/

Camerone

140 olvasó

Ma van a Francia Idegenlégió legnagyobb ünnepe, a camerone-i ütközet évfordulója.

A csata 1863. április 30-án, egy a mostanihoz hasonló szép, szombati napon zajlott, persze nem minden előzmény nélkül. Ezekről most csak annyit érdemes tudni, hogy az egyik főszereplő Ferdinánd Miksa osztrák főherceg, a másik a francia III. Napóleon, aki az ottani polgárháborús helyzetet kihasználva megpróbálta rátenni a kezét Mexikóra.

A franciák és az őket támogató osztrákok ellen nagyon hamar létrejött az össznemzeti ellenállás, így az expedíciós seregeknek egyre nehezebb lett a dolguk. 1863. április 14-én, amikor a légió két századának fedezete mellett hosszú szekérsor indult el Vera Cruzból Pueblo felé, már finoman szólva is döntetlenre álltak, ezért életbevágóan fontos volt számukra az utánpótlás. A szekérsor rakományát a fegyverek és tüzérségi lőszerek mellett még vagy 4 000 000 frank értékű arany is képezte, ami alaposan felcsigázta a mexikóiak képzeletét. Meg is indultak szépen, ahogy kell, jókora túlerővel, hogy Camerone-nál elállják a franciák útját.

Az események április 29-én gyorsultak fel drámaian. A szekérsor ezt megelőzően egy kis faluban, Soledadban éjszakázott, ahonnét a tervek szerint emelkedő terepen 60 km-t kellett volna megtennie a következő megállót képező Chiquihuité-ig. A légiósok parancsnoka ekkor magához hívatta Danjou századost, aki harcedzett veterán volt (egy korábbi csetepatéban a bal kézfejét is elveszítette) és a helyzetet ismertetve megkérdezte tőle, mit gondol, a zászlóalj melyik századát kéne kiküldeni a menetoszlop elé. Danjou azonnal rávágta, hogy a 3. századot – 65 légióst – és hozzátette: ha megengedi mon colonel, a csapatot én vezetném.

Április 30-án reggel 5 órakor Danjou csapata áthaladt Camerone-on, ami egy sivár, elhagyatott település volt. Az omladozó épületeket egy hacienda uralta. Olyan volt, mint egy erődítmény. Innen Soledad 25 km-re volt, a másik irányban pedig Paso del Macho, ahol egy jelentős légiós egység állomásozott.

Fél nyolckor Danjou rövid pihenőre adott utasítást. A csapat nekiállt reggelizni. Kávét főztek, és már azon voltak, hogy a közeli folyóból tiszta vizet töltsenek a kulacsaikba, amikor a láthatáron feltűnt a mexikói lovasság. Mindez olyan gyorsan történt, hogy gyakorlatilag egy-két percük marad cselekedni. Az egyetlen megoldás az volt, hogy visszavonulnak abba az udvarházba, amely mellett nem sokkal előbb elhaladtak.

Futva igyekeztek a fedezékbe, ott hagyva a nyílt terepen a kávét, az élelmiszert, és mert a kavarodásban a két lőszerszállító öszvér meglógott, a töltényeik java részét is. Emberenként 62 töltényük maradt, vizük egy csöpp sem.

A század elbarikádozta magát a haciendában. Azonnal heves csata bontakozott ki, aztán a hatalmas túlerőben lévő mexikóiak hirtelen abbahagyták a támadást. Egy követ jelent meg fehér zászlóval kezében és a következőket mondta: meg akarják öletni magukat a semmiért? Mi sokkal többen vagyunk. Adják meg magukat Millan ezredesünknek és megígérjük, hogy életben maradnak. Danjou kapitány röviden annyit válaszolt, hogy a végsőkig fogunk harcolni. Ezután ismét elszabadult a pokol.

11 óra felé Danjout halálos lövés érte. A vezetést Vilain főhadnagy vette át. 12 órakor a távolból kürtszó hallatszott. A légiósok abban reménykednek, hogy az ő felmentő seregük érkezett meg, de amikor meglátták az ellenséges gyalogságot, minden reményük elszállt. 14 órakor Vilan főhadnagyot halálos fejlövés érte, ekkor Maudet hadnagy vette át az irányítást.

18 órakor már csak öt légiós maradt életben, egy lőszerrel fejenként. Maudet hadnagy ekkor kiadta az utolsó utasítást: töltsétek csőre fegyvereiteket és tegyétek fel a bajonettet, aztán kövesetek engem. Maudet és kis csapata ezután kitört a haciendából, egyenesen bele a mexikóiak sortüzébe. Maudet azonnal összeesett, ahogy a légiós Cateau is, aki testével akarta felfognia a lövedéket, hogy ezzel megmentse hadnagya életét. Már csak hárman maradtak, név szerint Main tizedes, Wensel és Constantin közlegények. Egy mexikói tiszt ekkor megszólalt: uraim adják meg magukat! Main spanyolul válaszol: megadjuk magunkat és letesszük a fegyvert, ha ön megengedi, hogy elsősegélyben részesítsük a hadnagyunkat. A mexikói tiszt ezt teljesítette.

Danjou kapitány fa kezét később egy mexikói találta meg és adta át az Idegenlégiónak. Ezt jelenleg az aubagne-i múzeumban őrzik, ahol Juhász Joci barátommal 2004-ben tett látogatásunk alkalmával a saját szememmel is láthattam. A fa kézfej a légió legszentebb ereklyéje, a csata emléke pedig az a spirituális töltet, amelyre ez a világhírű fegyveres testület a hagyományait építi. A camerone-i csatára, az ottani példa értékű helytállásra – amely, mint kiderült, elvonta a mexikóiak figyelmét és a szekérkaravánt sikerült megmenekíteni – minden év április 30-án nagyszabású ünnepség keretében emlékeznek meg a légió ezredeiben.

Dicsőség a hősöknek, vagy ahogy Juhász Joci barátom mondaná: legio patria nostra!

 

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft