/

Csoda Szerbiában

294 olvasó

Miközben az Európai Unió szemlátomást tökölődik a Covid-vakcinák beszerzésével, Szerbia ezen a téren valósággal szárnyal. A honi média nem is érti, hogyan lehetséges ez egy olyan országban, amely kívül esik a nyugati típusú civilizáció hatósugarán, ráadásul a félvad, militáns Balkánon fekszik. Szóval teljes a tanácstalanság és az értetlenkedés, amelyhez a legősibb magyar tulajdonság, az irigykedés is hozzácsapja a maga adagját.

Ha félretoljuk magunk elől a sztereotípiákat, és csak a lényegre szorítkozunk, kiderül, hogy a jelenség magyarázata végtelenül egyszerű: nem ismerjük eléggé a szerbeket. Az, amit Szörnyéi Levente az egyik dalában keseregve kijelent, hogy a magyar nyelvet nem tudja senki és nem is akarja megtanulni, rájuk is érvényes: belföldi magyarként nem tudunk róluk szinte semmit, és ezen nem is akarunk változtatni.

Az átlagos magyar ember számára Szerbia a sötétség, az elmaradottság, a primitív ösztönök vidéke. Mi, a civilizált Európa büszke lakóinak tartjuk magunkat, a poros, lőporfüstös Szerbia pedig a nem éppen hivalkodásra való szomszéd (jobban örülnénk, ha németeknek vagy az angoloknak kiabálhatnánk át a kert végéből).

De a Szerbiával kapcsolatos értetlenkedés nem csak magyar sajátosság, szinte az az egész világ alábecsüli őket. Tény, hogy követtek el hibákat, amikor a hajdanvolt Jugoszláv Néphadsereg fegyverarzenáljának birtokában azt hitték, katonai eszközökkel is elérhetik a politikai céljaikat, és hibáztak a koszovói kérdés ügyében is, amikor még a kezükben volt a döntés lehetősége, de mentségükre legyen mondva, az erősnek vélt, nagy hadsereg másokat is tévútra terelt már a történelemben (pl. az Osztrák-Magyar Monarchiát).

Szerbia csodája tehát nem az a megalkuvásokra és oldalváltásokra épülő politikai trükközés, ami Romániát például naggyá tette, hanem a tartás és a kultúra szerves egysége. A magyarországi magyaroknak fogalmuk sincs, milyen remek filmjeik voltak a régi jugoszláv időkben (kivétel talán a Forró szél című kultikus tévésorozat), és milyen kiváló együttesek gondoskodtak arról az elementáris erejű, ma is frissnek ható zenéről, ami a magyar könnyűzenei életből teljesen kimaradt. Azt viszont már a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy a csapatsportokban leköröznek bennünket, és velünk ellentétben valódi top 10-es élsportolóik vannak, sőt, világelsők, mint például a teniszező Djokovics.

Hosszan lehetne sorolni a szerbek különleges kvalitásait alátámasztó érveket, és biztosan rengeteg olyan adalék is előkerülne, amely ennek ellenkezőjét bizonyítja, mert éppen úgy nincs makulátlan nép, mint ahogy nem létezik teljesen romlott sem. A hétköznapok szintjén a szerbek egyenesek, közvetlenek és közösségi szinten van bennük egy hatalmas adag önzetlenség. Tény, hogy ezek a békeidőkben irigylésre méltó tulajdonságok a háborúban ellentétes hatást váltanak ki, mert az a hajlíthatatlan őserő, ami ebből az együttesből kikerekedik, iszonyú kegyetlenségekre is képes, de a háború más világ, legalábbis nem ilyen, mint a vírus ellen harcolni.

Mindezt figyelembe véve, és mérlegre téve én nem csodálkozom a szerbek leleményességén. Az is mellettük szól, hogy jó öt-hatszáz éve folyamatosan edzi őket az élet, és megtanulták azt, hogy amikor baj van, a nagy, bürokratikus államszervezetektől jobb minél távolabb kerülni, mert azok előbb-utóbb óhatatlanul összeomlanak. Mindez azt a filozofikus töprengést is előrevetíti, hogy egyszer talán azok a népek járnak majd jól, amelyeknek kicsiny országuk van. Ad absurdum visszatérünk majd a városállamokhoz és a kör bezárul. De amíg ez be nem következik, figyeljük őket és tanuljunk tartást, hazaszeretetet a szerbektől.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft