Az ellopott vaporetto (7)

Az olasz anyósok természetrajzát már az etruszkok is plasztikusan ábrázolták. Gondoljunk csak a római Ősmúzeum alagsorában elhelyezett etruszk földanya szoborra, amit valószínűleg mindenki, így az olvasó is látott. A szobor egyértelmű utalás arra a keleti bölcsességre, mely szerint az anyós akkor jó, ha porhanyós.

Pietro Maccaroni felügyelő a lehető legmesszebb menőkig egyetértett ezzel a tézissel. Az ő anyósa, Flavia asszony történetünk idején már több mint egy éve élt náluk, és mert a felügyelő neje egy galambtápot forgalmazó nemzetközi cég alkalmazottjaként sokat volt távol, egymaga vezette a háztartást. Ez alatt azt a tűrhetetlen parancsuralmat kell érteni, ami módfelett megviselte a jámbor természetű felügyelőt. Ő ugyanis nem az a bunyós, baltadobós és partraszállós detektív volt, akiket az amerikai filmekben látunk, hanem az, aki az aktákban éli ki önmagát. A felderített esetek többségében csupán kézbe vette és elolvasta a beérkezett jelentéseket, majd döntött a gyanúsított letartóztatásáról. Szinte sohasem nyúlt mellé, ami jórészt annak volt köszönhető, hogy Velencében nincsenek komplikált bűnügyek, viszont az anyósával ez a zseni sem tudott mit kezdeni.

Meg kell jegyeznünk, hogy Maccaroni felügyelő neje Nápoly környékéről származott, ahol közismerten nehéz az élet, és az emberek sokkal hajlamosabbak a keménykedésre, mint másutt. Különösen érvényes ez az ottani anyósokra, akiktől szerte Olaszhonban minden férj magas szinten retteg. A Nápoly környéki lányokat épp emiatt szöktetik meg, és hozzák fel északra, elejét véve ezzel a házasságot követő még nagyobb bajnak. Maccaroni viszont cselédkönyves carabinieriként is törvénytisztelő ember volt, így annak rendje módja szerint templomban vette nőül az akkor még szépséges Francescát, és hozta magával Velencébe, ahová a cselédkönyves év letelte után helyezték.

De ezek az idilli évek történetünk idején már nyomokban sem léteztek. A felügyelő keveset keresett, a fia Rómában, a lánya meg Milánóban élt, ő pedig itt tengődött egy szűk, levegőtlen irodában, ahová a napfény is importból érkezett. Most pontosan tudta, hogy az államelnököt, ha úgy adódik, akár a végtelenségig is várakoztathatja, de az anyósát egy percig sem, így lemondóan intett a tizedesnek, hogy bocsássa be a mamát.

Brunettinek még szalutálni sem volt ideje, Flavia asszony máris beviharzott, és nekiesett a vejének:

– Számtalanszor kértelek, hogy mint felelős szerv intézkedjél, de te ezt mindig elengedted a füled mellett!

– Az isten szerelmére, mi a baj, mama? Kigyulladt a Canal Grande? – kérdezte a felügyelő bágyadtan. A mellette álló Talisman és a kissé távolabb elhelyezkedő Celentino úgy nézett egymásra, ahogy csak két sokat megélt férfi nézhet egymás szemébe. Talisman talán még az elrabolt főnökéről is megfeledkezett, Celentino pedig arról, hogy elvileg kávéidő van, így kimehetne az utcára rágyújtani.

Flavia néni lehuppant az íróasztal elé helyezett szabványos olasz vallatószékre, amely még Mussolini idejéből maradt ott, majd kért egy pohár vizet. A felügyelő öntött neki az asztalon lévő kancsóból.

– Molylepke íze van! – mondta Flavia néni az első korty után.

Brunetti tizedes belenézett a kancsóba.

– Jéé, tényleg! Beledöglött egy kis huncut! – mondta.

– Mindegy! – legyintett Flavia néni. – Gondolom, kitalálod, miért vagyok itt!

– Elképzelni sem tudom, minek köszönhetem ezt a szerencsét – így a felügyelő.

– Az a pimasz kölök a szomszédból már megint berúgta az utcai ablakot! Nem emlékszel, hogy kérve kértelek, tegyél valamit ez ellen?!

– De hát mit tehetek? Nyomozó vagyok, nem tornatanár!

– Bekopoghatnál hozzájuk, és beszélhetnél az apjával, hogy vegye el tőle a labdát!

– Rendben van, beszélek vele! Mit is mondott, hogy hívják a szomszédot?

– Fogalmam sincs. Az anyja azt szokta kiabálni a gyereknek, hogy megfőtt a pasta á la veneziana, gyere enni Porcelinó!

– Porcelinó? – ráncolta a homlokát a Felügyelő. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Porcelinó, Porcelinó, segítsen már tizedes!

– Alighanem ő az, akiről az Il Giornale-ban írtak. Azt mondják, szupertehetség. Képes volt negyed óráig dekázni egy cölöpön állva – mondta a tizedes.

– És mégis berúgta nálam az utcai ablakot – dünnyögte a felügyelő.

– Igen, ezt én is furcsállom – jegyezte meg a tizedes. – Lehet, hogy szándékosan tette.

– Gondolja?

– Gondolám, azaz gondolom – így a tizedes.

Maccaroni a kalapja után nyúlt.

– Na és velem, meg az elrabolt professzorral mi lesz? – kérdezte bangladeshi adjunktus a háttérből.

– Adja meg az adatait a tizedesnek, és várjon amíg vissza nem érünk – mondta a felügyelő és az anyósát maga elé engedve távozott.

Itt jegyezzük meg, hogy a felügyelő eltrafálta a lényeget: ez a Porcelinó-ügy lett a legfontosabb tétel a velencei kriminalisztika történetében a Dózse-korszaktól napjainkig. Csak ebben a pillanatban még senki nem tudott róla.

Szvétics Hubenár fordítása

(folytatjuk)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.