Az én fiam!

Egész délután csak téblábolt a Duna-parton, úszni nem volt kedve, nézte a zátonyokat, a vetődő halakat. Nem tudta elszánni magát sehogysem. – Ha én nem döntök, majd döntenek mások helyettem – gondolta. Tudta, hogy baleknak tartják, de nem zavarta. Egyszer már megnősítették, most sehogy nem volt kedve hozzá ismét.
Későre ért az anyja háza elé. Szokatlan fények villogtak az udvarról. Zsivajt hallott kiszüremleni, talán az öccséék vannak itt. Tüzet raktak a kertben? Szalonnát sütnek?
Megkordult a gyomra. Szerette a sült szalonnát, kenyérre csepegtetve, zöldpaprikával.
Belökte a kaput. Meglepetésére az udvaron vendégsereg nyüzsgött. Azt hitte, rossz helyre nyitott be. De az öccse felállt, és tárt karokkal, imbolygó lépésekkel indult felé:
– Pistikém! Végre megjöttél! Igyál egy aperitifet! Már mindenki téged várt! – kiabált, s belediktált egy jó decinyi szilvapálinkát.
Gondolkodás nélkül húzta le. Jól esett, melegség járta át. Vajon melyik unokaöccsét ünneplik?
– Az én félévszázados bátyámra! – hadonászott az öccse a pálinkáspohárral. – Isten éltessen, Pistikém! – ordított a fülébe, és úgy megölelte, hogy kihagyott a lélegzete.
Az öccse másfél mázsát nyomott. Ő sem volt sem apró termetű, sem vékony, de az öccse mellett kisegérnek érezte magát. Az harsányan dirigált:
– Családi fotó! Mindenki idejön! Pistikém, az ünnepelt középre, anyu gyere ide, Gabi, hozd a gyerekeket!
Akkor látta rémülten, hogy a volt felesége is itt van a két gyerekkel. Eddig egyikük sem látszott a tömegben. Akkor kezdett derengeni, hogy az ő születésnapját jöttek ünnepelni…
A szíve gyökeréig nyilallott az aggodalom, hogy a családi fotó felkerül a közösségi portálra, és a barátnője meglátja. Szóval ezért csinálják? Csak nem! A feleségének élettársa van, nem váltak el papíron, de régóta külön éltek.
– Minek jött ez ide? Megint kapni akar valamit? – dohogott magában.
Eközben az öccse ide-oda terelte a vendégeket, hogy ráférjenek a csoportképre. Ő mindenkit maga elé engedett, s az anyja háta mögé állt. A különélő feleség a két gyerekkel az ellenkező oldalon. Az asszony maga elé húzza a két gyereket, mintha nem szeretné, ha észre vennék, hogy ő is itt van. Meghívták, hát eljött. A sógornője unokanővére. S ezt a barátnője is tudhatja! De mégis kínos az egész…
Az anyja zavartan mosolyog a képen, ő izzadt sportpólóban karba tett kézzel hátul, mindenki más vasalt ingben feszeng… Az öccse orra, mint hatalmas túlérett paradicsom, ahogy tartja a kamerát. A lánya mosolyog, a fia lesütött tekintettel. A nők is ünneplőben, az anyja fekete selyemruhában. Ezek mind tudták, hogy mit ünnepelnek, csak ő nem! – mérgelődött magában. Aztán a pálinka megtette a hatását, még egy órácskát üldögélt a zsivajban, egy tányér kihűlt saslikot is az ölébe nyomtak, melyet a világról elfeledkezve rágcsált.
Miután végzett a saslikkal, egy pohár szódát töltött, majd feltűnés nélkül besomfordált a házba, s ledőlt az anyja ágyára. Érezte a párnák illatát, az ismerős öregasszony-szagot, s elnyomta az álom.
*
Éjfél után két óra tájban hirtelen megébredt. Az ablak nyitva maradt, és hűvös szél fújt a Dunáról. Álmában egy fura alak jött be az ablak irányából a szobába, és hideg leheletet fújt a tarkójába, miközben a fülébe súgta:
– Mit csinálsz itt, fiam? – miközben a tárgyak a szobában mozogtak, s a szőnyeg megemelkedett. Álmában félt.
Időbe telt, amíg magához tért. – Ki volt ez az álombeli alak? – töprengett. Fekete, szálkás haj, kerek fej, harmincas, életerős, fura férfialak, aki otthonosan mozog a lakásban.
Hallgatózott. Az udvaron csend. Hova lettek az emberek? Hol az anyja? Nyilván a másik szobában, nem akarta felébreszteni. Ez a kerti parti kínos volt – jutott eszébe, az öccse nem normális, hogy összecsődít embereket a tudtán kívül. Egy pillanatra elfutotta a pulykaméreg a gondolatra, hogy másnap hol köszön majd rá a családi fotó.
– Hú – döbbent rá -, Lia várta az este a hívásom! – Rossz érzés töltötte el. Nem, nem akart ő semmit igazából tőle. Semmi komolyat, ezt megmondta neki már az elején, de Lia nem hitte el.
Kiment a konyhába. Egy pohár vizet ivott és visszabotorkált.
Próbált visszaaludni, de az álom nem hagyta. Töprengett, ki látogathatta meg a másik szférából. Mit is kérdezett álmában? Mit csinálsz itt, fiam? Fiam? – Ami álmában természetesnek hatott, most megakasztotta a gondolatában.
– Ó a bolond nagybácsi! – döbbent rá. – Ő volt az, a fura szerzet! – ujjongott a felismerés örömével. – Fiamnak életében nem szólított soha. De miért jött? Mit akart? Miért szólított fiamnak, és mit keresett az anyám ágyánál?
Az agglegény nagybácsit az anyjuk ápolta haláláig. Az apjuk öccse volt, kicsit bogaras, kicsit különc. Szeretett inni titkon, és olyankor ölelgette, de csak őt. Az öccsét nem, arra mindig összeszűkült szemmel nézett.
Az anyja soha nem beszélt róla. Ha felhozta neki, az anyja konokul hallgatott.
– És mi van, ha az ő fia vagyok? – hasított bele a felismerés. Hirtelen világossá vált sok összefüggés: hogy miért kellett a fiát a nagybácsi nevére keresztelni, miért kapta meg az összes unokaöcs közül az ő fia a bácsi lakását, miért volt holtig tartó haszonélvezete a lakáson, miért volt kulcsa hozzá, és miért járt úgy hozzájuk, mint aki haza jár…
Vajon ki tud róla? Még élnek páran a nagybácsi korosztályából, egy-két özvegy, talán tőlük meg lehetne tudni valamit.

*

A gondolat másnap sem hagyta nyugton. Felhívta egy régi osztálytársnőjét, és megkérte, beszéljen az öreg Mirával a felvégen. Az osztálytársa felvillanyozva hallgatta, és megígérte, hogy biciklire ül, és még aznap este felkeresi az öregasszonyt.
– Mira néni – nyitott be hozzá lelkendezve -, tudja mit hallottam ma?
– Mit? – az öregasszony összes ránca mosolyba szaladt.
– Hogy Kónya Pista vér szerinti apja nem a hivatalos apjuk volt, hanem a nagybátyjuk!
Az öregasszony sápadt arca áttetszővé vált.
– Hol hallottad ezt a régi dolgot? – kérdezte megütközve.
– A hivatalban – füllentette az asszony, és mag is megdöbbent, hogy igaz a hír.
– Hát ez nagyon régi dolog… Annak idején a férjem is beszélte. Az apjuk nem véletlenül verte az anyjukat, jóféle volt az, még a sógorától sem fért meg.
Az asszony minden szavát nyelte.
– Elváltak, pedig az akkoriban ritkaságszámba ment… – toldotta hozzá.
– Összekülönböztek azok mindenen, és a nagyobbik fiú húzta a kurtát, az apja mindenért megverte, azért is küldték a papokhoz tanulni, amíg zajlott a válás.
– Szóval tudtak róla, hogy Pisti a nagybácsitól van?
– Az emberek mindenfélét beszélnek – kapott észbe az öregasszony.
– De Pisti tényleg a nagybácsira hasonlít, pláne a Pisti fia! Nem hiába hagyta a nagybácsi egyedül arra a gyerekre a lakását, ha egyszer ő az egyedüli vér szerinti fiúunokája!
– Régi dolog ez… – felelt kitérőn az öregasszony. – Hallom, most töltötte Pista az ötvenet!
– Igen, nagy kerti parti volt az anyjuknál! A felesége is ott volt a gyerekekkel.
Az öregasszonyt mintha darázs csípte volna meg.
– Akkor megint együtt van a feleségével? És az unokám? Akkor neki már nem udvarol?
– Hát nem tudom… – nyögte kínosan az asszony, és sürgős dolgára hivatkozva elköszönt.
Az öregasszony az órájára nézett, fél kilenc volt. Már sötétedett. Felült a biciklijére, és tempósan lekarikázott az alvégre a Pista anyjához. Bezörgetett az ablakon. Az soká jelent meg az ablakban.
– A fiad itthon van még? – kérdezte az öreg Mira elszántan.
– Nincs, már visszament – felelte a másik csendesen.
– Megint együtt van a feleségével?
– Ezért jöttél, Mira? – kérdezett vissza amaz.
– Ezek szerint együtt!
Az asszony az ablakban konokul hallgatott. Tőle aztán nem fog megtudni senki semmit.
– Majd megmondom az unokámnak, hogy a fiad egy szélhámos! – indulatoskodott az öregasszony. – Akár az anyja. Jóféle voltál te, Ágnes, a két uraddal!
– Tégy, amit jónak látsz, Mira, én nem avatkozom a fiatalok dolgába.
– Hát te ne is! – csúfondároskodott. – No, Isten áldjon.
Úgy köszöntek el, mint aki a másikat már nem látja az életben. Az öregasszony mélységes csalódással, a másik meg lélekben remegve, hogy most megint miért kell tartania a hátát. Hisz az egész élete rettegésben telt, mindig titkokat kellett őriznie. Most mi derül ki megint? Vannak titkok, amiket nem lehet a gyóntatópapnak sem elmondani. S mégis kiderülnek. Ahol már ketten tudnak valamit, ott nincs titok.
A sógort nem kapta rajta senki. Éjjel kettő tájban jött, mint a tolvaj, s távozott az ablakon, amelyen belépett. Mindig tudta, mikor nincs otthon az ura. De nem járt sokáig. Csak amíg Pisti megfogant. Aztán többet nem élt a lehetőséggel.
Ötven éve őrzi a titkot, amit az egész város tud. Hogy két ura volt szó szerint. Mindkettő hozzá hordta a keresetét. A hivatalos ura nőkre is költött, italra is. A sógor soha semmire. Még a falatot is megvonta magától, félt a háborútól, hogy jön a front és éhezni fognak ismét, mint gyerekkorában. Úgy beleette magát a tudat, hogy egyszer ismét nélkülözhet. Spórolt, lakást vett. S aztán mindent rájuk hagyott.

*

Felhívta a fiát. Az autót vezetett, s azon gondolkozott, mit mondjon a barátnőjének, ha hazaér.
– Anyám, mit kavarsz már megint? – mordult rá a fia rosszkedvűen.
– Mira idejött az előbb megkérdezni, hogy együtt vagy-e a feleségeddel.
– Megmondtad neki, hogy a feleségem meg az öcsém felesége rokonok? Ezért hívtál fel?
– Csak szólni akartam. Beszélj Liával, hogy a nagyanyja valami hírt felszedett. Nem tudom, mit akart. Hogy neked ne lehessen senkid? Pedig én sem élek örökké, már megállapodhatnál.
– És ezt most mondod, anyám? Miért nem az öcsémnek mondtad, amikor megszervezte a kerti partit?
– Tudtam én róla? Nekem sem szólt senki, csak jöttek egymás után be az udvarra az emberek…
A férfi az autóban kifújta a lélegzetet, s hallgatott. Valamifajta megkönnyebbülést érzett a szíve táján.
– Jól van, anyám. Nyugodj meg, és köszönöm, hogy szóltál – tette hozzá csendesen.
– De mi lesz veled, ha meghalok? Én sem élek örökké!
– Nem kell mindenkinek száz évet élnie. Öreganyám kilencvennégy volt, te a százat biztos megéred. Én meg élek, amíg élek! – felelte dacosan.
– Fiam, bár megérném a százat, hogy lássam az unokáimat felnőni. De veled mi lesz? Egyedül élsz, mint a kivert kutya.
– Nem vagyok egyedül, anyám. Nyugodj meg, jó éjt! – s rátaposott a gázpedálra. Ha tíz előtt felér, a kisboltban vesz egy üveg bort, s felviszi Liához.  – Lehet, hogy tényleg a nagybácsi a vérbeli apám? – töprengett. – No lesz mit mesélnem neki!
Az augusztusi melegben a kisbolt ajtaja tárva volt. Lezárta az autót, majd kezében a borosüveggel felment a lépcsőn. Az ajtócsukódással együtt egy árny osont be vele a lakásba. Mintha hallotta volna a hangját is: – Az én fiam, az én fiam!
Liát tárcsázta, de az nem vette fel. Nem mert átmenni hozzá, pedig csak egy utcahossznyira lakott. Félt a letolástól. Felbontotta a bort, két poharat tett az asztalra. Mindkettőbe töltött.
– Egészségedre, apám! – mondta huncut mosollyal a szája szögéletében. – Egészségedre ott, ahol most épp vagy.
– Hát itt ülök veled szemben, nem látsz? – szólalt meg egy reszelős hang, s egy pillanatra felderengett az öreg alakja: halszálkamintás szövetnadrág, fekete ing, pirospozsgás arc. Kalapja az asztalon. Olyan élethűen ült az asztal másik felén, mintha el sem ment volna.
A látomást telefoncsörgés foszlatta szét. Lia hívta.
– Merre vagy? – kérdezte.
– Most jöttem haza, fel akartam vinni neked egy üveg bort.
– Hát hozd fel. Egyebet nem hoztál? – kötekedett az asszony.
– De.
– Mit?
– Egy hírt.
– Ó, azzal nem veszünk semmit a piacon! – nevetett Lia. – Csak nem tudtál meg valami régi családi titkot?
– De – nyelt egyet.
– Hogy a bolond nagybácsi az apád?
– Honnan tudod? – ütközött meg.
– Az éjjel vele álmodtam, azt mondogatta, hogy az én fiam, az én fiam.
– Te is ezt álmodtad? – az asszony már nevetett.
– Miért, te is?
– Rendes a kisöreg, jött a kézfogóra – gurgulázott Lia. – Na, igyekezz, hosszú az éjszaka, sokan alusszák, s nekünk semmi sem marad!
– Biztos, hogy aludni akarsz? – évődött a férfi.
– Már aludtam egy sort, csak valaki felébresztett! – nevetett a nő, s letette a telefont.
Még nyitva találta a kisboltot, másik üveg bort vett, s szedte a lábát.  – Jól van, apám, ha te is így akarod, hát legyen! – morogta magában megkönnyebbüléssel. – Tudtam, ha nem döntök, döntenek mások helyettem. Jobb így! – utálta a felelősségvállalást.
Könnyűnek érezte magát, mint kamaszkorában. Létét súlytalannak, sorsát felhőtlennek.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.