Ha létezne öregség iskolája, én beiratkoznék. Ezt most halál komolyan mondom. Ahogy az írástudás sem jön csak úgy magától, azt is meg kell tanulni, az ember hogyan viszonyuljon a világhoz és önmagához, ha már túlvan az ötödik ikszen.
Vegyünk csak elő egy olyan profán témát, mint amilyen a szemüveghasználat: aki nem viselt okulárét már fiatal kora óta, hanem csak úgy rászakad a tudat, hogy romlani kezd a látása, alaposan megszenved ezzel a darabbal. Az vesse rám az első követ, aki nem hagyott el, taposott össze, vagy még ki tudja, milyen módon nem likvidált legalább néhány szemüveget ebben a kezdeti érában, pusztán azért, mert nem volt, aki megmutassa neki az ilyenkor szükséges eljárást.
De nem is annyira a szemüveg a lényeg, mint amennyire sok minden más: tanulni kell az újfajta, elsősorban óvatosságon alapuló mozgást, a világgal szembeni türelmetlenséget, a rendszeres gyógyszerhasználatot és az odafigyelést a vérnyomásra, ami ugyebár fiatal fejjel még nonszensz. Rengeteg bajtól és fölösleges kiadástól kímélné meg magát a társadalom, ha leendő öregjei ezekre a dolgokra is figyelnének, ezért azt javaslom az oktatásügynek, vezesse be kötelező jelleggel az öregképzést minden olyan férfinek és nőnek, aki betölti az ötvenedik életévét.
Kissé problematikussá teszi az ügyet, hogy ebben az életkorban még mindenkinek dolgoznia kell, de az öregiskolákat talán a vasárnapi iskolák mintájára kéne indítani, viszont precíz órarenddel és nyomon követhető vizsgáztatási rendszerrel. Aki például nem lenne képes leérettségizni az öregség három legfontosabb tárgyából – lassúmozgás-kultúra, látásügyek és begyöpesedés – nem kapná meg a hőn áhított bizonyítványt, e nélkül pedig a közelébe se mehetne a hőn áhított elfekvőknek.
Tudom, hogy az állam ezernyi gonddal küzd, és egy ilyen újabb teher már meghaladná a képességeit, de ezt az öregségi oktatás izét nyugodtan lepasszolhatná a magánszférának. Komolyam mondom, ha valaki azzal állnak elő, hogy gyorstalpaló öregségi kurzusokat indít, a hozzám hasonló évjáratok ügyes-bajos dolgait ismerve, alig győzné számolni a bevételt. Az ilyen tanfolyamok arra is jók lennének, hogy az öregség peremére került hajdani fiatalok, akik sok-sok elbarmolt párkapcsolat után menthetetlenül szinglik maradtak, újból társat találjanak maguknak. Ez megint jót tenne a költségvetésnek.
Aztán meg itt van a téma kulturális vetülete is: az öregség egyik legnagyobb átka – a bonyolulttá váló vécéhasználat mellett – a megváltozott ízlésben rejlik. Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy olyan zenék, filmek kezdenek neki tetszeni, amilyeneket fiatal korában irtózattal utált. Emiatt gyakorta meghasonlás következik be, ami súlyos devianciákhoz vezet (a szégyenérzettől frusztrált idősek Robin Hoodként kezdik apprehendálni a környezetüket), de mindez leküzdhető, ha az öregség-várományos fiatal ráterelődik a helyes útra.
Megfelelő képzéssel akár még az is elérhető, hogy az öregségre ne úgy tekintsünk, mint valami undorító, viszketős betegségre, amit – akár az egyéb perverziókat – a világ elől titkolni kell, hanem mit az érettség új, nem egykönnyen elérhető dimenziójára, amely tele van szépségekkel. Hogy melyek ezek, arról e pillanatban nekem, miután tegnap a sokadik szemüvegemet tapostam össze, sajnos fogalmam sincs, de aki tud valami biztatót, jelentkezzen.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.