Búcsú az identitástól

87 olvasó

Olvasom, hogy egy szerencsétlen nő kénytelen volt módosítani a nevét, mert különben letiltotta volna a Facebook. Annak idején ugyanis – tájékozatlanságból vagy egyéb megfontolásból – álnéven regisztrálta magát, ami a közösségi hálón tiltott gyümölcs. Mivel nem akarta elveszíteni az évek alatt kiépített virtuális kapcsolatrendszerét, meg tán a rengeteg macskás képet és lájkot – bár ezt csak feltételezem –, a névmódosítás mellett döntött, vagyis hozzáigazította magát ahhoz a bizarr, hülye hangzású álnévhez, amit a józan, hétköznapi életben ember szánt szándékkal nem vesz magára.

Az a gyanúm, hogy már a történet ezen pontján is sokan kétségbe vonják a történet főszereplőjének beszámíthatóságát, mivel egy ilyen semmiségért képes volt feladni identitásának azt a részét, amelyet a név akaszt az ember nyakába. A mi logikánk szerint az ilyesmi akkor érthető, ha a sors ármánykodása következtében olyan név jut nekünk osztályrészül, amelyhez valamilyen pejoratív mellékjelentés kapcsolódik. Senki sem örülnek felhőtlenül például annak, ha az ősi Szar vezetéknév díszelegne az igazolványán, bár ezt is lehet űberelni. Ugye mindenki ismeri a viccet, hogy az ötvenes években egy ipse lélekszakadva beront a hivatalba és sürgősségi eljárással kér magának névváltozást. Mi a jelenlegi neve elvtárs?, érdeklődik az ügyintéző. Szar Mátyás vagyok, mondja az ügyfél szemlesütve. A hivatalnok kezében megáll a toll, és buzgón bólogatni kezd, hogy, igen, természetesen, soron kívül, azonnal teljesedik a kérése. Milyen nevet óhajtana felvenni? Kiss, Nagy, Tóth? Kovács? Pardon, szakítja félbe az ügyfél. Nem a vezetéknevemet szeretném megváltoztatni.

A facebookos hölgyet biztosan nem ilyen szofisztikált elvek irányították, mindössze bepánikolt, hogy elveszítheti azt, amit nem is birtokolt. Nem kezdek bele most egy fejtegetésbe arról, milyen ügyes bűvészmutatvány a Facebook és ebből a jellegéből adódóan mennyire ördögi találmány, mert én is használom. Tudom, hogy alapjában véve haszontalanságokkal van tele, és azok a kapcsolatok, amelyek rajta keresztül szövődnek megfoghatatlanok. Vannak, akik sportot űznek abból, hogy minél több ismerőst vadásszanak le maguknak, és ennek során olyan emberekbe is belecsimpaszkodnak, akiknek a valódi életben egyszer sem néztek bele a szemébe. Mások hajtóvadászatot folytatnak a tetszésjelzők (lájk) után, amelyről bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy mérhető értékkel rendelkezik. A látens ismerősök buzgón nyomogatják a gratulákat egymásnak a szülinapjaikra, a borzalmas családi és házi kedvenc fotók alá odabiggyesztik, hogy jaj de édi, meg hogy jól néztek ki, amire kötelezően megjön a válasz: köszönöm. Nagyon kevesen vannak, akik ezt az egészet színesen, érdekesen és figyelemre érdemesen használják ki, de idővel ők is rájönnek, hogy ez az egész olyan, mint a hínár: minél jobban belebonyolódik az ember, annál inkább rabul ejti és végül lerántja a mélybe, a szellemi és erkölcsi pusztulásba.

Ez a nő, aki méltatlanul és érdemtelenül sztár lett néhány órára, csak annyiban különbözik attól a brigantitól, aki a hírnév kedvéért gyújtotta föl az ephesosi Artemisz templomot, hogy nem vágyott ilyen babérokra. Ha úgy vesszük, ő egy virtuálisan keresztre feszített áldozat. Ne rökönyödjön meg senki a blaszfémiának tűnő hasonlaton: nem csak Krisztust feszítették keresztre, csupán ő volt a legismertebb. Rajta kívül több tízezren szenvedték el ezt a kínt, némely esetben joggal, máskor jogtalanul. De ha már jött ez a képzet, nem lehet félresöpörni és elintézni azzal, hogy ha ez a nő így járt, maga tehet róla, mi bezzeg nem mennénk bele ilyesmibe. Vajon tényleg így van ez? A Facebook aktivitásunk alapján egy közepes jártasságú pszichológus játszi könnyedséggel megfejti, kik vagyunk és mi várható el tőlünk. Lehet, hogy ehhez nem is kellenek emberek: egy ügyes szoftver naponta elintézi ezt a rutinmunkát helyettük, és az eredményt, adatokra, következtetésekre bontva elmenti a személyes jellemzőinket tartalmazó mappába, amely aztán marketing vagy nemzetbiztonsági célokkal az arra alkalmas időpontban remekül felhasználható.

Az vesse tehát az első követ erre a furán megbűnhődött nőre, aki közösségi hálós viszonylatban teljesen bűntelennek érzi magát. Nem tehetek róla, de erről megint egy vicc jut eszembe. Így hangzik: Jeruzsálemben megkövezni készülnek egy házasságtörésen ért nőt, de Jézus kiáll a tömeg elé és fennhangon azt mondja: az vesse rá az első követ, aki bűntelennek érzi magát. Zavart csönd támad, aztán előlép egy asszony, fölvesz egy követ és úgy fejbe trafálja a nőt, hogy nyekkenés nélkül kipurcan. Mire Jézus: anyám, néha marhára idegesítő tudsz lenni.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft