Brad Pitt halála

Majoros Sándornak

Szafet péntek este óta nem bír magával. Ez nem jó. Még kitalál valamit. Nézi ugyanazt a húsz másodperces videót az interneten. Újra és újra. Századszor. Nekem nem mutatja. Nem eszik, alig iszik. Még a képregényeihez sem nyúl. Kérdeztem mi van. Azt mondja, látni akarja a helyet. Oda akar menni. Nem érdekli mikor. Nem érdekli hogyan. Most mehetek vele. Autóba ülünk. Nem beszél. Van nála pénz. Legalábbis remélem. Mert ha nincs, akkor szerezni fog. Szafet ilyen. Én nem vagyok ilyen. De Szafet a barátom. Azóta, hogy rálőttem. Egy ládát vagy nagyobb dobozt cipelt. Nem volt nála fegyver. A mesterlövésznél volt. Nálam is. Választottam. Szafet sírt. Úgy fájt neki. Lábon lőttem. Azzal nyomja most a gázpedált. Ez meg nekem fáj. Nem jó mellette. Neki sem mellettem. De elhatározta, hogy barátok vagyunk. Ez mégiscsak jelent valamit. Megunom. A hallgatást, ahogy őt is. Kérdem, hova a picsába rohanunk. Azt mondja magyarba. Hazavisz, hasít belém. Végre megunt minket. Túmacs ez már régóta. Túl feszült az ember, ha unatkozik. Kedvem lenne bekapcsolni a rádiót. Nem teszem. De ő igen. Az idillt mindig zene kíséri. Amikor rálőttem, akkor is a rádiót hallgatta. Csutkán. Ennyire nem félt. Jó zene volt. Most is jó. Sarajevo ljubavi moja. Ettől csak én fordulok be. Ő nem. El sem jött a temetésre. Tegnap volt öt éve. Január 28-án. Útálom, hogy érzéketlen. Le tudnám lőni. De én nem hordok már fegyvert magamnál. Ő igen. Azt mondja, siet. Mert nagyon elkésett. Hét-nyolc évet. Behozhatatlan hátrány, mondom. Egy élet van rá, mondja. Az azért talán sok, gondoljuk. Én a béke elöl szöktem. Ide. Bejött a számításom. Itt ki kellett állni. Nem papíron lőttek. Ha leírtak, akkor össze is gyűrtek. Nem a kamerák kedvéért. Persze, volt, ahol igen. De inkább csak életben akartak maradni. Volt cél. Most nincs. Se neki, se nekem. Ezért rossz nekünk egymással. A béke csak tűrés. Ettől vadulunk meg. Ettől vadultam meg. Most is érzem. Már elhagytuk a hegyeket. De a hegyek közt is lapos az élet. Meg itt is. Nem az izgalom kell. Nem emiatt lapos. Az új szám már nem tetszik. A műsor egyre szarabb. Nincsenek zenék. Kemal meghalt. Nincs hova tekerni. Ha most megszólalnék, megütne. Vagy én őt. Nincsenek barátaink. Egymásra fogjuk az életet. Sorozatosan. Mindig. Nincs bennünk köszönet. Csak győztünk, nem nyertünk. Semmit. Ők nyertek. A fasza gyerekek mind elmentek. Az egyikről olvastam egy szösszenetet. Tetszett, mert van benne foci. Ott is gyakran mennek lábra.

Én, Siniša Mihajlovič, a hátvéd

A fagylalttölcsér kőkemény. Állok alatta, várom, hogy rám szakad, de nem teszi. Nem tette akkor sem, amikor lőtték éjjel-nappal. Mi építettük, a mi egyik felünk. Szerintem az, amelyik kiszakadt a betondarabokkal együtt, aztán eltűnt a túloldalon, vagy elhordták, eltakarították. Azért lehetett ilyen kemény, mert valahogy mi is benne voltunk, mint a cement, szürkén, de mindent áthatva. Apám bólintana, ha hallaná ezt, tetszene neki. Ahogy az első gólom Pélmonostoron. Szorongatta a nyakamat meccs után, mint akinek az is jó, ha belehalok, csak együtt örülhessen a fiával. Lila lett a nyakam, napokig nem múlt el. Mondta az edző, állítsam fel a mez gallérját, s úgy futkorásszak a pályán, nehogy megsajnáljon valaki. De azon a meccsen is jó voltam, így apám ismét a torkomnak esett. Azóta már nem is hajtom le a gallért. Most meg ezek a bolognai gyerekek szorongatják a torkomat, ahogy itt énekelnek az ablakom alatt. Persze ők belülről, és nem úgy, mint a vérrák, hanem ahogy egy jó sör. Biztosan azt ivott a nagybátyám is, ráadásul sokat, amikor apám nevét felíratta a horvát halállistára, kilenc kilométerre a fagylalttölcsértől. Másként nem történhetett, úgy kellett igyon, mint még soha, annyit, amennyivel kiszorította magából önmagát, engem, a testvéreimet, talán még anyámat, a saját testvérét is. Vukovár kettőnek kicsi, egynek nagy, mint a futballkapu. De én hátvéd vagyok, és láttam, ahogy ott fekszik a kapuban, magatehetetlenül, a csatáraink között, miközben a gólvonalon pattog a labda. Tisztán láttam onnan Rómából, amikor szerbül kérdezték telefonon, hogy ismerem-e. Nem lett gól. Áll a víztorony, mint egy megrágott fagylalttölcsér.

Hideg van. Nem kell fagyi. Se hősök. Nem megyünk arra. Magyarba megyünk. Nem úgy, mint Mihajlovič olaszba. Nekünk asszem nincs tehetségünk. Szafetnek sincs. Ezért nem maradunk ott. Ezért nem maradunk sehol máshol. Nem maradni annyi, mint nem költözni. Akármilyen furcsa is ez. Mégis így van. Nem mozdulunk. Évekig. Szükségtelen. Szükségtelenek vagyunk. Most osztozkodás van. Mozdulhatnánk. Ha mások mellé állunk. Mellénk senki sem áll. Mintha nem is lennénk. A határnál megszólal. Azt mondja, van esély. Valaki meglátott minket. Észrevettek. Mondom nem bujkáltunk. Mondja, tényleg nem. De nem is erről van szó. Észrevettek. Végre! Vagy megloptak. Ahogy szoktak. Most nem fenyegető a tekintete. Ritkaság. Mindig fenyegetően néz. A határőrre is. Nem is szarakodott. A bosnyák oldalon tudják mi a rend. Šamacnál még értenek bennünket. Újra bekapcsoljuk a rádiót. Angol zenék. Ez szólt akkor is. Amikor a muszlim lánnyal találkoztam. Szép volt. Nagyon. Négy testvére kísérte. De nem azoktól kellett tartani. A lány hamarabb végzett volna velem. Szafettel más lett volna. Tudom. Két gyilkos is egymásba szerethet. Akkor rám is máshogy nézne. De Szafet nem volt ott. Nem lett belőle szerelem. A becsület kibékíthetetlen. Ahogy az a lány. A béke más műfaj. Inkább becstelen. Kényelmes. Le nem játszott meccsek sora. Bírók sincsenek. Már mi sem fújjuk a sípot. Mi sem a pályára futunk ki, hanem a világból. Nem is akarom, hogy megálljunk. Nem akarom, hogy kiszálljon. Kitartunk, mint a város. Anno. Akkor Szafet volt a parancsnok. Amíg meg nem lőttem. A lábán. Amit épp most tesz be magyarba. Még van pár óra. Végre megkérdezem mért adta át a parancsnokságot. Azt mondja, meghatódott. Aki meg tud bocsátani, az már nem vezethet senkit harcba. De engem Pestre igen. A Rózsák terén vagyunk. Mindenkit félrelök. Egy kurva szót sem szól. Mondom ez itt magyar. Itt máshogy. Itt ésszel. Leáll végre. Várnunk kell. Azt mondja, majd hajnalban. Kérdezte, hoztam-e dobozt. Kérdem minek hoztam volna. Azt mondja, anélkül nem lesz hiteles. Leül. Nézi megint a kis videót. Nem szól hozzám. Kérdezem. Hiába. Azt mondja, lövésem sincs. Telefonál. Jön a csaj. Kérdem, honnan a nő. Azt mondja, lóg neki. Régi ügy. Filmes. Azt mondja, kell a csaj telefonja. Kell a tehetsége. Mondom, van nekem is telóm. Neki is. Csak tehetségünk nincs. Válaszol. A csaj ért is hozzá. Éjjel ő ért a csajhoz. Hangosak voltak. Mint akkor Szafet sírása. De most senki sem sírt. Hajnalban együtt mentük ki. Most nem untuk egymást. Hoztunk dobozt is. Azt mondja itt lesz. A csaj bólint. Mondja, ne ijedjek meg. Kacsint hozzá. Szőke parókában van. Olyan ruhában, mint akkor. Elindul. Szól, hogy lőjek. A nő videóz. Már megyünk is haza. Nincs erre engedélyünk. Pedig kell egy húsz másodperces anyag. Hogy összehasonlítható legyen. Meglesz. A nő mondja. Ő ért hozzá. Aztán a nő megszerezte az ügynökség címét. Elküldte nekik a videót. Hamar válaszoltak. Felajánlottak egy nagyobb összeget. Szafet kért még. Többet. Tőle ne lopjon senki se. A halálát pedig semmiképp. Nagy alakítás volt. Azt írta a csaj később. És elküldte Jolie egyik nyilatkozatát is, hogy röhögjünk. Jolie szerint senki sem tud úgy meghalni, mint Brad. Óriási az alakítása a filmben, pedig csak alig húsz másodperc. Nagyon köszöni neki. Én is megnézem a videót. Mindkettőt. Szafetnek igaza van. Kérek a pénzből. Még én tettem fel a netre az eredetit, amiben rálőttem Szafetre. Akartam, hogy tudják, nem tehettem mást. Így tudtam csak megmenteni. Jó film lett. Ezek szerint az amcsiknak is tetszett. Mégis értünk valamihez. Szafet nevet. Egy ideje már egyáltalán nem ijesztő. És már nem beszél tőmondatokban. Azt mondja, nekem rendeznem kéne. Joliék épp válnak. Fog ez menni.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.