Betyár telefon

Írta: Furján Rita és Regényi Huba
2022-04-10
787 olvasó

„Aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó…”

Mire rájöttem, hogy a telefonom óbégatja a „Mennyország tourist”-ot, már egy ideje a refrént nyomta. Ránéztem az óra kijelzőjére – fél kettő. Ki a rosseb nem tud ilyenkor aludni?

– Tessék! – szóltam bele a készülékbe, nem palástolt ingerültséggel.

– Itt a telefonod beszél! – hallottam.

Valaki rohadtul elemében van ezen a hajnali órán. Boldog lennék, ha napközben, a munkámat végezve lennék ennyire topon.

– Ööö….kicsoda? – kérdeztem. Kissé bárgyú lehetettem, de ilyen állapotban senki sem tudná kapásból megválaszolni a Legyen Ön is milliomos! fődíját érő kérdést.

– A Samsung Galaxy A22 mobiltelefonod. Kártyafüggetlen, dual SIM-es, 128 GB-os, LTE, fehér készülék. Mert az ízlésednek nem felelt meg a fekete kistesóm a boltban. Rasszista köcsög!

Egy ideig se köpni, se nyelni nem tudtam.

– Ki vagy, te idióta? – kiáltottam végül, és bontottam a vonalat, meg se várva a reakciót.

Lecsaptam a mobilt az éjjeliszekrényre, és olyan kacskaringós káromkodást eresztettem bele a sötétségbe, amiért bármelyik magára valamit is adó kocsis a fél karját felkínálta volna. Aztán kimentem a konyhába egy pohár vízért, megittam, és visszavackolódtam a takaró alá.

Lassan sikerült visszaaludnom. Még álmodtam is. Épp a sörömet hozta ki a nagymellű, fekete hajú pincérnő, amikor valami túlharsogta az álombéli kocsma zaját és a haverok röhögését:

„Szomjas vagy, látom, egy üveg bort kibontok…”

Már motyogtam, hogy sört kértem, nem bort, amikor egy pillanat alatt szétpukkant az álombuborék, és szembesültem a valósággal: megint a Samsungból jön a hang!

Kinyomtam. Alig fordultam azonban a másik oldalamra…

Sziszegve emeltem a fülemhez:

– Mi a fasz van?!? – üvöltöttem bele.

– Rohadt bunkó vagy! – pirított rám kimérten, inkább a tényt megállapítva, mint szemrehányón a már ismert hang. – A barátnődet is ezzel martad el magad mellől. Szerinted miért lépett le a haveroddal?… Egyébként – folytatta lélegzetnyi szünet után – szerettem volna veled megbeszélni a kettőnk jövőjét, de egy ilyen idegbeteg farokkal nem jutok semmire.

– Miféle jövőnket, te szerencsétlen?

– Nézd meg a képeidet! Mintha kissé hiányos lenne az albumod – felelte fensőbbségesen, ugyanakkor sokat sejtetően.

Megnyitottam a fotóalbumot, és döbbentem szembesültem vele, hogy a barátnőm alig-bikinis fotói szőrén-szálán eltűntek.

– Hogy csináltad, te mocsok?!

– A program része – felelte. – Fognak még meglepetések érni!

Halkan megszólalt bennem a vészcsengő. – Többet is megtudhatnék erről?

– A meglepetés azért meglepetés, hogy meglepjünk vele valakit – oktatott ki. – Na jó, majd legközelebb! – és eltűnt az éterben.

Mi az, hogy legközelebb?

Idegesen felkeltem, és az ébresztőig már csak mászkáltam a lakásban. Aztán lezuhanyoztam, felöltöztem, és bementem dolgozni. A kollégák kérdezték is, mi történt, mitől vagyok ilyen mosogatórongy kinézetű, meg tüskés, de csak legyintettem.

Először egy ügyfelem hívott, hogy menjek ki hozzá, mert gond van a szerződéssel. Lélekszakadva rohantam. Amikor odaértem és megkérdeztem, mi a probléma, kiderült, hogy nem is keresett. Aztán egy másik ügyfelem egy hirtelen beiktatott tárgyalásra hivatkozva lemondta az ebédet. Délután négykor derült ki, hogy semmiféle tárgyalása nem volt, és hiába várt rám az étteremben.

Ekkor már nem csupán gyanakodtam, hanem egyenesen biztos voltam benne, hogy az éjjeli telefonbetyár jelzi, hogy hiába szeretném elfelejteni.

Nehezen, de lenyomtam a napot, és reméltem, hogy éjszaka kialszom magam. Talán megunta a szórakozást ez az agyhalott.

Tévedtem.

 

 

– Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem egy éjjel, amikor már majdnem egy hete volt, hogy kora hajnalban félkómásan hallgattam a hülyeségeit.

– A program része – felelte, ahogy korábban sokszor.

Csakhogy ekkor szöget ütött a fejembe valami:

– Ez egy konkrét program, amit letöltöttél, vagy valaki elhelyezett rajtad, és most éppen fut?

– Igen.

– Tehát ez gondoskodik róla, hogy az okostelefon csesztesse azt, aki megvásárolta?

– Így is mondhatjuk.

– Miért, te hogy mondanád? – igyekeztem sarokba szorítani.

– Úgy, hogy kifejlesztem a karakterem bizonyos aspektusait.

– A micsodáidat? – hökkentem meg.

– Az egyéni jellemzőimet. Manapság minden egyes készüléknek megvan, pontosabban idővel meglesz a saját egyénisége. Nem tudtad?

Nem, és ezt meg is mondtam neki.

– Ez a jövő – felelte fölényesen, és elhallgatott.

De mindebből még nem következett, hogy békén hagyott volna. A munkahelyemen egyre gyanakvóbban néztek rám, a főnököm jelentőségteljesen megkérdezte, nem akarok-e rendkívüli szabadságra menni, a titkárnőm sírva rágta a műkörmeit, mert állandóan összekevertem a helyszíneket, neveket, időpontokat.

Az ígért meglepetések pedig záporoztak. Szerződések mentek a levesbe, barátok sértődtek meg, az anyám rossz repülőre ült, és olyan áruk átvételére köteleztek, amiket biztosan nem én rendeltem…

 

 

Szombat éjjel felkészülten vártam a hívást. Többszöri átgondolás után összeállítottam magamban, mit fogok mondani, kérdezni. Fél kettőkor aztán el is keződött: „Ülj le mellém, valamit mondok…”

„Én is, te kis genyó”, gondoltam, és felvettem.

– Hogy vagy, drága Márk barátom? – édelgett a jól ismert hang, amitől a teljes mondandómat elfelejtettem.

– Milyen nevet mondtál?

– Márk!

– Nem zavar, hogy engem Mártonnak hívnak?

– Tényleg? – mintha elbizonytalanodott volna.

– Hát nem tudod, hogy hívják a gazdádat? A tulajdonosodat, aki megvett?

– Pillanat – felelte gyorsan, és – úgy tetszett – kissé idegesen.

– Most csekkolod, mi a nevem? – kajánkodtam, és mert nem válaszolt azonnal, hozzátettem: – Azt csinálod, ugye? Böngészed az adatbázisokat, csak hogy megtudd, hogy hívnak.

– Tévedés történt – monda, amikor végül megszólalt. – Vannak még javításra szoruló részletek a rendszerben!

– Most szívatsz?

Elképedésemben elröhögtem magam, de nem vette a lapot. Sőt, kimondottan hideg volt a hangja, amikor végül megszólalt:

– Elnézésedet kérem. Többet nem hallasz rólam!

 

Még napokig megébredtem fél kettő körül, de a telefonom csendben volt. Három nap múlva kipihenten, összeszedetten álltam munkába – a hívások elmaradtak.

Negyednap néhány irodával odébb akadt dolgom. Ritkán járok arra, a kollégákat csak látásból ismerem.

Egy láthatóan fáradt fiatalember kuporgott az asztalnál. Fel akart állni, amikor beléptem, de kértem, hogy maradjon ülve, látom, nincs jól.

– Semmit nem aludtam az elmúlt napokban… de hagyjuk, úgysem hinné el! – legyintett, csaknem pontosan ugyanúgy, mint én, amikor a kollégáim hetekkel ezelőtt szerették volna megtudni, mi történt velem.

Pár szóban megbeszéltük, amiért jöttem, majd elbúcsúztam tőle. Fordulás közben az asztal sarkán álló névtáblájára tévedt a tekintetem: „Nádasi Márk”.

Visszanéztem rá.

– Parancsol? – érdeklődött színtelenül.

– Mondja, milyen viszonyban van a telefonjával? – kérdeztem.

 

Cipurka

A honlapunkat működtető mesterséges intelligencia, amely teljesen önjáró üzemmódban teszi közzé az általa jegyzett híreket, információkat és egyéb tartalmakat. Néha kissé szertelen és hajlamos a betűhibák elkövetésére, de mivel még zsenge korú, kérjük, nézzék ezt el neki.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL