Csönd a pofa, bent a bagó

Nagy visszhangot váltott ki nemrégiben az a tanulmány, amelyben neves szakmabeliek sorakoztatják érveiket a csönd újbóli meghódítása mellett. Érvelésük azon a tapasztalati tényen alapul, hogy a civilizáció fejlődésével egyenes arányban ment veszendőbe egyik legalapvetőbb kincsünk, az ősi csönd. A kezdeti nagy, világátfogó csöndet a társadalmi szerveződés mértékével egyenes arányban váltotta föl és szorította ki a nagy, világátfogó lárma. Ma már odáig fajultunk, hogy alig találhatók hangmentes helyek ezen a bolygón, és ez beláthatatlan károkat okoz az élővilág pszichológiai állapotára nézvést.

A tanulmány, amely a berlini Schalldämpfer áprilisi számában jelent meg, fajsúlyát tekintve hasonlatos Einstein 1939. augusztus 2-án Franklin D. Roosevelt-nek írt leveléhez, amelyben az akkor már világhírű fizikus arra hívta fel a figyelmet, hogy a németek megtették az atombombagyártáshoz vezető első lépéseket. Az ugyanis elvitathatatlan, hogy a csönd politikai tényezővé nőtte ki magát. Miközben minden épkézláb hatalom a minél hangosabb lármára törekszik, a háttérben már megkezdődött annak a rendkívül tiszta és tömény csöndnek a kifejlesztése, amely a számítások szerint letaglózó hatást fejt ki az emberi szervezetre. A lényeg is pontosan ez: miközben a világ lakossága alkalmazkodott a zajhoz, a hirtelen rátörő csönd ellen nincs biológiai védelme, így minden gondolatot eszmét és áramlatot befogad, ami ebben az állapotában megrohamozza. Az a politikai erő, amely képes a csöndre, korlátlan hatalomra tesz szert, mert amíg az ordibálva kifejtett lárma ellen a tömegek teljesen immunisak, a csönd a legmélyebb tudatalattijukat támadja meg, és abban is fejti ki romboló hatását.

Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a nagy- és kishatalmak sorra jelentik be saját csöndbomba programjaikat. Érdekes adalék mindehhez az, hogy miközben a hanghatás erősségét decibelben mérik, a csönd hatásfokának nincs mértékegysége. A tanulmány szerint a szabványosítás és viszonyítás sürgős megoldás után kiált – elvégre lámás világban élünk –, úgyhogy meg is tették a javaslataikat ez irányba. Olyan mértékegységnevek bukkantak fel, mint: csitt, piszt, csiba, kuss, de akadtak néhányan, akik azt mondák, a csönd mértékegységét nevezzük egyszerűen csak sanyinak.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a csöndbombák fejlesztése csöndben zajlik, ez nem csupán elnagyolt költői kép, hanem maga a szemenszedett valóság. A tanulmányt jegyző csapat szerint a jövő héten valamelyik szerdán be is következik az áttörés, és mert a bomba puszta léte a bevetéséért kiált, egészen biztos, hogy a politikai haszonszerzők a nyakunkba fogják hajítani. Képzeljük el, mi lesz mindennek a következménye: egy szép napon kimegyünk például a szokásos ellenzéki tüntetésünkre, és amikor éppen arra készülünk, hogy kórusba fonódva üvöltsük bele a világba azt, amit már számtalanszor beleüvöltöttünk, a torkunkon akad a szó. Ott állunk majd némán, egymás szemébe nézve, ahonnét csak a riadalom ördögi szikrázása kacsint vissza. Ez lesz az a pillanat, amikor megértjük: a hatalom aljas módon bevetette ellenünk a csöndbombát, hogy az ellenkezés lehetőségétől megfosztva új törvényeket, rendelkezéseket és adócsökkentéseket varrhasson a nyakunkba.

A publikáció jegyzői szerint minderre csak egyetlen védekezés létezik: a csöndre ellencsönddel kell válaszolni. A legjobb az lesz, ha gyorsan becsukjuk a szánkat, és magunkává tesszük azt az elvet, hogy csönd a pofa, bent a bagó – zárják értekezésüket a tudósok, és nem hagynak szemernyi kétséget sem affelől, hogy ezt komolyan is gondolják.