Azokban a nyomasztó napokban, amikor a kontinens belsejéből megérkeztek az újabb háborúról szóló hírek, egy sovány, betegesen sápadt fiatalember jelent meg a Coimbrai Egyetem könyvtárában. Megérkezése teljesen észrevétlen maradt, azt is csak az egyetem dékánja tudta, hogy Buenos Airesből, valamilyen nemzetközi szaktekintély ajánlásával hajózott Portugáliába.
A fiatalember ajánlólevelében az állt, hogy az Argentin Nemzeti Szépművészeti Múzeum kérésére tanulmányozni kívánja Arisztotelész Metafizikájának 12. századi eredetijét, amely a könyvtár egyik legféltettebb kincsének számított. Az ifjú ezzel az igénnyel állított be a dékánhoz, aki nyomban ógörögre váltott, hogy leellenőrizhesse, vajon a jövevény rendelkezik-e a feladathoz szükséges előképzéssel, de mivel nem kapott választ, némi várakozás után le is fordította az idézetet: „Mert ahogy viselkedik az éjjeli madarak szeme a napfénnyel szemben, úgy viselkedik a mi lelkünkben az értelem mindazokkal szemben, amik a természetüknél fogva a legszembetűnőbbek.” *. Az ifjú tehát nemhogy az ókori filozófiával, de még az egyetemen folyó munkával sem volt tisztában. A dékán pontosan tudta, hogy ez esetben a hangzatos küldetés csak valami álca lehet, ami elleplezi a minden bizonnyal bűnös valóságot.
Mivel a jövevény továbbra is zavartan hallgatott, a dékán másodjára is átfutotta az ajánlólevelet. Az a befolyásos személy, aki az írást szignózta, közismert volt hazája politikai életében. Most hogy itt, Európában puskaporossá vált a levegő, az addigi pártatlan, humanista politizálás élethalál küzdelemmé változott számára – ezt a jó másfél héttel érkező újságok egyértelműen jelezték. Kézenfekvő volt tehát, hogy ezt az embert a családján keresztül próbálják lehetetlenné tenni. A dékán számára így nem lehetett kétséges, hogy a fiatalember az apja üldözői elől menekült Coimbrába, ezért az öreg könyvtári gondnokra bízta, hogy találjon neki valamilyen munkát, és többé nem foglalkozott a sorsával.
A fiatalembernek tökéletesen megfelelt ez az állapot. Az öreg gondnok megromlott egészségi állapota miatt csak keveset tartózkodott a könyvtárban, és ez körülmény a fiatalembert is tétlenségre kárhoztatta. De aligha mondható, hogy szenvedett emiatt. Legtöbbször az egyik városra néző teraszon ücsörögve kortyolgatta a tengerentúlról hozott maté teáját, majd elvonult a könyvtár valamelyik ritkán látogatott zugába, hogy az ősnyomatokból hevenyészett priccsen szundikálhasson egy kiadósat. Az, hogy milyen viszony fűzte az ajánlólevél írójához, sosem derült ki, de az hamar kiviláglott, hogy semmilyen vonzalmat nem érzett a könyvtár pompás kiadványai iránt.
Az öreg gondnok talán még a dékánnál is jobban ismerte az emberi lélek rejtekútjait. Az ajánlólevelet ugyan nem látta, de a férfi álmatag tekintetéből és a könyvek iránt tanúsított közönyéből arra következtetett, hogy ittléte nem politikai, hanem lovagias okokkal magyarázható. Nem kizárt, hogy egy megcsalt férj, vagy egy a húga tisztességét tőrkéssel megvédeni igyekvő gauchó elől kellett menekülnie. Az öreg gondnok sok évtizede dolgozott már a könyvtárban, és bár az írásban rögzült bölcsesség mást mutat, mint az élet eszenciája, ennyi idő alatt bőven megtanulhatta, hogyan kell a kettőt elegyíteni.
Azt hihetnénk, idővel a fiatalembert is színvallásra késztette, de inkább a saját nyűgeivel volt elfoglalva. Mostanában egyre többet fájt a lába, valami mélyen a vádlijában fészkelő égető érzéssel, amelyre nem hatott az orvosság. Ez akkor zavarta a legjobban, ha cipekednie kellett, ami egy könyvtári gondnokkal bizony gyakorta megesik. Ide-oda szállítatták vele a poros fóliánsokat, meg a sápadt kéziratkötegeket, de ez mind eltörpült ahhoz a tennivalóhoz képest, amelyet egyre csak halogatott. A bejárat mellett egy közönséges fakeretbe illesztett embernagyságú tükör vonzotta a belépők pillantását. Ez a bútordarab éles ellentétben állt a könyvtár pazar díszítésével, mégis nélkülözhetetlen volt, mert a távozók itt ellenőrizték, jól áll-e rajtuk a kabát, vagy, hogy nem csúszott-e félre az inggallérjuk alá kötött vékony nyakkendő. Régi kövület lehetett, mert a foncsor már lekéredzkedett róla, éspedig úgy ahogy a tükröket birtokba veszi az elmúlás: a vakfoltok keretnél jelentek meg először, és megállíthatatlanul törtek a középpont felé.
A tükör állapotának romlása a fiatalember érkezése után látványosan fölgyorsult. Aki belenézett riadtan konstatálta, hogy a tegnap még épségben lévő részeit ma már finom hajszálrepedések rajzolata borítja, hogy holnapra mindez az aszályos, kiszáradt folyómederhez hasonló levelekké változzon. Elérkezett hát a cselekvés pillanata: az öreg gondnok utasította beosztottját, hogy segítsen neki átszállítani a tükröt az egy utcával lejjebb lévő üzemeltetési épületbe. Ide rendelték az üveges mestert, hogy a keretből kiemelt tükröt újra cserélje.
A könnyűnek ígérkező munka már az elején megakadt: ahogy leemelték a tükröt, és kioldalaztak vele a könyvtár ajtaján, az öreg gondnok arca eltorzult a fájdalomtól. A könyvtárba igyekvő feketeköpenyes diáklányok rögtön megálltak és körbevették őket. Az öreg gondnok a fogát összeszorítva nyomkodta a lába szárát, de hogy valóban remek emberismerő volt, az most ütközött csak ki igazán. Ha a fiatalember nem lovagias, hanem politikai természetű ügy miatt bujkált volna Coimbrában, biztosan nem érzi kötelességének a lányok előtt kijelenteni, hogy ha már így alakult, egyedül is meg tud birkózni a feladattal. És a tükröt átnyalábolva elindult a folyosó boltíves kijárata felé.
Hamar rájött, hogy elszámította magát: a tükrön nem volt semmilyen fogás, de mert a lányok még mindig ott ólálkodtak a gondnok mellett, nem vallhatott kudarcot. Minden erejére szüksége volt, hogy a tükörrel elvánszorogjon a kijáratig. Odakint valósággal letaglózta a déli napfény, amely az egyetem belső udvarának fehér mészkőborításán megsokszorozódva és fölerősödve vetült rá a tükörre. Az üveg mögött apró, megkövült ezüstlevelekként sokasodó foncsordarabokat ez a földöntúli fényesség élettel töltötte meg. A fiatalember érezte, hogy az üveghez tapadó arca lassan áthatol azon a vékony, bizonytalan határvonalon, amely a tükröt a kinti világtól elválasztja. Minden lépéssel beljebb hajolt ebbe a rémisztő foglalatba, amelyben nemcsak az ő izzadó, kivörösödött arcmását ostromolták a hangtalanul zizegő ezüstszilánkok, hanem mindent, ami ebben az öreg tükörben az idők kezdete óta megkettőzte önmagát. Az öltözetüket igazgató egyetemisták, a tekintetük szigorúságát próbálgató professzorok, és a saját szépségüket ellenőrizgető lányok régi, letűnt káprázata lebegett körülötte, minden egyes lépésével tovább és távolabb vezetve őt az ismeretlenségbe.
Mire az egyetem főkapujához ért, már csak befelé tudott tájékozódni. Még a tér köveit járta és a tükör keretét markolta, de a felsőteste vészesen behajlott ebbe a különös, és minden viszolyogtató félelmetessége ellenére is vonzó tartományba. Hallotta ugyan a kinti hangokat, és ösztönösen tudta is, hogy merre kell fordulnia, ha a kapun kiér, ám a tükörben minden a fonákjára változott.
A régi, halott arcok pedig körbevették, és magukhoz vonzották. A lába ott maradt, abban az unalmasan közönyös világban, ahol az öreg gondnok immár megkönnyebbülve, vádlifájás nélkül járkálhatott a könyvtár csöndre kárhoztatott termeiben. Ugyanazt a cselekvésre ösztönző erőt érezve mosolyoghatott vissza az olvasmányaikból fölpillantó lányokra, amit ő érzett, amikor a menekülés biztonságát maga mellett tudva Buenos Airesben hajóra szállt. Még emlékezett erre az eseményre, de ahogy egyre közelebb sodródott a város gyomrába vezető lépcsőhöz, az emlékek helyét egyre inkább átvette a beletörődés, hogy ennek így kellett történnie. A tükörből figyelte az előtte kuszálódó, kavargó labirintust, és csak azt sajnálta, hogy senki sem fog emlékezni rá, José Ignacio Borgesre, a tangókirályra, mert egy öreg, fájós lábú gondnok lépett a helyére, akinek úgy kell majd vigyáznia erre az örökségre, mintha az hozná el számára a megváltást.
És elengedte a tükör keretét.
*Arisztotelész: Metafizika II. könyv 1.f. (Halassy Nagy József ford.)
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
igen.