I.
Tóth Béla lelkében mindig is az igazságszeretet lobogott, de mivel mindenhol csak igazságtalanságot látott, nehezen viselte a kinti világot. Látta, hogy aki gazdag, az még gazdagabb lesz, a szegény pedig még szegényebb. Ahogyan a Bibliában is meg vagyon írva.
Író és műfordító volt az istenadta, szabadúszó, de nem boldogan fickándozó hal, hiszen az évek múlásával egyre kevesebb honoráriumot kapott a műveiért, míg végül teljesen el nem lehetetlenült az élete. Egyre jobban össze kellett húznia magát, míg végül már a rezsijét sem tudta rendesen fizetni. Kerülte az embereket, mert mindenkiben csalódott, otthon szeretett lenni a legtöbbet. Csak akkor dugta ki az orrát, ha nagyon kellett – kéthetente bevásárolni, ügyeket intézni. Rászokott a netezésre, de olyan szinten, hogy állandóan a monitor előtt gubbasztott. Ezerszer elátkozta a találmányt, egyrészt mert súlyosan függővé tette, másrészt csupa rossz hír zúdult rá a nap minden percében. Mivel az igazságtalanságokra volt kihegyezve, nem is igen vett észre mást a világból.
Ha már függő lett, csináljon valami értelmes és igazságos dolgot! Vérprofi kiber-igazságosztóvá fejlesztette magát. Megtanulta, hogyan törje fel hülye gazdagok bankszámláit, és nyúlja le a pénzük egy részét. A lenyúlt összegek egyik felét megtartotta, hiszen neki is meg kell élnie, másik felét pedig szétosztotta a szegények között – gondos szelektálás után, mint valami egyszemélyes non profit szervezet.
Az igazságszolgáltatás máshogy látta. Kiberbűnözőnek tartotta őt, ezért börtönbe dugta. Béla tudta, hogy ez lesz a vége, de ezt is akarta. A börtönben majd automatikusan leszokik netfüggőségről, és a benti zárt világban nem fogják zaklatni a külvilág borzasztó hírei, mert nem fog eljutni hozzá annyi. Lebukása előtt nem sokkal megházasodott, hogy legyen valaki, akire gondolhat, míg odabent lesz. Tudta, hogy Mária nem hagyja el, mert az épp kilakoltatott ex-magyartanárnőnek esze ágában sem volt elhagyni Béla kellemes kis kéglijét, és az összelopott pénz is biztonságos helyen volt, amiből eléldegélhet.
II.
A börtön zártságában és majdhogynem kellemes zárdai rendjében valóban helyrejött az élete. Nyugodt lett, kiegyensúlyozott.
Most sem azért segítette hathatósan a cellatársát a szökésben, a hamis szabadságért vinnyogó huszonéves tacskót, hogy vele szökjön, hanem hogy szökésben való segítségnyújtásért ráhúzzanak még pár évet. Jó magaviselete miatt ugyanis vészesen közeledett feltételes szabadlábra helyezésének időpontja. A rácsot ő fűrészelte a tacskó helyett, kimászott vele a szökés éjszakáján, és segített neki kijutni a börtönkerítés legkevésbé védett részén. Aztán mikor a srác már kint volt, Béla békésen odaslattyogott a kapuhoz, hogy elkapják.
De nem ez történt. Véletlenül magán hagyta a karbantartó-ruhát, amit egy börtöntársától kapott (egy remekül megfogalmazott fellebbezés megírásáért cserébe), mert az kényelmesebb viselet volt pizsamának, mint a rabruha.
Amikor a kapuhoz ért, sokatmondóan megállt és mosolygott, mire az egyik őr rászólt:
‒ Na, mit áll itt, Jóska bá’, menjen már, várja az asszony!
‒ De én Tóth Béla rab vagyok, kérem!
‒ Jaj, hagyja már a hülye viccét, mindig ezt mondja, uncsi már! –, s azzal a fiatal géppisztolyos kapus nyitotta is a csikorgó személyzeti bejáratot, és valósággal kilökte Bélát.
„A isten verje meg, szabad vagyok, most mi a fenét csináljak?” S akkor gondolt egyet, és elindult gyalog haza, a lakása nem volt messze. Eltölt egy kis időt otthon, aztán reggel úgyis rájönnek a tévedésre, és még hosszabb büntetést kap. Pláne, ha kiszállnak érte, hogy visszazsuppolják.
Otthon üvegek álltak, hevertek, gurultak mindenfelé. A legdrágább skót viszkik, Chivas Regal meg hasonlók. Mária rákapott az ivásra. Lehangoló látvány volt. „Mire kijönnék, ez a büdös luvnya elissza az összes megtakarított pénzt… – merengett szomorúan Béla. – Na, majd kitalálok valamit, hogy végleg bent maradjak.” A félrészeg asszonyt még búcsúzóul jól megdöntötte, aztán leheveredett, hogy megvárja, amíg jönnek érte. De Mária a piások monomániájával ragaszkodott hozzá, hogy visszakíséri, hiszen nemsokára úgyis szabadul, és akkor milyen jó lesz újra együtt. Ne rontsa el a szabadulás esélyét egy szökéssel.
Na, azt várhatod…” De hagyta magát visszakísérni. Élete utolsó romantikus sétája volt. A telihold békésen sütött kopaszodó feje búbjára.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.