/

Az olvasmány és az örökkévalóság

141 olvasó

Elmúltak a Mindenszentek körüli ünnepek – néhány napon belül több is volt belőlük –, és most, miután tisztes távolságba kerültünk tőle, a blaszfémia kockázata nélkül is beszélhetünk az elmúlásról. Muszáj ugyanis kimondani, hogy az nem minden esetben olyan méltóságteljes, ahogy a külvilág felé jelezzük. Arra az esetre gondolunk, amikor valaki terhet jelent számunkra, utáljuk minden egyes mondatát, a gesztusait, nem beszélve a munkásságáról, amit hátrahagyott. Ha egy ilyen ember jobb létre szenderül, bizony örülünk, hogy megszabadulunk tőle, még ha ezt illendőségből vagy más okból nem is kötjük a nyilvánosság orrára.

A reklámipar már régóta tudja, hogy nem feltétlenül szükséges jó színben feltüntetni egy terméket ahhoz, hogy érdeklődést keltsünk iránta. Ha olyan közegben találjuk meg, ami számunkra visszás, sokkal tovább emlékezünk rá, mintha rózsaszín ködből derengett volna elő. Az ilyen intenzív érzések pedig, mint amilyen az undor és a gyűlölet, előbb-utóbb elvezetnek bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy másokhoz hasonlóan mi sem létezhetünk a szóban forgó termék vagy szolgáltatás nélkül. Mindebből az a következtetés szűrhető le, hogy az emlékek megőrzése terén bármilyen szélsőség a hasznunkra lehet, de ha abban a sem ilyen, sem olyan állapotban vagyunk, amit röviden és tömören érdektelenségnek is nevezhetünk, akkor az, akiről, vagy amiről szó van, nagyon hamar megszűnik létezni a számunkra.

Amikor egy író életpályája véget ér, azzal a kötelező szomorúsággal búcsúszik tőle a média, ami egy túl korán kialudt lámpást megillet, de ez nem egyenlő a tartós megrendüléssel. Az alkotó eltávozott, ám a művei velünk maradtak, és azokban a szellemisége tovább él, mondogatjuk a közhelyes hazugságot, mert hát a tapasztalat egészen mást mutat. Jelesül azt, hogy az írókkal együtt a munkásságuk is a sírba szál. Ahogy múlnak az évek, úgy kopnak el a velük foglalkozó hivatkozások és jegyzetek. Még a legnagyobb klasszikusok is mintha az idő fátylán keresztük szólnának hozzánk, a kis mestereket és a középszerűeket pedig úgy kell kiásni a homok alól, ahogy az összeillesztésre váró, törött cserepet.

A halott író legfeljebb az elszánt régészeknek lehet érdekes. Az irodalmi művek szavatossága alig pár évtized, aztán megváltozik az összetételük. Pontosabban az a világrend változik meg, amelyből ezek a művel kiemelkedtek, így például a múlt század hetvenes években íródott regényeket ma már csak az ínyencek kóstolgatják. Ki olvas például a 21. század első harmadában Déry Tibort? Kikerülhetetlen obeliszk volt a maga idejében, de a közöny teljesen maga alá gyűrte. Még Shakespeare sem kerülhette el ezt a sorsot, mert ahogy forog a politika, úgy válik kínossá mindaz, ami a maga idejében evidenciának számított. A Rómeó és Júlia üzenete a feminizmus és/vagy az LMBTQ értelmezése szerint ma már erősen kifogásolható, csakúgy, mint a fehér fensőbbrendűséget hirdető királydrámák, amelyekben újbban kötelező sötét bőrű aktorokat szerepeltetni. Innentől Shakespeare-nak is vége van, mert az eredeti mondanivaló, az egyetemes üzenet áldoztául esett a folyton hullámzó és szélsőségeket invokáló kordivatnak. De ez mind korántsem annyira pusztító, mint a közöny. Ennek esett, esik áldozatául minden valaha volt írósztár, akit életében tömjéneztek és ajnároztak, ám azt követően, hogy jobb létre szenderült, kiderült róla, hogy a felhajtást leszámítva, ami körülvette, nem is volt annyira érdekes.

Gyerekkoromban, a hittanórán az volt az egyik legdöbbenetesebb tudás, amit megszereztem, hogy a plébános úr közölte: a temetőben a halottak nem lelnek örök nyugodalmat, mert a hozzátartozók csak húsz évre vehetik meg a sírhelyeket. Igaz, hogy ezt a terminus meg lehet hosszabbítani, de húsz év nagy idő, és azok sem élnek örökké, akik a halottaik emlékét ápolják. Idő kérdése hát, hogy a régi sírokba új lakók költözzenek. Ami meg az irodalmat, vagy precízebben az olvasói érdeklődést illeti, az még szűkösebb. Hiába hangoztatjuk, hogy az írott szó örök, a halott írók könyveit lassan hátrébb toljuk, örökkévalóság pedig ugye, csak egy van, az odavezető út pedig döcögős. Az meg korántsem biztos, hogy olvasnivalókkal van kikövezve.

 

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft