Az én, mint házi kedvenc

2017-09-11
774 olvasó

Amerre térülünk és fordulunk, mindenhol azt látjuk, hogy az emberek házi kedvenceiket mutogatják az utcákon. Legtöbbször kutyusokat futtatnak és terelgetnek, de láttam már olyan fiatal lányt is, aki vadászgörényt vezetett pórázon. Könnyű ennek alapján olyan következtetésre jutni, hogy a mai, modern világban mindenki, aki számít és bírja magát, rendelkezik valamilyen házi kedvenccel.

Pironkodva merem csak bevallani, hogy én kivétel vagyok e szabály alól. Számomra is megmagyarázhatatlan okok miatt nem tűröm az állatokat a lakásomban, ami – tudom – egyre inkább a bűnnel tart rokonságot. Na nem teljesen vagyok azért állatmentes, mert a pókok, a hangyák és újabban a poloskák azért megtisztelnek néha. Egy forró nyári éjszakán egy denevér is beröppent a hálószobámba, de attól meg frászt kaptam.

Most viszont úgy döntöttem, felhagyok ezzel a henye, tespeteg életmóddal, és átmegyek trendibe: befogadok a hajlékomba egy házi kedvencet. De mi legyen az? A kutya büdös, a macskának hullik a szőre, a papagájt nem lehet pórázon vezetve megvillantani a világ színe előtt, a pápaszemes kobra pedig hol ide, hol oda bújik el. A skorpióról meg a krokodilról már ne is beszéljünk.

Komoly, nagy dilemma ez, érzem is magamon a nyomás terhét. Kár, hogy nem létezik olyan szolgáltatás, hogy az ember befizet egy csinos összeget, aztán kitölt egy tesztet – esetleg elmegy ideggyógyászati vizsgálatra – és megmondják neki, mely típusú házi kedvenc tartásra van kalibrálva. E nélkül csak sötétben tapogatózom, ami már-már kétségbeejtő. Mondom: a kutyushoz nem fűlik a fogam – túl nagy a konkurencia – a macskát alamuszi dögnek tartom, stb.

Így jutottam el nagyon rövid idő alatt ahhoz a felismeréshez, hogy számomra csak egyféle házi kedvenc az ideális, ez pedig nem más, mint az én. Nem ismerem a statisztikai adatokat, de biztos vagyok benne, hogy ént is nagyon sokan tartanak házi dédelgetés céljából, csak nem az utcán szaratják, mint a kutyákat (tudom, ez lenne a dolog igazi bukéja, de sajnos az énnel ez nem működik). Ettől eltekintve azért még teljes értékű kedvenc lehet. Vehetünk neki jutalomfalatkákat – ha piás, akkor jutalomkortyocskákat – , öltöztethetjük bohócnak, szörnyetegnek, és vagyonokat költhetünk olyan kütyükre, amelyek a tartását magasabb nívóra emelik.

Az én további előnye, hogy egyszerre igényes és igénytelen. Van, hogy naphosszat tesped a tévé előtt, hagyván hogy a borosta – mint valami fáradt kúszónövény – belepje az ábrázatát, máskor meg gigerli módon kicsípi magát, és mint a bagzó macska nekirohan az éjszakának.

Szóval nekem én lesz a házi kedvencem – ezt már eldöntöttem, ne is próbáljanak lebeszélni róla. Amiatt egy kicsit szorongok, hogy vajon bírom-e majd pénztárcával azt a temérdek mindent, amit egy törzskönyvezett én megkíván, de hát egyszer élünk, és az élet fabatkát sem ér egy hűséges, odaadó, ragaszkodó, hízelgő, lustán nyújtózkodó, pajkosan játékos, vagy gusztustalanul ocsmány én nélkül. Remélem, jól kijövünk majd egymással.

 

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

2 Comments Vélemény, hozzászólás?

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL