Az irodalom feltámadása, avagy a 2020-as év összefoglaló értékelése

A szerkesztőség felkért, hogy írjam le, mit gondolok az immár mögöttünk lévő 2020-as esztendőről. Nagy megtiszteltetés ez számomra, ugyanakkor nagy lóvé is – a Regénytár nem szokott fukarkodni, ha talentumban fizetett honoráriumról van szó –, mégsem fogadtam el kapásból a megbízást. Egyetlen nyomós okom van erre: nem szeretem a könnyen járható utakat. Gondolom, a szerkesztőség minden részletre kiterjedően alapos és legalább ennyire tárgyilagos elemzést vár tőlem, így nem tehetek mást, mint tele szájjal dicsérem ezt a szemre is tetszetős 2020-as évet. Létezik egy másik út, is, amelyen a hatás ugyanúgy vadászható, ahogy a mesterségesen tenyésztett, majd lelövés céljából szélnek eresztett fácántyúkok, de nekem az nem tetszik. Hazudjam önöknek azt, hogy keserves és nehéz volt ez az év, amikor a vak is látja ennek az ellenkezőjét? Valahogy nem visz rá erre a lélek. Inkább leszek unalmas és bárgyú, de az igazat és csakis az igazat írom le, aztán a szerkesztőség eldönti, hogy kiteszi-e az ablakba, vagy nem.

Ahogy jeleztem, a 2020-as év szemre is elegáns, mivel két darab egymás mellé illesztett húszasból tevődik össze, és mert nincs közöttük hézag, ez maga a harmónia. A számmisztikusok mindezt jó ómennek tartják, ezért nem meglepő, hogy a bukmékerek tavaly januárban nem adtak túl nagy oddsot az elkövetkező időszaknak, és ezt bizony jól tették, mert az akkor még fiatal, ámde ígéretes esztendő hamar beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Bizton mondhatjuk, hogy soha még ilyen szép és nyugodt éve nem volt az emberiségnek, mint ez, amit fájdalmunkra magunk mögött hagyunk. Történtek ugyan események, és szinte folyamatosan a fejünk fölött csárfált a válság karvalymadara, de ez inkább jót tett nekünk, mint rosszat. Ne értsenek félre, én az irodalomról beszélek. A Regénytár hatósugara ezt a területet fedi le, és bár olykor más témákba is beleüti az orrát, az csupán időleges. A fősodor mindig és minden körülmények között az irodalom, amelyet mi, a Nagy Hadronütköztető Irodalmi Részlegében fizikailag vizsgálgatunk. Ha tehát most gazdasági, kereskedelmi vagy akár táncművészeti aspektusok szerint vesézném ki a 2020-as évet, látványosan eltávolodnék attól a területtől, amelyen ez a brancs fészket rakott. Eszem ágában sincs ezt megtenni, hogy fölháborodott kommentek özönét zúdítsam magamra, ez ugyanis teljes egészében a politikusok kiváltsága.

Kitartok tehát amellett – bár ez egyáltalán nem hordozza az újdonság varázsát –, hogy a 2020-as esztendő varázslatosan szép volt. Mindez csakis és kizárólag a KARANTÉN nevű jelenségnek köszönhetjük, ami hála a magasságosnak, egészen korán, még az év elején ránk terítette a jóságát. Merem állítani, hogy ha ez nem következik be, most én is abban a globális közösségben leledzenék, amely az irodalom iránt érzett közöny kiteljesedése miatt jajveszékel a nap huszonnégy órájában.

Jött tehát a karantén, és az emberek hirtelen rádöbbentek, hogy a könyv, azon belül pedig az olvasás abszolúte nélkülözhetetlen. Beindultak a kampányok, a „maradj otthon és játssz a magadéval” mozgalom, meg hogy „olvass is, ne csak írj”, már ami a közösségi médiás posztokat illeti. Az emberek villámgyorsan megértették az új paradigma lényegét, és fakó kis orcájukat a könyvek meg az irodalom felé tájolták. A korai neolitikumtól egészen napjainkig nem jött létre annyi értékes írás, mint a vesztegzár termékeny hónapjaiban, és ez vérátömlesztést spriccelt ebbe az egyébként halódó műfajba.

Mi, a Nagy Hadronütköztető Irodalmi Részlegének komparatistái eleinte nem is akartunk hinni a szemünknek, hiszen az emberek csak úgy, spontán beküldözgették nekünk az írásaikat, hogy bombázzuk meg őket fickándozó neutronokkal, hátha van bennük antianyag. Természetesen nem volt, de ez minket nem érdekelt. A munkánk úgy szaporodott, mint a csicsóka a májusi eső után, így egyre több tévériporter keresett meg bennünket Skype-on, hogy kifaggasson az irodalomfizika mai helyzetéről, és ez szó szerint felvillanyozott bennünket. El is határoztuk, hogy bemegyünk a főnökhöz és fizetésemelést kérünk. A kollektíva engem jelölt ki parlamenternek, így fehér zászlóval a kezemben hosszú és kimerítő tárgyalást követően sikerült kieszközölnöm, hogy fizetésemelést ugyan nem kapunk, de a mérési eredményeket közzétehettük az üzemi lapunk apróhirdetés rovatában. Mindez azt bizonyította számomra, hogy az irodalom és az írás még a karanténos időkben is ragaszkodik ahhoz a tradícióhoz, hogy semmi köze ne legyen a pénzkereséshez.

A kollégáim ezt csalódásként élték meg, és mindenfélével fenyegettek, de szerencsére akkor már home office-ban dolgoztunk. Ma már ők is azt vallják, amit én: egy minden porcikájában csodálatos esztendő van mögöttünk, mert megértük az irodalom feltámadását, és teljes őszinteséggel hisszük, hogy az előttünk álló 2021-es év sem lesz másmilyen, csak még ilyenebb.