Abban a pillanatban, amikor a menetrend szerinti vaporetto megérkezett a Szent Imre lagúnába, még senki nem sejtette, hogy ez a csinosnak egyáltalán nem mondható alkalmatosság példátlan bűntény főszereplőjévé válik.
Egy olaszföldön abszolúte szokványos eseménnyel kezdődött minden: a vaporettót nemes egyszerűséggel ellopták. Köztudott, hogy Rómában a vespás rablók boszorkányos ügyességgel kapkodják le a gyanútlanul sétáló, és az olasz néplélekről mit sem sejtő külföldi hölgyek válláról a táskát, ami ebben a műfajban maga a kifinomultság, ám itt szó sem volt ilyesmiről. Miközben Luigi, a kormányos, és Giancarlo, a kapitány a mólón állva segítettek az utasoknak lekászálódni a kissé nyirkos fedélzetről, a lagúna zöld vizéből kibukkant egy kéz, és némi tapogatózás után megragadta a vaporetto peremét. Röviddel ezután egy másik kéz is előbukkant a víz alól, majd egy lucskos fej, és végül egy csatakos matróztest. Mire Giancarlo és Luigi föleszméltek, a vaporetto – mintegy két tucat amerikai, japán és bangladeshi turistával a fedélzetén –, már el is távolodott a mólótól.
Giancarlo szájából kipottyant a jóféle pugliai dohánnyal tömött pipa, Luigi szeme pedig úgy elkerekedett, hogy a tökéletességet kereső Leonadro da Vinci elismerően csettintett volna, ha látja. Luigi először azt hitte, nem tette üresbe a motort, de amikor az a lagúna közepén megfordult, észrevette, hogy a kormánynál egy matróztrikós árnyék ügyeskedik. A lopás ténye tehát kievickélt az egyéb hipotézisek ágbogas dzsungeléből és megérkezett a rideg valóság gondosan kaszált legelőjére.
