CipurkaHa egy kvízben feltennék a kérdést, hogy vajon igaz vagy hamis az állítás, amely szerint minden évben van egy nap, amikor az elhunyt szeretteinkre emlékezünk, sokan azonnal rávágnák, hogy igaz: ez a nap november elseje, mert akkor van Mindenszentek, utána meg jön a halottak napja. Sokan volnának viszont, akik azt mondanák, a kijelentés hamis: elhunyt szeretteinkre nem csak egy bizonyos napon, hanem folyamatosan emlékezünk. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne jutna eszünkbe az elhunyt testvér, szülő, nagyszülő, és a lehető legfájdalmasabb veszteség, az elveszített gyermek. Egyszerűen azért, mert nem lehet nélkülük élni. Ezt a Jóisten is pontosan tudta, ezért adta meg az embernek az emlékezés kiváltságát: amíg ezzel rendelkezünk, méltók vagyunk az ő kegyelmére és szeretetére, de ha ezt eltoljuk magunktól, a jövőnket illetően nem számíthatunk semmi jóra.
Az elhunytak miatt érzett szomorúság nemcsak emberi tulajdonság, ám egyedül mi vagyunk képesek ezt a terhet spirituális erőforrásként hasznosítani. Ez a különleges adottság tette lehetővé számunkra azt, hogy közösségbe szerveződjünk, hogy városokat, országokat hozzunk létre, és hogy szinte a végtelenségig tágíthassuk ismereteink határait.
De a technológia csak térben működik, mi viszont szeretnénk uralni az időt is, legalább annyira, hogy a múlt és az emlékezés valósága egyenrangú részévé váljon a mindennapjainknak. Hiába a tudományos képzettség, a világias gondolkodás, a halál megsemmisítő abszolútumát képtelenek vagyunk elfogadni. Gyakran álmodunk elhunyt szeretteinkkel, és megesik, hogy meccsnézés közben egyszer csak kiszalad a szánkon, hogy: apa, ha te ott, a másvilágon látnád ezt a bénázást! Nincs ebben semmi meglepő, mert ez a világ rendje: szeretteink egy másik dimenzióban mind itt vannak mellettünk.
Mindenszentek ezt a bonyolult, könyvtárnyi irodalmat maga mögött tudó emberi sajátosságot emeli fel abba a régióba, ahol az ünnepeinket jegyezzük. Itt található a tiszteletnek és a megbecsülésnek az a kvintesszenciája, amelyet nem rendeletek és törvények, hanem a legősibb parancsolat szabályoz. De a legszebb az, hogy mindebben nincs semmi szigorúság: amit a lelkünk befogad, az külső beavatkozás nélkül is kiválóan működik. Eltávozott szeretteinkre emlékezni tehát mindenek előtt és mindenek felett ajándék: tőlük, nekünk.