Britvanek HugóAz első oltásomat egy szép tavaszi napon kaptam meg. Repestem a boldogságtól.
A második oltásomon szeles, esős idő borzongatott, de az örömömet ez nem árnyékolta be.
A harmadik oltásom után két héttel kocsiba vágtam magam és irány a tenger!
A negyedik oltásomat a rutin közönyével vettem magamhoz.
Az ötödik oltásomra öreg néninek álcáztam magam, hogy ne kelljen restelkednem az ismerősök előtt.
A hatodik oltásom után kihullott minden fogam, de azt mondták, ez teljesen normális.
A hetedik oltásomat harmadszori felszólítás után vettem fel, tolókocsiban, mert mindenem fájt.
A nyolcadik oltásomat egy eü-s szabadcsapat szúrta be, miután betörtek a lakásomba, és rajtam ütöttek.
A kilencedik oltásomat mesterlövészek lőtték belém egy háztetőről.
A tizedik oltásomat börtönben kaptam meg, miután sorozatos egészségügyi kihágás miatt lesitteltek.
A tizenegyedik oltásomat azért kaptam meg, hogy a sokéves börtönbüntetésemet eltöröljék.
A tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik oltásomat az egymással rivalizáló gyógyszerügynök bandák szurkálták belém, amíg a szabadulásom után hazafelé kóvályogtam.
A tizenötödik oltásomat kenyérjegyért vettem fel.
A tizenhatodikat a netkapcsolat visszaállításáért.
A tizenhetediket azért, hogy ismét legyen mobiltelefonom.
A tizennyolcadikat azért, mert hozzászokott a szervezetem.
A tizenkilencediket már nem is tudom, hol, mikor és miért.
A huszadik után, amit egy világvége-szekta adott be rituális módon, kinőtt a kopoltyúm.
Most itt állok, mint a Föld egyetlen túlélője, kezemben egy vakcina ampullával, amit a romok között találtam. Csak tudnám, mihez kezdjek vele.