnek, vagy még az sem, mert miként olvasóink láthatják, Paolo i-vel írta a nevét. Fontos különbség, nem beszélve arról, hogy Celentino tizedes talán az egyetlen volt egész olaszföldön, aki nem tudott énekelni.

Mivel a kérdésre nem érkezett válasz, Maccaroni felügyelő a hangos gondolkodás mezejére lépett. Ez a módszer nagyon hatásos, ha regényírók alkalmazzák, mert ugye, sokkal barátságosabb egy szereplőtől hallani azt, amit az író le is írhatna. Reméljük, ezzel a kedves olvasó is messzemenőkig egyetért.

– A vaporetto csak egy teknő, még fémhulladéknak sem éri meg, de mert úgy értesültem, nem minden utas szállt ki belőle, a rabló gyakorlatilag túszokat ejtett. Jelen esetben ez lehetett a motiváció. Ha most magyar lennék, azt mondanám jobbak ma a túszok, mint holnap egy túzok, de nem vagyok magyar így arra következtetek, biztosan van közöttük legalább egy atomtudós vagy IT-szakember, akiért busás váltságdíjat lehet kérni. Megvan az utaslista?

Paolo Celentino halovány mosollyal, szinte szánakozva tekintett a felettesére, akit nemrég helyeztek ide Milánóból, tehát fogalma sem volt a velencei lagúnák természetéről.

– A vaporettón nincs utaslista – mondta szemtelenül, mert ő tősgyökeres velencei volt és mielőtt rálépett volna a rendőri pályára, évekig dolgozott a helyi gondola- és vaporettoiparban. – A turisták megveszik rá a jegyet, fölszállnak és kész.

– Értem – bólintott Maccaroni felügyelő, miközben egy tintaceruzával játszott. Ez volt a mániája, aminek még majd jelentősége lesz, de erről majd a maga idejében. – Akkor nincs más hátra, mint a károsult alapos kikérdezése.

– Az ürgét jól ismerem, több kisebb stiklije is volt, műkincslopás, falfirkák, meg ilyesmi. A neve jól cseng alvilági körökben – mondta a tizedes.

– Giancarlo Rotundelli – emelt föl az asztalról egy papírt a felügyelő. – Hol van most ez az ember?

– Odakint vár. Bevezessem?

– Legyen szíves!

Celentino tizedes távozott a velencei módon áporodott levegőjű irodából, majd röviddel később feldúltan tért vissza.

– Az emberünk olajra lépett!

– Hogy érti ezt?!

– Ahogy mondom: eltűnt, felszívódott, köddé vált, de mindenek előtt távozott. Megtehette, hisz nem volt letartóztatva.

– Különös, nagyon különös… – dünnyögte a felügyelő, és az ablak felé fordulva belebámult az iroda kilátását meghatározó, szűk, napfénytelen sikátorba.

 

*

 

Amikor Giancarlo Rotundelli különös távozására fény derült, és Maccaroni felügyelő emiatt mérgesen dobta rá tintaceruzáját a megoldatlan ügyeket tömbösítő aktakupacra, kissé távolabb, a káprázatos szépségű Milánóban, a Dóm téren, vagy precízebben a Vittorio Emanuele II. lovas szobrának pompás farizmára kilátást biztosító Gran Caffe Visconteo kávéház és pizzéria teraszán egy finom úrhölgy kevergette a fahéjas kapucsínóját.

A hölgyet Mauritzia Brigantinak hívták, és semmi köze nincs a történetünkhöz, kivéve, ha az olvasói igény, ez a sötét démon, főnixmadárként föl nem támad hamvaiból a közösségi média komment szekciójában, és nem követeli azt, hogy további figyelmet szenteljünk neki. Érdemes lesz ezt megfontolni, mert Mauritzia – a barátainak csak Ritzia – annak a szebb napokat megélt Briganti-családnak volt a leszármazottja, amely tekintélyes szőlőültetvényeket tudhatott magáénak Umbria tartományban. Mielőtt az igénytelen, de nagy mennyiségben pacsmagolt chilei, dél-afrikai és főleg magyar borok meg nem ingatták a pozícióját, a Briganti Davola határokon innen és túl szépen fogyott, de a konténeres löttyök áradata véget vetett ennek az idilli állapotnak. Különösen egy magyar bor, bizonyos Csemői Lófingató tett be a Briganti borgazdaságnak, mert bár karcos volt és savanyú, az olaszok mégis ezt itták a parmezános paszta mellé. A nehéz anyagi helyzetbe került Ritzia emiatt keserűen gyűlölte a magyarokat, és ezt nem is rejtette véka alá.

Amikor ez a kifinomult ízlésű hölgy helyet foglalt a Gran Caffe Visconteo teraszán, egyetlen magyar sem mászkált a Dóm téren, így megnyugvással kavargathatta észak-olasz módon készített kapucsínóját, aztán elővette kézitáskájából a La Gazzetta dello Sport reggeli kiadását és kinyitotta a Serie A eredményeit tartalmazó rovatnál. Ritzia ugyanis halálosan szerelmes volt Zlatan Ibrahimovicsba, aki ezekben a hetekben a Milan színeiben ontotta a gólokat. Azon a napon, amikor azt a bizonyos vaporettót Velencében oly rútul ellopták, az isteni Zlatanról nem jelent meg semmi a sportújságban, de a fogdóirodák egy a tízhez adták az oddsot, hogy fölbukkanhat Dóm téren. Riztia mind a huszonhét évével abban reménykedett, hogy egyszer megpillantja a svéd hőst, aki ugyan félig bosnyák volt, vagy tán teljes egészében az, de ez semmit nem változtatott a helyzeten. Ritzia bízott magában és a gondviselésben, ezért napi rendszerességgel látogatta ezt a kávéházat, ami azért sem okozott neki gondot, mert innét csak egy futballistaköpésnyire, a Victor Hugo utcában lakott.

Ritzia tehát a La Gazzetta dello Sport híreit böngészve szürcsölte a kapucsínóját, amikor egyszer csak sötét borulás takarta el fölötte a napot. A finom úrinő feljebb tolta fitos orrocskáján a napszemüveget, és tekintetét a sporteredmények, táblázatok zsizsegő hangyamezejéről ráemelte az előtte tornyosuló alakra. Zlatan Ibrahimovics állt előtte.

 

*

 

– Bocsánat hölgyem, régóta figyelem magát. Megengedi, hogy ideüljek? – mondta az isteni Zlatan, ami talán meglepetést okoz az olvasónak, de nem árt tudni, hogy a focipályák Akhilleusza amilyen durva és faragatlan volt a gyepen, olyan finomnak és elegánsnak mutatkozott a kocsmai asztalnál. Ez egy közismert bosnyák sajátosság, amit az isteni Zlatan őseitől genetikailag megörökölt.

– Hogyne, nénike, foglaljon helyet! – dadogta Ritzia, mert a hősök hőse, a remekbeszabott bombagólok keresztapja kéregető nénikének maszkírozva állt előtte. Mások természetesen nem ismerték volna fel, mert nem törődtek a kis híján két méter magas, izmos, szakállas és bajuszos nénivel, akinek ráadásul tarka bosnyák kendő takarta el a fejét, de Ritziát nem lehetett ilyen könnyen átverni.

Zlatan fürgén leült szemben Ritziával, aztán körbesandított, hogy nincs-e a közelben újságíró vagy más gyanús alak, majd visszafojtott hangon azt mondta:

– Régóta figyelem magát. Ugye, rendszeresen idejár kávézni azzal a citromsárga VW bogárral, ami egy kicsit odébb parkol?

– Mondhatni, napi rendszerességgel ide járok – rebegte Ritzia.

– Remek! – csapott az asztalra Ibrahimovics, hogy csak úgy táncoltak tőle a poharak meg a csészék. – Lenne egy kérésem magához: sürgősen Velencébe kell utaznom, de teljes titoktartás közepette. Ha lebukok, az alapjaiban rengeti meg nemcsak a Serie A-t, hanem az egész modern futballvilágot. Ugye, segít?

Olyan bánatos bociszemmel pislogott Ritziára a tarka bosnyák fejkendője alól, hogy hősnőnknek kis híján könnybe lábadt a szeme, de mert nő volt, és mert kislány korában olvasta Jane Austen Büszkeség és balítélet című remekét, tudta, hogy nem szabad azonnal igent mondania. Majd meggebedt az örömtől, hogy hamarosan egy légtérben lehet az imádott sztárral, mégis azt mondta:

– Hát…, nem is tudom. Sok a dolgom manapság.

– Akkor a viszont látásra! – mondta Zlatan, aztán fölpattant és fürgén belevegyült a Dóm téren hullámzó tömegbe. Pár pillanat múlva már el is tűnt, mintha ott sem járt volna.

Ritiza úgy meglepődött, hogy levegőt venni is elfelejtett. Bármire számított, csak erre nem. Minden létező jelzővel elátkozta magát, hogy az olvasmányélményeit és nem a józan eszét követte, mert utóbbi esetben most vígan roboghatna az isteni Zlatannal Velence felé, ehelyett meg itt ül a kezében egy kihűlt csésze kapucsínóval. Kedve lett volna lefejelni az asztalt, vagy a pincért, vagy bárkit, amit elébe parancsol az élet.

De ha az olvasó azt hiszi, az isteni Zlatantól a kacér Ritzia végleg elbúcsúzott, nagyot és keserveset téved. Minden azon múlik, igényli-e a folytatást, mert ha ez a kívánság kommentek vagy megjegyzések formájában megfogalmazódik, lerántjuk a leplet a jövő titkáról, és megmutatjuk, hogyan alakult és kuszálódott ez a történeti szál. Mondom: ha ezt az olvasók kikövetelik maguknak, találkozhatunk még az isteni Zlatannal, de ha nem, visszatérünk Velencébe, ahol egészen meglepő fordulatot vett az ellopott vaporetto eddig sem rejtélymentes története.

 

*

 

Távolodjunk el egy időre a mesés Milánótól és térjünk vissza a nem kevésbé mesés Velencébe! Száz meg ezer okunk van erre, de elég, ha egyet említünk: Luigi, a kormányos. Abban az időszakban, amikor Ritzia pityeregve nézte a Dóm téren grasszálókat, és próbálta közöttük fölfedezni a vén koldusasszonynak öltözött Zlatan Ibrahimovicsot, Luigi, az ellopott vaporetto kormányosa a Zöld Lagúnához címzett bárban éppen jó barátjának, Razvan Popescunak mesélte a kalandjait.

Mielőtt az olvasó szemöldöke nagy ívben felfelé görbülne, eláruljuk, hogy Razvan Popescu román felmenőkkel rendelkezett, ami teljesen szokványos dolog Itáliában, főként a vendéglátó-iparban.

A jelenetbe azon a ponton kapcsolódunk be, amikor Luigi azt mondja:

– Ha meggebedek, akkor sem értem, mi ez az egész.

– Én úgyszintén – mondta Razvan, aki mielőtt a Zöld Lagúnában lehorgonyozott, szintén vaporettót kormányozott. – Mi ellopni való van egy ilyen ócska teknőn?

– Az égvilágon semmi – sóhajtott bele a poharába Luigi –, hacsak az utasokat nem számítjuk.

– Gondolom, azok is csak a szokásosak voltak.

– Hát persze! Javarészt bangladesiek meg skandinávok. Nem volt közöttük egy sem, aki figyelemre lett volna érdemes.

– Nézd, koma! – könyökölt rá a pultra Razvan. – Bármi van e mögött a sötét ügy mögött, az nem a mi sarunk. Most egy darabig nem lesz munkád, éhezni fogsz, meg minden, de ne búsulj, mi, románok mindig tudunk neked adni valamilyen megbízást. Elviszel egy csomagot ide, vagy oda, és lepottyan érte egy kis lóvé.

– De én nem akarok a román maffiának dolgozni! – kiáltott fel Luigi. Még szerencse, hogy csak ők ketten tartózkodtak a kocsmában, leszámítva azt a girhes macskát, aki Zlatan Ibrahimovics képe alatt bóbiskolt. Razvan nagy Milan-drukker volt, azért.

– Nem erről van szó! – tárta szét a karját Razvan. – Ez mind tisztességes üzlet. Csupa szervkereskedelem, meg ilyesmi. Semmi lányfuttatás, ha erre gondolsz.

Luigi csak legyintett.

– Éppen most ütött be a krach, amikor a legnagyobb szükségem lenne a pénzre. A fiamat, a kis Porcelinót próbajátékra hívták a Milanhoz. Szereznem kéne neki egy menedzsert, hogy ne úgy menjen oda, mint egy szenegáli bizsuárus.

– Ha jól tudom, Porcelinó még csak hét éves.

– Hát éppen ez az! Még túl fiatal. Szakmai stáb kell neki, különben lőttek a karrierjének. Éppen ma akartam beszélni a főnökkel a fizetésemelés ügyében.

Hallgattak egy darabig.

– Mi lenne ha… – kezdte Razvan, aztán legyintett.

– Fejezd be, ha már elkezdted! – mondta Luigi ingerülten, miközben a zsebében bankjegyek után kotorászott.

– Arra gondoltam, hogy… öö… szóval izé… ha eladnád az egyik vesédet. Még ebben az alkoholtól lestrapált állapotában is megér vagy háromezer eurót.

Luigi szeme kinyuvadt, az arca meg olyan vörös lett, mint az ablakon bekukucskáló velencei naplemente. Már éppen azon volt, hogy valami otrombaságot vágjon a barátja fejéhez, amikor kivágódott az ajtó, és egy alacsony, füstösképű, erősen köpcös alak jelent meg a félfák között. Csöpögött róla a víz, de nem ez számított vele kapcsolatban a legnagyobb furcsaságnak, hanem hogy az erős ellenfényben is kristálytisztán látszott: a cipőjétől a lucskos hajáig tipikusan bangladesi.

 

*

 

A drága olvasó bizonyára kristálytisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor Pietro Maccaroni felügyelő az ablak felé fordulva belebámult az irodája kilátását meghatározó szűk, napfénytelen sikátorba. Most hosszan elidőzhetnénk ennél a pillanatnál, de nem tesszük, mert tudjuk, hogy az olvasó idegei nincsenek kötélből, az ideje pedig drága, így csak annyi kitérőt teszünk, amennyi feltétlenül szükséges. A koszos ablaküvegen viszont tisztán látszott a felügyelő tükörképe, aki az optikai varázslat következtében még elnyűttebbnek tűnt, mint amilyen volt. Ha jól saccolunk, lehetett vagy ötven éves. Ebben a korban az olasz férfiak többsége már leplezni igyekszik a feje búbján képződő hajhiányt, ezért Maccaroni felügyelő is keresztbe fésülte a haját, pontosabban azt a keveset, ami abból a sok nyomozás után megmaradt. Volt némi pocakja is, ám ezzel nem rítt ki a kollégái közül, mint ahogy azzal sem, hogy az itáliai nyomozók számára rendszeresített olcsó, kínai öltönyt viselte. Az olasz nyomozót erről ismerik fel világszerte, de főleg a piacon, amikor kimegy az irodából, hogy a szír péknél piláfot vásároljon. A felügyelő is inkább ezen, mármint a piláfon tűnődött, mert a vaporetto-üggyel nem volt kedve foglalkozni. Loptak itt már komolyabb vízi járműveket is, és egyik sem került elő. Legutóbb például egy tengeralattjárónak kelt lába, miután kísérletet tett, hogy áthajózzon a Grand Canale-on. Bement, de nem jött ki. Megesik az ilyen errefelé, úgyhogy ez a vaporetto már szinte nevetséges. Legjobb lesz, ha várnak pár napot, aztán kiállítják az aktát, hogy az ügyet bűncselekmény hiányában lezárják.

Ezen tűnődött, amikor a háta mögött megcsikordult az ajtó, és belépett Brunetti, a gyakornok.

– Egy labilis idegállapotú úr keresi a főnököt. Beengedjem? – kérdezte Brunetti, ami arra utalt, hogy odakint már vallatóra fogta az ipsét, és nem jutott vele sokra.

– Milyen ügyben van itt? – fordult meg a felügyelő.

– Az ellopott vaporetto miatt – mondta a gyakornok.

Maccaroni felügyelő és Celentino tizedes értetlenkedve nézett egymásra.

– Jól van, küldje be! – legyintett fáradtan a felügyelő, és lerogyott a karosszékébe. Újfent megbánta, hogy a határozott atyai intés ellenére a rendőri hivatást választotta, és nem lett hajóács vagy pap, esetleg pornószínész. Bármelyik pálya jobb lett volna, mint ezekkel a megoldhatatlan, kusza ügyekkel bajlódni. Tetézte a gondjait, hogy az anyósa nemrég hozzájuk költözött, ami máshol sem ok az örvendezésre, de olaszföldön maga a pokol. A felügyelőnek odahaza tehát két ellenséges nőszemély szívta a vérét, de főleg az anyósa, akiről még bőven lesz szó ebben a történetben. De ott tartottunk, hogy Brunetti tizedes, betuszkolt a szűk irodába egy alacsony növésű, köpcös embert, akinek a bőre színéről egyértelműen látszott, hogy bangladeshi. Ahhoz a másik bangladesihez képest, aki nagyjából ez idő tájt a Zöld Lagúnában a kormányos Luigit, és Razvant, a pincért ijesztgette, ez az ember csontszáraz volt, viszont földöntúli módon feldúltnak látszott.

– Emberrablás történt! – mondta levegőért kapkodva, és egy bangladesi mintás zsebkendővel letörölte az izzadást a homlokáról.

Az olvasó most bizonyára megkérdezi: hogyan lehetséges az, hogy egy bangladesi gond nélkül szót ért egy olasz felügyelővel. Erre több magyarázat is létezik: 1) a jövevény irodalmi olasz nyelven szólalt meg. Mindez könnyűszerrel elképzelhető, mert Bangladesben bizonyára van bölcsészképzés, a megfelelő olasz tanszékkel. De akinek ez nem elég, és most mosolyogva ingatja a fejét, hogy nana, ez azért nem ennyire egyszerű, érje be azzal, amit a keletnémetek találtak fel a múlt században. Emlékezzünk csak: az indiánok a Winnetou-filmekben irodalmi német nyelven csevegtek a sápadtarcúakkal, és gond nélkül megértették egymást. Tehát: 2) jelenetünk szereplői irodalmi német nyelven társalogtak, vagyis, eh! miket hordok itt össze-vissza: az Appennini-félsziget északi részén honos olasz nyelvjárásban. Ez utóbbit támasztja alá az, amit a bangladesi az iménti közléséhez nagy sietve hozzátett:

– Főnökömmel, a világszerte ismert és elismert Ravalpindi professzor úrral, az őslénybiológia szakértőjével ma délelőtt felszálltunk egy helyi vaporettóra, hogy egy laza városnézéssel egybekötve átbeszéljük a holnapi konferencia részleteit, de amikor a végállomáson kikötöttük, és a professzor úr visszament az utastérbe az ott felejtett jegyzeteiért, valaki az egész vaporettót jegyzetestől, professzorostól és vagy egy tucat egyéb utasostól elrabolta!

– Kicsoda ön, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte a felügyelő bágyadtan.

– Rahman Talisman vagyok, a professzor úr adjunktusa.

– És hogy került az események körforgásába?

– Ahogy mondottam volt: a vaporettón ültem a professzor úr mellett, még vagy két tucat őslánybiológus táraságában.

Ez nem elütés: Talisman nem beszélte tökéletesen az észak-itáliai nyelvjárást.

– Azt akarja mondani, hogy a teknőben csupa ilyen őslényes izé utazott?

– Gyakorlatilag ez történt. A konferencia szervezői ajánlották ezt a fakultatív kirándulást, fejenként húsz eurós önköltségi áron.

– Micsoda rablás! – jegyezte meg csendesen Luigi tizedes.

– Bizony az! – bólintott a bangladesi, akit a továbbiakban nevezzünk csak Talismannak. – A professzor úr volt a legnagyobb név az egész csapatban. Az elrablása nem egy világhatalomnak állhat elemi érdekében.

– Szépen vagyunk – vakarta a tarjóját a felügyelő. – Az egyszerű lopás átminősült nemzetközi kémhistóriává.

– És ezzel még koránt sincs vége! – kukkantott be a végszóra Brunetti, a gyakornok. – Itt van a felügyelő úr anyósa is, és nagyon veri a tamtamot.

 

*

 

Az olasz anyósok természetrajzát már az etruszkok is plasztikusan ábrázolták. Gondoljunk csak a római Ősmúzeum alagsorában elhelyezett etruszk földanya szoborra, amit valószínűleg mindenki, így az olvasó is látott. A szobor egyértelmű utalás arra a keleti bölcsességre, mely szerint az anyós akkor jó, ha porhanyós.

Pietro Maccaroni felügyelő a lehető legmesszebb menőkig egyetértett ezzel a tézissel. Az ő anyósa, Flavia asszony történetünk idején már több mint egy éve élt náluk, és mert a felügyelő neje egy galambtápot forgalmazó nemzetközi cég alkalmazottjaként sokat volt távol, egymaga vezette a háztartást. Ez alatt azt a tűrhetetlen parancsuralmat kell érteni, ami módfelett megviselte a jámbor természetű felügyelőt. Ő ugyanis nem az a bunyós, baltadobós és partraszállós detektív volt, akiket az amerikai filmekben látunk, hanem az, aki az aktákban éli ki önmagát. A felderített esetek többségében csupán kézbe vette és elolvasta a beérkezett jelentéseket, majd döntött a gyanúsított letartóztatásáról. Szinte sohasem nyúlt mellé, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy Velencében nincsenek komplikált bűnügyek, viszont az anyósával ez a zseni sem tudott mit kezdeni.

Meg kell jegyeznünk, hogy Maccaroni felügyelő neje Nápoly környékéről származott, ahol közismerten nehéz az élet, és az emberek sokkal hajlamosabbak a keménykedésre, mint másutt. Különösen érvényes ez az ottani anyósokra, akiktől szerte Olaszhonban minden férj magas szinten retteg. A Nápoly környéki lányokat épp emiatt szöktetik meg, és hozzák fel északra, elejét véve ezzel a házasságot követő még nagyobb bajnak. Maccaroni viszont cselédkönyves carabinieriként is törvénytisztelő ember volt, így annak rendje módja szerint templomban vette nőül az akkor még szépséges Francescát, és hozta magával Velencébe, ahová a cselédkönyves év letelte után helyezték.

De ezek az idilli évek történetünk idején már nyomokban sem léteztek. A felügyelő keveset keresett, a fia Rómában, a lánya meg Milánóban élt, ő pedig itt tengődött egy szűk, levegőtlen irodában, ahová a napfény is importból érkezett. Most pontosan tudta, hogy az államelnököt, ha úgy adódik, akár a végtelenségig is várakoztathatja, de az anyósát egy percig sem, így lemondóan intett a tizedesnek, hogy bocsássa be a mamát.

Brunettinek még szalutálni sem volt ideje, Flavia asszony máris beviharzott, és nekiesett a vejének:

– Számtalanszor kértelek, hogy mint felelős szerv intézkedjél, de te ezt mindig elengedted a füled mellett!

– Az isten szerelmére, mi a baj, mama? Kigyulladt a Canal Grande? – kérdezte a felügyelő bágyadtan. A mellette álló Talisman és a kissé távolabb elhelyezkedő Celentino úgy nézett egymásra, ahogy csak két sokat megélt férfi nézhet egymás szemébe. Talisman talán még az elrabolt főnökéről is megfeledkezett, Celentino pedig arról, hogy elvileg kávéidő van, így kimehetne az utcára rágyújtani.

Flavia néni lehuppant az íróasztal elé helyezett szabványos olasz vallatószékre, amely még Mussolini idejéből maradt ott, majd kért egy pohár vizet. A felügyelő öntött neki az asztalon lévő kancsóból.

– Molylepke íze van! – mondta Flavia néni az első korty után.

Brunetti gyakornoki alapossággal belenézett a kancsóba.

– Jéé, tényleg! Beledöglött egy kis huncut! – mondta.

– Mindegy! – legyintett Flavia néni. – Gondolom, kitalálod, miért vagyok itt!

– Elképzelni sem tudom, minek köszönhetem ezt a szerencsét – így a felügyelő.

– Az a pimasz kölök a szomszédból már megint berúgta az utcai ablakot! Nem emlékszel, hogy kérve kértelek, tegyél valamit ez ellen?!

– De hát mit tehetek? Nyomozó vagyok, nem tornatanár!

– Bekopoghatnál hozzájuk, és beszélhetnél az apjával, hogy vegye el tőle a labdát!

– Rendben van, beszélek vele! Mit is mondott, hogy hívják a szomszédot?

– Fogalmam sincs. Az anyja azt szokta kiabálni a gyereknek, hogy megfőtt a pasta á la veneziana, gyere enni Porcelinó!

– Porcelinó? – ráncolta a homlokát a Felügyelő. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Porcelinó, Porcelinó, segítsen már tizedes!

– Alighanem ő az, akiről az Il Giornale-ban írtak. Azt mondják, szupertehetség. Képes volt negyed óráig dekázni egy cölöpön állva – mondta a tizedes.

– És mégis berúgta nálam az utcai ablakot – dünnyögte a felügyelő.

– Igen, ezt én is furcsállom – jegyezte meg a tizedes. – Lehet, hogy szándékosan tette.

– Gondolja?

– Gondolám, azaz gondolom – így a tizedes.

Maccaroni a kalapja után nyúlt.

– Na és velem, meg az elrabolt professzorral mi lesz? – kérdezte bangladesi adjunktus a háttérből.

– Adja meg az adatait a tizedesnek, és várjon amíg vissza nem érünk – mondta a felügyelő és az anyósát maga elé engedve távozott.

Itt jegyezzük meg, hogy a felügyelő eltrafálta a lényeget: ez a Porcelinó-ügy lett a legfontosabb tétel a velencei kriminalisztika történetében a Dózse-korszaktól napjainkig. Csak ebben a pillanatban még senki nem tudott róla.

 

*

– Ezt ugye, nem mondod komolyan?!

Az általában korholási céllal használt mondat Milánóban, egy Victor Hugo utcai lakásban hangzott el. Délután felé hajlott az idő, a kicsiny, de szépen berendezett szobában pedig két hölgy üldögélt: a még mindig zaklatott Ritzia, és legjobb barátnője, a kevésbé zaklatott, de felettébb érdeklődő Lucia. Utóbbi nem volt az a szépség, akiért harci cselekményt kezdeményeznének a férfiak – gondoljunk, csak a trójai Heléna miatt kitört csetepatéra, nos ez a veszély itt nem fenyegetett. Lucia a nemzetközi szépségideál tízes skáláján legfeljebb ötöst érdemelt. Az orrát kissé túlméretezte a teremtő, és a folyamatos kozmetikai beavatkozás ellenére is sövénysűrű szemöldök burjánzott a homlokán. Aki mindennek alapján arra következtet, hogy Lucia ijesztően hatott a környezetére, nem téved sokat, bár ezt nem a külseje okozta. Egy széles karimájú, diszkrét árnyékot biztosító kalap alatt kalap vígan megélt volna bármelyik divatbemutatón, mert ott nem fenyegetett az a veszély, hogy megszólal.

És ha már ennyit foglalkoztunk vele, ne titkoljuk el azt sem, hogy Ritzia pontosan az ellentéte volt Luciának: az arca maga a bűbáj, sőt, mintha az ifjú Gina Lollobrigida, és az ugyancsak ifjú Claudia Cardinale ötvöződött volna benne. Nem úgy kell ezt érteni, mint Picasso Avignoni kisasszonyait, mert azokon a káosz és a rendezetlenség ötvöződik, Ritzia arca a régi idők díváinak legcsodálatosabb vonásait tükrözte vissza. Nagy kár, hogy lentebb az az elöl deszka hátul léc típus volt, amely szinte elhessegeti magáról a férfipillantást. Kettejükről még csak annyit, hogy Ritzia érzelmes, Lucia pedig okos volt, tehát jól kiegészítették egymást.

– De igen! Úgy otthagyott, ahogy az Udinese védelmét a múlt heti meccsen – mondta Ritzia, amiből a tiszteletreméltó olvasó kitalálhatja, hogy Zlatan Ibrahimovicsról, pontosabban a Dóm téren megélt kalandról beszélgettek.

– Ez hallatlan! – próbálta vigasztalni a barátnőjét Lucia. – Odamegy, megszólít, segítséget kér, aztán elszelel!

– És mindezt öregasszonynak öltözve. Ugye, milyen különös?

– Bizony az.

– Mi dolga lehetett Velencében?

– Valami titkos, és veszélyes ügy állhat a háttérben. Ez megmagyarázza, miért nem ment oda legálisan.

– De milyen titkos és veszélyes ügye lehet Zlatan Ibrahimovicsnak?

Lucia töltött magának az asztalon lévő borból, de mielőtt belekortyolt volna, úgy forgatta, nézegette a poharát, hogy látszott, egész másutt járnak a gondolatai.

– Vegyük szépen sorjában – mondta végül. – Azt ugye, tudjuk, hogy Zlatan az idény végén valószínűleg visszavonul.

– Ezt rebesgetik – mondta Ritzia, és ő is töltött magának.

– Márpedig, ha visszavonul – folytatta Lucia –, akkor teljes egészében átadhatja magát annak a tevékenységnek amelyről már többször is nyilatkozott a sajtóban.

– Fölcsap színésznek?

– Zlatan nem ez a típus. Az ő területe a tehetségkutatás.

Ritzia kinézett az ablakon. A szomszéd macskája végigsétált az ablakpárkányon.

– Most, hogy így mondod, ez nagyon is lehetséges! – állapította meg.

– Velencében valószínűleg talált valakit, akivel titokban kontraktust akar kötni. Ha nyíltan utazik oda, a sajtó falkaként követi, és a titok nem lesz többé titok. Ráadásul jönnek az arab meg a kínai pénzzel kitömött nagy klubok és elviszik előle azt a szupertehetséget.

– És én meghiúsítottam ezt a tervet – állapította meg Ritzia.

– Az vesse rád az első Pó-kavicsot*, aki nem így tett volna! Ha most elmegyünk Velencébe, és fogadunk egy magándetektívet, két perc alatt megtalálja nekünk azt a fiút, mert biztos vagyok benne, hogy egy fiúról van szó.

– No jó, odamegyünk és végigcsináljuk ezt a dolgot. De mi lesz aztán?

– Mi lenne: fölkeressük Zlatant, és kész tények elé állítjuk!

– Mire lesz ez elég?

– Arra hogy talán kirúgja Helena Segert, és elvesz téged, te barom!

– Gondolod, hogy hajlandó eddig elmenni?

– Ha az a tehetség, akit megtalált, és akire a jövő üzletét alapozza, tényleg galaktikus, akkor talán.

– Bárcsak így lenne! – sóhajtott Ritzia.

– Nos, akkor erre igyunk, aztán indulás! – mondta Lucia, és belekortyolt az italába.

– Mondd csak: miféle ital ez? – kérdezte aztán meglepetten.

– Csemői Lófingató – mondta Ritzia. – a konkurenciám forgalmazza.

 

*

 

– Szóval maga a saját bevallása szerint egy őslény – állapította meg Razvan, a Zöld Lagúna pincére miután törülközővel és grappával látta el a létesítményébe toppanó, csuromvizes alakot.

– Dehogyis! – mondta az idegen, és ritkás haját szárazra dörgölve visszaadta a törülközőt. – Csupán egy kissé töröm az önök nyelvét. Ifjúkoromban a Daccai Egyetem olasz tanszékén másfél szemesztert ugyan végighallgattam Petrarca költészetéről, de aztán átiratkoztam az őslénybiológiára.

– Értem – bólintott Razvan és maga is belekortyolt a grappába. – Ezért jött el most Velencébe, és ugrott fejest egy vaporettóról a Szent Imre lagúnába.

– Nem egészen – mondta a bangladesi. – A nevem Bond. James Bond.

A pincér és Luigi, a kormányos értetlenkedve néztek egymásra.

– Na jó, csak vicceltem. Nálunk, őslénybiológusoknál ez bevett szokás. Mindig ugratjuk egymást. A nevem igazából Ravalpindi. Pontosabban: Yayevard Ravalpindi, és a kelet ázsiai delegációval azért érkeztem az önök városába, hogy részt vegyek a holnapi őslénybiológiai konferencián.

– Ahhoz képest, hogy külföldi, egész jól csicsereg olaszul – jegyezte meg Luigi, és ő is belekortyolt az italába.

– Nem hinném, hogy e mögött nem az az írói szándék rejtőzködik, hogy a továbbiakban kerüljük a meg nem értésből fakadó bonyodalmakat.

A kocsmáros és cimborája újfent egymásra nézett.

– A metódus ugyanaz, mint a Winnetou-filmekben: ott irodalmi német nyelven diskuráltak a rézbőrűek a sápadtarcúakkal, mégpedig folyékonyan.

– Így már világos – mondta Razvan. – No, de ott tartottunk, hogy a vaporettót eltérítették, és maga James Bond úr, ekkor egy merész elhatározással fejest ugrott a lagúna vizébe.

– Mondtam már, hogy nem vagyok James Bond! A fene egye meg! – ingerkedett a professzor. – De, ha maguknak így könnyebb, nem bánom, nevezzenek Bondnak. Csak ne csináljanak belőlem titkos ügynököt!

– Ebben a gúnyában az teljesen kizárt – mérte végig a vendéget Razvan. A professzor a vizes öltönyét ekkor már egy csinos bermudára és a hozzá passzoló Venezia Amore Miau feliratú trikóra cserélte, hála a kocsmáros jóindulatának. – Mit gondol, ki állhat e mögött a galád tett mögött?

– Nem kétséges, hogy a nemzetközi őslénylobby! – vágta rá a professzor határozottan. – Holnap ugyanis egy fontos bejelentést kívántam tenni a konferencián. A káosz szélén táncoló világ sorsa azon a dokumentumon áll vagy bukik, ami a vaporettóban maradt a táskámban!

– Hatalmas szerencse Bond úr, hogy a szerző nem vacakolt az ön kezdetleges olasztudásával, mert ezt most nem értenénk meg – jelentette ki Luigi.

– Így igaz, igyunk a szerző mentális egészségére! – kurjantott Razvan és mindenkinek töltött. – A ház állja!

– Sokáig éljen a szerző! – rikkantotta Luigi.

– És az olvasó is! – emelte föl a poharát Razvan.

Mindhárman ittak.

– Akkor most halljuk, mi az a titok, amiről beszélni szándékozott? – hajolt aztán közelebb a professzorhoz Razvan.

– Jelen körülmények között csak annyit mondhatok, de azt viszont határozottan, hogy a titkok titka, a tudományos kutatás Szent Grálja, a bölcsek kövének huszonnégy karátos foglalata!

– Tyűha! – ingatta a fejét Luigi. – Ehhez képest az én gondom egy kupac galambürülék.

– Úgy van! – kapott a szón a professzor. – A galambürülék! Ön, kedves barátom eltalálta a lényeget! A galambürülékről van szó, ami itt, önöknél elképesztő mennyiségben képződik.

– Mi tagadás… – kezdte volna Luigi, de a professzor nem hagyta magát kizökkenteni.

– Nem akarok hepciáskodni uraim, de ez az anyag lesz az emberiség jövőjének záloga, hacsak…

A professzor ekkor hirtelen elhallgatott.

– Mi a baj nulla-nulla hetes? Mitől ijedt meg ilyen látványosan?

– Ha ez a beszélgetés, ami köztünk zajlik, a nemzetközi galambtáp maffia fülébe jut, akkor nekünk meszeltek – mondta sokat sejtetően.

– Maffiát emlegetett? – kapta föl a fejét Razvan. – Azt hiszem, most értünk ki a homályból a fényességbe.

 

*

 

Ezekben a mai, viszontagságos időkben nagy szó az, hogy Pietro Maccaroni felügyelő, és anyósa gond nélkül megérkeztek úti céljukhoz, a kormányos Luigi – akit Serafini úrnak szólítottak, ha valamilyen hivatalos dolga akadt – és a kis Porcelino lakásához. Mi sem természetesebb, mint hogy az ablak betörése után a gyerek nem ment haza, mert Olaszföldön minden iskolás tudja, hogy ilyen balesetek után a kárvallottak otthon fogják őt keresni.

A felügyelő tehát hiába csöngetett be a szomszédba, nem volt, aki ajtót nyisson neki. Önök, olvasók most bizonyára azt kérdezik: no, de Luigi feleségével mi a helyzet? Nos, az a nőszemély – a kormányos illette ezzel a melléknévvel – évekkel ezelőtt lelépett egy lengyel vízvezetékszerelővel, így Luigi egyedül nevelte Porcelinót, miközben tiszta szívből utálta a lengyeleket. Nagy szerencse, hogy történetünk idején egyetlen lengyel sem focizott a Venezia FC csapatában, így a kormányosnak nem kellett új szurkolni való után néznie.

De térjünk vissza a felügyelőhöz, és pokróctermészetű anyósához, a már szinte rossz pénzként megismert Flavia nénihez!

– Látja mama, nem tehetek semmit – tárta szét a karját Maccaroni felügyelő, és már indult is volna vissza a rendőrségre, amikor észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Különösebb figyelemre nem méltatta volna ezt a körülményt, ha Flavia néni fel nem kiált:

– Nézd csak, Pietro! Nyitva az ajtó!

– Látom, de hiába csöngetek, nem jön elő senki – mondta a felügyelő kelletlenül. Elege volt ebből a históriából.

– Menj be, te mamlasz!

– Nincs rá felhatalmazásom.

– Ne úgy menj be, mint egy rendőr, hanem mint a szomszéd, aki átjött sóért! – mérgelődött Flavia néni, és a cipője orrával kicsit megbökte az ajtót, ami nyikorogva kinyílt. Borzalmas látványt tárt a szemük elé: odabent, a szűk folyosón, arccal előre bukva egy testes hulla hevert.

– Atyaég! A szomszédot megütötte a guta! – hadarta Flavia néni és sietve keresztet vetett.

– Ez nem a szomszéd – hunyorgott be a félhomályba a felügyelő.

– Hanem?

– Giancarlo Rotundelli, egy ma délelőtt ellopott vaporetto kapitánya. Bejött hozzánk, hogy jelentse az esetet, de meglépett, mielőtt kikérdezhettük volna.

– Nagyon különös – mondta Flavia néni, és a lakásba belépve közelebbről is megvizsgálta a holttestet. – Úgy látom, nincs rajta sérülés.

– Mert valószínűleg egy evezőlapáttal csapták hókon – mondta a felügyelő szakszerűen.

– Miért pont evezőlapáttal? – fordult meg Flavia néni.

– Velencében vagyunk. Mexikóban talán jégcsákányt használtak volna.

– Mexikóban?!

– Tudja, mint Trockij esetében – mondta a felügyelő.

Flavia néni értetlenkedve pislogott.

– Mindegy – legyintett a felügyelő. – Ez gyilkosság, ide kell hívnom a fiúkat!

– Az teljesen rendben van – mondta Flavia néni. – De miért gondolod, hogy evezőlapáttal?

– Mondtam már mama, mert Velencében vagyunk!

– Ebben a szűk lyukban egy piszkavasat is kunszt lenne meglóbálni, nemhogy egy evezőlapátot!

A felügyelő elgondolkodott.

– Nem érdekes, jöjjön ki, mama! Remélem, nem nyúlt semmihez.

– Ennyire amatőrnek nézel?! – háborgott a derék anyós, de azért kijött a felügyelőhöz az utcára.

Maccaroni előhalászta zsebéből a mobiltelefonját.

– Halló, tizedes! Azonnal szedje össze a helyszínelőket, és jöjjenek ki hozzám. A szomszédomban gyilkosság történt. Igen, ahol a kis Porcelinó lakik. Nem, nem ő, és nem is az apja. Meg fog lepődni, a kapitány az! Hogyhogy milyen kapitány?! Hát a vaporetto kapitánya, akit délelőtt hagytak elmenni! Most itt fekszik halva a szomszéd lakásban. Igen, ez szerintem is érdekes. No, igyekezzenek!

Letette a felefont, majd az anyósához fordult:

– A mama most már hazamehet, a többit a fiúk elintézik.

– Dehogy megyek! Én vagyok a tanú!

– Ahogy gondolja – biggyesztette le a száját a felügyelő. – Bár ez hosszadalmas lesz, és elég meleg van.

– Akkor menjünk be a lakásba! – mondta Flavia néni, és egy elegáns spiccrúgással sarkig tárta a mögöttük lassan becsukódott ajtót.

A felügyelő hunyorogva nézett be a félhomályba, és valósággal lecövekelt a döbbenettől: az imént még teljes élet- azaz halotthosszúságában a folyosón heverő hulla úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

 

 

* Lucia szellemesen Dunakavicsot mondott, mert egyszer Budapesten megkóstolta ezt az édességet, és nagyon megtetszett neki, de mivel ezt az olaszok nem értik, lefordítottuk Pó-kavicsra.

 

 

Szvétics Hubenár fordítása

Umberto Tortellieni

1956, Róma – Apja templomi kántor volt, anyja szabadfoglalkozású apáca, így az ifjú Tortellieni hamar megismerkedett az élet abszurditásaival. Már egészen fiatalon megpróbálkozott a detektívregény műfajával, amiben bámulatos sikereket ért el. Írásait több napilap is folytatássokban, álnéven közölte, elsősorban angolszász nevek alatt. A Pietro Perrini ministránsképző elvégzése után jogot tanult, majd könyvelőként helyezkedett el a szicíliai Cosa Nostra egyik helyi leányvállalatában. A detektívregények írásait ekkor szüneteltette, mert a rajongóitól több halálos fenyegetést is kapott. 1985-től egy apácaképzéssel foglalkozó szaklapnál dolgozik, mint főállású kertész. Az ellopott vaporetto a legújabb munkája, magyarul és svédül nálunk jelenik meg először feltéve, hogy az utóbbi nyelvre lesz, aki lefordítja.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft