Az első nyugdíj

2017-05-30
758 olvasó
Ma jön meg az első, nagy nap, jelentős mérföldkő az életében. Ennek is eljött az ideje. Csak megfontoltan, jóval kevesebb lesz, mint a fizetés– ezek kavarogtak a gondolataiban felkelés után. Persze van megtakarítása, de azért mégis jobb előre tervezni, ő mindig is óvatos duhaj volt. Nyugdíjas lettem, te jó ég! Milyen fura egy érzés – nézett a tükörbe, gondosan megfésülve a haját, a fodrásznője adott neki egy kis bronzos árnyalatot. Egy pillanatra kezébe vette a francia rúzst – ajándék a legjobb barátnőtől -, de aztán vissza is tette a tükör alatti kis polcra. Na, azért túlzásba nem kell esni – dünnyögte csak úgy magának, majd kinyitotta a rádiót. Esős őszi nap lesz, itt-ott heves záporral és szélviharral. Nem baj, úgyse megy sehova, várja a postást.

Mennyit nevetett a szomszéd nénin, aki már fél nyolckor kis sámlijára kuporodva ült eme szent napon, és tekintetét a sarokra függesztette, hogy ő lássa meg először a nagy bőrtáskát, benne a hőn áhított bankókkal. Ő meg sietett a hivatalba, csak futólag köszönt, amit Micike néni királynői fejbólintással viszonzott. Egyszer jött át csak hozzá a szomszédasszony, pedig több mint húsz évig volt közös kerítésük, akkor is csak azért, hogy intézkedjen, mert aznap nem jött meg az állami apanázs.

Így mondta, ő meg csak nézett nagy szemekkel, hogy mi nem jött meg és miért, meg hogy mit tudna ő tenni? Micike néni legyintett a zavart hápogásra, és attól kezdve nem is biccentett, ő meg egy pár hónapnyi felesleges küszködés után nem köszönt. Pukkadj meg, vén béka – ezt mondogatta, amíg divatos tűsarkújában ellépdelt a háza előtt. Amikor bement valami öregek otthonába, el se köszönt tőle. Most meg tessék, itt van, ő várja a nyugdíjat. Direkt nem utaltatta, hadd hozza csak a postás.

A hivatalban szépen elbúcsúztatták, kapott virágcsokrot, gerberát – utál minden virágot, a gerberát főleg -, meg szép díszdobozban herendi kávéskészletet. Egyedül ő nem kávézott az irodisták közül. Vett két üveg likőrt – mindenki húzta az orrát, hogy vénkisasszonyok kontyalávalója – meg bevitt két tálca pogácsát. Ezt dicsérték, hogy mennyire finom, meg bizony az otthoni ízek utolérhetetlenek. Ő meg bólogatott, és óvatosan próbálta lekaparni az egyik összenyomódott tésztadarabkáról a véletlenül ráragadt árcédulát. Amikor a nagy dobozt felbontotta, hogy tálba öntse a tartalmát, akkor kerülhetett rá. Sütni! Na még az hiányozna! Nem ütött össze még egy palacsintát se. Amikor a férje összepakolt, és elköltözött, ez is a vádpontok között szerepelt. A háziasszonykodás, illetve épp annak a hiánya. Pedig tudott sütni-főzni, már kislány korában befogták a konyhai munkára.

Négy nagyétvágyú bátyja meg apja annyit ettek, hogy ő úgy érezte, mást se csinálnak meghajszolt, korán öregedő anyjával, mint piacra, boltba járnak hatalmas kosarakkal, főznek, tányért váltanak, forró vizet zúdítanak a vájdlingba és mosogatnak, mosogatnak. A zsíros vízben csúszkálnak a tányérok, a merőkanál alámerül, a habos vízből úgy kell kihalászni, egyszer belenyúlt a nagykésbe, csontig hasította a tenyerét. Milyen régen is volt, és még mindig meglátszik, ha halványan is, az a cikkcakkos vonal. Utálta a konyhát. Mielőtt férjhez ment Gáspárhoz, meg is mondta neki, hogy ő nem főz. Az a marha meg csak bólogatott, szerelemtől elvakultan, hogy nem is kell, azért van a menza, meg a vendéglő, a mirelit, a konzerv, és közben csókolgatta a kezét, rajta meg átfutott valami fura borzongás. Mintha egy bogár mászkált volna rajta, nem úgy, mint a romantikus filmekben. Akkor persze már késő volt, a meghívók kimentek, mindenki új öltönyben feszített, a fél város arra várt, hogy milyen ruhában lesz a nagy napon. Milyenben! Mintha ő dönthetett volna. Fehérben, kis fátyollal, lába beledagadt a cipőbe, szomjas volt és nagyon kellett pisilnie.

Alig várta, hogy véget érjen az anyakönyvvezető nyálas szövege az egymásra talált galambokról, meg a napfényes, mégis roppant dolgos hétköznapokról. A nászindulótól egyenest visítani tudott volna, az idős zenetanárnő meg még cifrázta is. A menyasszonyi csokrot másnap dobta ki, mélyen alágyűrte a konyhai hulladéknak. Anyósa kereste is, le akarta préselni, üveg alá tenni és felakasztatni a hálószobájuk falára. Azt is számon kérte tőle, hogy miért nincsen náluk aranyozott rámában fotó kirakva. Na, még az hiányzott volna, ahogy ő lesütött szemmel játssza a szende ártatlant a bamba mosolyú férje mellett. Családi fotók a falon! – beleborzongott a gondolatra. Ez olyan, mint a tartós élelmiszer meg a saját kezűleg készített ajándék, a kényszeredett családi összejövetelek, vagy a csoportépítő tréning. Ki nem állhatta egyiket se.

Nem tartott sokáig a házasságuk. Gáspár azt várta, hogy ragyogjon a ház, illatozzon az asszonyka, mint a harmatos rózsa, és kéz a kézben sétálgassanak a lemenő nap fényében. Gyógyíthatatlan romantikus volt, emellett meg jó kedélyű, vidám emberke. Nyálas anyámasszony katonája – gondolt rá még ennyi évtized távlatából is mérhetetlen haraggal.

Ő mindig a számok embere volt, racionális, nem hiába lett fiatalon főkönyvelő, aztán meg a pénzügyi osztály vezetője. Az ura meg – ura! sose gondolt rá így, hogy is tehette volna? – magyart tanított meg latint a helyi gimnáziumban, egy-egy hangzatos verssor könnyeket csalt a szemébe.

– Elillan az élet, Rozikám – mondta egy hónappal az esküvőjük után, és olyan bánatos boci szemekkel nézett rá, hogy legszívesebben kirohant volna a világból. Ő az irodai munka után is dolgozott, magáncégeknek vállalt könyvelést, beugrott a nagy csemegébe, vett felvágottat, töltött húst, kész salátát vacsorára.

A férje meg ült az asztalnál, mindig a konyhában javította a fogalmazásokat, pedig berendezett neki egy takaros dolgozószobát, de nem, az istennek se vonult be oda, hogy hagyta volna őt békén.

Felolvasta neki az ütődött kölkök dolgozataiból a legjobbnak gondolt részeket, és meg volt sértődve, amikor ő nem nevetett az állítólagos jópofa részeknél. Amúgy is ritkán nevetett. Vígjátékot se nézett, ha néha elmentek moziba, ő mindig valami komolyat akart. Gáspár aztán már nem is hívta, a kollégáival meg az osztályával ment, könnyesre röhögte magát a hülyeségeken. Viccújságokat vett, azokon hahotázott, egyszer bejött az irodába, neki majd lesült a bőr a képéről, mert mire kiért a belső irodából, már mindenki harsányan nevetett, az ő párja meg öntötte magából a vicceket, csillogott a szeme, kis bajuszkáján nyálcseppek ültek. Imádott szerepelni, mint egy bohóc.

Ezt a háromszobás kis villát a nagy kerttel ő vette, az övé volt. Amikor a férfi elköltözött, két bőröndben elfért a holmija. Egy pillanatra leült a verandára, a fonott székeket együtt szerezték kint az ócskapiacon, nézte a kertet, és csak sóhajtozott. Ő meg alig várta, hogy kint legyen a kapun, meg kezében legyenek a válási papírok. Nem volt nagy hercehurca, iratokat is alig kellett cserélni, ő mindig a lánykori nevét hordta. Minek mentél hozzá? – ezt kérdezte az egyik gépírója, át is helyeztette rögvest, mihelyt lehetett -, amikor egy vállalati murin két kis pohár konyak után, életében először, panaszkodni kezdett. Minek? Megszabadult otthonról, nem kellett nézni egyre bágyadtabb anyját, hordóhasú evő-ivó apját, bátyjai közül eggyel volt csak úgy-ahogy jóban, az meg elvett egy rosszéletűt, ő rögvest megszakította velük a kapcsolatot. Egyszer még eljött ide Jenő, fene tudja, hogy tudta meg a címét, kiabált a kapu előtt, persze pénz kellett volna neki. Ki se ment, végül Gáspár adott neki ötszáz forintot.

A csengetésre kapta fel a fejét. A postás, persze – s már sietett is ki a kapuhoz. Fiatal gyerek volt, sose látta idáig. Behívta a konyhába, megkínálta teával, nem fogadta el. Amikor leszámolta egyenként a tízezreseket, meg a kisebbeket, megjegyezte, hogy jobb lenne kártyára kérni, mert ez sok pénz ám, hogy itthon tartsa. Ő meg nézte a kis kupacot, ami olyan messze állt a nagy pénztől, mint ő a hamvas menyasszonytól. Rábiccentett, hogy majd meggondolja. Két darab kétszázast odatolt, borravaló gyanánt, de látszott a fiún, hogy kevesli. Kevesellje! Még csak az kéne, hogy egy postás lelkivilágán töprengjen. Megkapja a fizetését, ha csak minden öregtől ennyit kap, már ihaj, dombon a ház! Ezt mondta az apja, ha valami kis plusz pénzhez jutott. Bezárta a durcás postás után a kaput, egy pillanatra mintha Mici nénit látta volna a kerítésnél üldögélni, de persze ez lehetetlen, már évek óta nem is hallott felőle.

Veszek egy sámlit, és kiülök legközelebb a kapu elé – nevette el magát, és letörte az egyetlen bimbózó rózsát, hogy valami ünnepi is legyen ebben a napban, az első nyugdíj napjában.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

3 Comments

  1. Hm. Szóhoz se tudok jutni. Nagyon tetszett ( én több hónapot vártam a pillanatra)

  2. Döbbenetes életsors, egész élet eszenciája. Köszönöm, hogy megírtad!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL