Az Emlékkönyv

2023-05-04
760 olvasó

Már szinte hagyomány, hogy a kerek évfordulós születésnapunkat kocsmában, barátok között ünnepeljük. Így tett Lavanek is, amikor betöltötte az ötvenet. Kiszemelt egy jó hangulatú, megfizethető árakkal csábító vendéglőt, és az egészet kibérelte egy szombat estére. Aztán körlevelet írt a barátainak, hogy szeretettel várja őket az ötvenedik születésnapja alkalmából egy finom vacsorára meg néhány pohár italra.

Az ingyenlakoma mindenkinek vonzó, ezért nincs semmi meglepő abban, hogy a jelzett időpontban nagyszámú, de eléggé vegyes társaság gyűlt össze a vendéglőben. Sokukat Lavanek nem is ismerte, de mert a hangulat az első pillanattól magasan szárnyalt, ez még tetszett is neki. Az ajándékoknak felállított asztalon szépen gyűltek a borok, meg a könyvek – magányos férfinak ez a szabványajándék –, amelyekre az ünnepelt alig fordított figyelmet, mert minden energiáját lekötötte az idegen arcok azonosítása. De aztán az asztalra helyezett holmik között meglátott egy kiadványt, ami úgy nézett ki, mint egy irodalmi periodika, csak éppen nem volt sem címe, sem szerzője. Mindössze egyetlen szó díszelgett rajta: Emlékkönyv.

Lányoknak való az ilyen, gondolta Lavanek, ám kíváncsiságból belelapozott. Rögtön látta, hogy egy minimalista módon dizájnolt, de ízléses kiadványról van szó, ami valószínűleg egyetlen példányban jelent meg. Nincs ebben semmi rendkívüli: sok olyan vállalkozás létezik, amely utazási fotókból vagy családi fényképekből készít megrendelésre albumot. De ez az ajándék nem ebbe a kategóriába tartozott: hiányoztak belőle a képek.

Lavanek elolvasta a nyitó oldal első bekezdését, és bár a szöveget nem értette – zavaros gondolatmenet volt az újévi fogadalmakról, és hogy ezt az elmélkedő teljesen értelmetlennek találja –, mégis ismerősnek tűnt. Mintha már hallotta volna valahol. Átfordította a lapot és talált egy még zavarba ejtőbb dialógust. Azt gyanította, hogy az elbeszélő társalogni kezdett valakivel, mégpedig olyan formabontó módon, hogy csak az ő szavai kerültek bele a könyvbe.

Most már határozott érdeklődéssel hajolt a könyv fölé, és felcsippentett találomra vagy ötven oldalt. Ismét egy dialógust szemelt ki, ám ekkor a déja vu érzése átalakult döbbenetté: ezeket a kijelentéseket ő mondta, néhány hónappal ezelőtt. Azt is tudta hol: a boltban egy kissé összezördült a pénztárossal, mert az akciós tejfölt nem a kedvező áron akarta neki elszámolni. Arról folyt a vita, hogy a boltos szerint az akció már véget ért, csak elfelejtették levenni a tejfölről a feliratot. Kedves uram, ez az ön, vagyis az önök sara, mondta Lavanek. Az akció nekem mindaddig érvényes, amíg az a tábla kint van a polcon. Ha ennek ellenére a teljes áron számolja el, az a vásárlók megtévesztése.

Szó szerint ez szerepelt az Emlékkönyvben, kihagyva azokat a részeket, amit a pénztáros válaszolt. Lavanek kapkodva továbblapozott, és megtalálta azt a beszélgetését, amelyet a gázszerelővel folytatott, telefonon. Igazából csak egy időpont-egyeztetés volt, de a teljes valóságában, betűhíven ott díszelgett a könyvben, mint ahogy az is, amit a szomszéd nénivel a virágokról fecsegett. A néni tanácsa, hogy az azáleának savas föld kell, különben nem fog virágozni, ugyan hiányzott, de az, amit ő erre válaszolt, hogy: hol a csudából szerezzek most savas virágföldet, két héttel azután, hogy mind a három cserjét átültettem, precízen megjelent.

Ez biztos valami tréfa – próbálta magát nyugtatgatni –, mert minden beszélgetésnél ott volt a mobilom, és közismert, hogy a mobil lehallgatja az embert. Csakhogy megtalálta azt is, amikor a vécéablakon felkiabált a szomszédnak, hogy jó lenne, ha nem cigarettázná tele a lichthófot, mert a füst a nyitott ablakon mindenhová beáramlik. Határozottan emlékezett, hogy ez úgy hangzott el, hogy a mobilja két ajtó mögött hevert az asztalon, tehát ez nem lehetett kémkedés.

Még előrébb pergetett és megtalálta ezt a különleges napot. Minden köszöntése, semmitmondó üdvözlő vagy álságosan udvarias megszólalása benne volt a könyvben egészen eddig a pillanatig, ahogy a fedelét kinyitotta. Mi a csoda ez? Hogy csinálhatták? Még ha le is hallgatták, egyetlen nyomda sem ennyire gyors. De most már nem ez foglalkoztatta, hanem hogy ki áll a tréfa mögött. Előbb csak óvatosan, aztán egyre rámenősebben kezdte faggatni a jelenlévőket, de azok csak a vállukat vonogatták. Hozta, aki hozta, kit érdekel, mondták, vagy gondolták, és ez a közömbösség őszintének tűnt. A hangulat emelkedett, az ital pedig szépen fogyott, így senki sem törődött Lavanekkal, aki mint a holdkóros szédelgett asztaltól asztalig.

Az est hátralévő részében ritkán szólalt meg, és akkor is csak rövid mondatokat hümmögött, hogy aztán mielőbb visszasomfordáljon az ajándékos asztalhoz, és ellenőrizze magát a kiadványban. Minden ott volt, az utolsó betűig, de még a vívódása is, bár ez csak átiratként, mert a gondolkodásunk közismerten nem fedi le a beszéd technikáját.

De a lényeget tekintve, hogy Lavanekot egyre inkább hatalmába fogja keríteni a kétségbeesés, az Emlékkönyv nem tévedett. Hiába volt ő a házigazda, már nem foglalkozott a vendégeivel, akik szerencsére ezt nem is hiányolták. Vedelték a sört, finom borokkal koccintottak, és mohón falták az eléjük helyezett finomságokat. A rovancsolásnál hatalmas összegre lehetett számítani, de Lavanekot ez érdekelte a legkevésbé.

Letelepedett az asztalhoz, és az egyéb, jelentéktelen ajándékokat félretolva alaposabban megvizsgálta a könyvet. Hamar kiderült, hogy a szavait hajszálpontosan rögzítő krónika az év első napján kezdődött, azzal a mondattal, hogy boldog új évet neked is, és nyílegyenes csapásvonalon haladt addig a pontig, ami ebben a kocsmában érett valósággá. Semmi nem utalt arra, hogy ez csak egy káprázat, vagy egy ügyes bűvésztrükk, mert a könyv kifogástalan munka volt, és vaskossága ellenére is stílusos. Lavanek nem hitt a földöntúli erőkben, de egy pillanatra azért megkísértette a gondolat, hogy talán ez egy ilyen ügy. Megkereste az utolsó ismert mondatát, ami szó szerint úgy hangzott, hogy: isten éltessen téged is, Ferikém – ezt két perce dadogta el egy félrészegen felé kurjongató ismerősnek, akit úgy rémlelt, meg sem hívott. És igen, ez a kis semmitmondó üzenet ott pöffeszkedett a százhuszonötödik oldalon, egy hosszabb narratív rész alatt, ami arról szólt, mennyire nyugtalan emiatt a könyv miatt. A monológot átugrotta, mert az ember a saját gondolatait nem képes ellenőrizni. Azt is tudta, miért: amikor leírjuk őket, megszűnik körülöttük a bizonytalanság, mert átminősülnek szövegekké. Olyan ez, mint a versfordítás, amiről ugye tudjuk, hogy hasonlít a nőhöz, aki ha szép, nem hű, ha meg hű, nem szép. Ki is mondta ezt? Hamarjában nem jutott Lavanek eszébe, de amíg ezen tűnődött, előrébb lapozott. Nem sokat, talán öt percet, de talált egy mondatot, amit állítólag ő intéz majd valakihez itt, ezen a helyen.

Nagyon sajnálom, mondta, azaz fogja mondani, mostantól két perc múlva, ami nonszensz, mert eltökélte, hogy nem mozdul el innen, ha pedig valaki ideszédeleg, és megtámadja egy kérdéssel, bármit mond, csak azt nem, hogy nagyon sajnálom. Ezzel véget is ér majd ez a kegyetlen játék, talán úgy, hogy a kitalálója nevetve elárulja a mutatvány titkát.

Így is lett: az egyik nem kis mértékben kapatos haver bánatos képpel leült mellé, és könnybe lábadt szemmel tudatta vele, hogy a bátyja, akivel Lavanek ifjú éveiben egy klubban focizott, a múlt héten váratlanul elhunyt. Lavanek azonnal elfelejtette a tervét, mert megakadt benne a levegő: Nagyon sajnálom, hebegte, mire a haver, akinek a neve ugyancsak nem jutott eszébe, bólintott, hogy igen, és köszöni, de már el is rángatta valaki, mert kezdődött a biliárdparti a másik szobában.

Ennyit a gyászról, gondolta Lavanek, és azon tűnődött, ki lehetett az a fazon, akivel együtt focizott hajdanán. Továbbpörgette az Emlékkönyvet, és meglelte ezt a vívódását, meg az is, hogy a kérdéses név nem jut majd eszébe. Viszont ennél sokkal fontosabb volt, hogy az ominózus bejegyzés már jócskán a kiadvány második felében szerepelt, amit Lavanek sehogyan sem értett: ha ez egy évkönyv, akkor – bármilyen ördögi is ez az egész – nagyjából a felénél kellett volna tartania, tekintve, hogy az év hat hónapja még hátra volt. Mintha idő előtt elhasználta volna a szavakból betárazott munícióját, vagy ha precízek akarunk lenni: el fogja azokat használni. Mi lehet ennek a magyarázata? Mostantól kevesebbet fog beszélni? Ez nonszensz! A bejegyzések szerint idáig sem volt valami pletykafészek, úgyhogy ha ennél visszafogottabb lesz, akkor… Eszébe villant egy borzasztó lehetőség: talán az évkönyv ott ér véget, ahol az élete, és az nem tart ki az év utolsó napjáig!

Könnyen ellenőrizhette volna a tézis helyességét, ha kinyitja az utolsó lapot, és elolvassa, mit mond majd december 31-én, de képtelen volt ezt megtenni. Az egyszerűen lehetetlen, hogy az elkövetkező hat hónapban naponta átlagban tíz mondatot mondjon, mert bár egyedül él, elég sokat szokott telefonálni. Nem ritkán több órás fecsegéseket folytat a külföldön élő anyjával, és bár többnyire csak hallgatja a mamát, közben azért gondolkodik, meg néha, ritmusos időközönként mond is neki ezt-azt.

Magába roskadva ült az asztalnál, és a könyvet bámulta. Az idő lassan vánszorgott, és mert a társaság nélküle is remekül érezte magát, ha nehezen is, de eljött az éjfél. Eddig szólt a terembérlet. A pincér fel- és lekapcsolta a plafonvilágítást, jelezve, hogy záróra van, a vendégeknek illene távozniuk, amit ők meg is tettek. Nevetgélve, nótázva vették a kabátjukat, kalapjukat, és borgőzös jókívánságokat kiabálva Lavaneknak, kitódultak az ajtón. Friss, tavaszi levegő furakodott a helyükre. Lavanek ekkor felállt, odament a pulthoz, és anélkül, hogy ellenőrizte volna a számlát, gépiesen fizetett. Úgy érezte, nincs semmi jelentősége annak, mennyibe fájt ez az egész.

A pincér közben megkezdte az ilyenkor szokásos a rendrakást. Leszedte az asztalokat, bepakolta az áztatóba a poharakat, Lavanek meg visszaült az asztalhoz, és fellapozta az évkönyvet. A kártyával fogok fizetni mondata után egy rövid tűnődést leiratát fedezte föl arról, hogy semmi értelme aggódni az elköltött összeg miatt, mert a sejtése az, hogy ami ezután következik, az zárójelbe tesz minden anyagi kérdést. Meglepve látta viszont ezeket a gondolatokat, sőt, az írás arra is kitért, hogy meglepve olvasta a saját elmélkedését. Olyan ez, mint a Möbiusz-szalag, jutott eszébe a megfelelő hasonlat, és ezen majdnem felnevezett. Természetesen ez is benne volt az Emlékkönyvben.

Aztán észrevette, hogy már csak egyetlen lap maradt, mert amit még durván fél évnyi átiratnak hitt, az a hátsó borító volt. Furcsa módon, az fából készült, és a vastagsága megvolt vagy egy ujjnyi. Lavanek szinte már meg is könnyebbült, hogy ezzel az ismeretlen tréfamester lényegében megbukott, mert valljuk be: az elhangzott mondataiból és az ezekhez társított, gyaníthatóan mesterséges intelligencia által jövendölt gondolataiból nem nagy kunszt megszerkeszteni egy ilyen kiadványt. Ahogy korábban felidézte, a mobil ma már mindent lehallgat, és amikor megszólalt vagy beszédbe elegyedett valakivel, ez az eszköz mindig ott volt a közelében. Kivétel az eset a lichthóffal, de az is megtippelhető, ha ismerjük a nyitott fürdőszoba ablakban pöfékelő szomszédot. Abszolút érthető, hogy a szemfényvesztés az társas esttel együtt véget ért, mert mostantól már senkinek nincs rálátása arra, mi fog történni. Ezért kellett ez a túlzóan vastag hátsó borító, ami valljuk, be, ügyes pótlás, csak éppen megbukik vele a mágia.

Természetesen mindez, és az erről kifejtett elmélete ott díszelgett az utolsó lapon, mégpedig abban a könnyed, oldott hangvételben, amit a nyomasztó érzésektől megszabadult ember érez, és amit szaknyelven úgy neveznek: eufória. Egy apró, zavaró tényező maradt csupán, a lap alján lévő mondat ami így hangzott: az Isten szerelmére, én csak vendég vagyok itt.

Lavanek úgy hitte, ez is a tréfa része lesz, még egyszer, utoljára el akarják hinteni benne a bizonytalanságot, hogy lehetőség szerint betojjon, aztán, amikor kilép az utcára, ott várják a tréfamesterek, harsányan röhögve. Felált, becsukta a könyvet, és a hóna alá csapta. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és berontott egy álarcos alak. Pisztolyt tartott a kezében. Fel a kezekkel, ez rablás, ordította. Lavanek ösztönösen engedelmeskedett, amitől a hóna alatt tartott könyv lezuhant és hatalmas csattanással a padlóra csapódott. A rabló összerezzent, aztán gondolkodás nélkül lőtt. Lavanek úgy érezte, egy láthatatlan valami hátrébb löki, aztán elszállt belőle az erő. Térdre esett, de így sem bírta megtartani magát. Végigdőlt a padlón. Valahol messze lábdobogást hallott, meg egy ajtó csapódástát, aztán csönd lett. Az isten szerelmére, én csak vendég vagyok itt, suttogta teljesen megfeledkezve az Emlékkönyvről.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

6 Comments

  1. Hát, ez brilliáns! Gratulálok!
    Éppen az öregedő Liam Neesont néztem egy nagyszabású, a gyerek az gyerek, mégha mexikói is típusú filmben, amikor belebotlottam a novellába. Lovecraft legjobb írásai mellett Szerb Antal Pendragon legendáját idézte fel nekem, de úgy, hogy semmi epigoni hajlam nincs benne. Tök eredeti, és csak annyit tudok most mondani, hogy köszönöm!
    üdv
    Lajos

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL