Csönd a pofa, bent a bagó

2019-06-18
1.2K olvasó

Nagy visszhangot váltott ki nemrégiben az a tanulmány, amelyben neves szakmabeliek sorakoztatják érveiket a csönd újbóli meghódítása mellett. Érvelésük azon a tapasztalati tényen alapul, hogy a civilizáció fejlődésével egyenes arányban ment veszendőbe egyik legalapvetőbb kincsünk, az ősi csönd. A kezdeti nagy, világátfogó csöndet a társadalmi szerveződés mértékével egyenes arányban váltotta föl és szorította ki a nagy, világátfogó lárma. Ma már odáig fajultunk, hogy alig találhatók hangmentes helyek ezen a bolygón, és ez beláthatatlan károkat okoz az élővilág pszichológiai állapotára nézvést.

A tanulmány, amely a berlini Schalldämpfer áprilisi számában jelent meg, fajsúlyát tekintve hasonlatos Einstein 1939. augusztus 2-án Franklin D. Roosevelt-nek írt leveléhez, amelyben az akkor már világhírű fizikus arra hívta fel a figyelmet, hogy a németek megtették az atombombagyártáshoz vezető első lépéseket. Az ugyanis elvitathatatlan, hogy a csönd politikai tényezővé nőtte ki magát. Miközben minden épkézláb hatalom a minél hangosabb lármára törekszik, a háttérben már megkezdődött annak a rendkívül tiszta és tömény csöndnek a kifejlesztése, amely a számítások szerint letaglózó hatást fejt ki az emberi szervezetre. A lényeg is pontosan ez: miközben a világ lakossága alkalmazkodott a zajhoz, a hirtelen rátörő csönd ellen nincs biológiai védelme, így minden gondolatot eszmét és áramlatot befogad, ami ebben az állapotában megrohamozza. Az a politikai erő, amely képes a csöndre, korlátlan hatalomra tesz szert, mert amíg az ordibálva kifejtett lárma ellen a tömegek teljesen immunisak, a csönd a legmélyebb tudatalattijukat támadja meg, és abban is fejti ki romboló hatását.

Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a nagy- és kishatalmak sorra jelentik be saját csöndbomba programjaikat. Érdekes adalék mindehhez az, hogy miközben a hanghatás erősségét decibelben mérik, a csönd hatásfokának nincs mértékegysége. A tanulmány szerint a szabványosítás és viszonyítás sürgős megoldás után kiált – elvégre lámás világban élünk –, úgyhogy meg is tették a javaslataikat ez irányba. Olyan mértékegységnevek bukkantak fel, mint: csitt, piszt, csiba, kuss, de akadtak néhányan, akik azt mondák, a csönd mértékegységét nevezzük egyszerűen csak sanyinak.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a csöndbombák fejlesztése csöndben zajlik, ez nem csupán elnagyolt költői kép, hanem maga a szemenszedett valóság. A tanulmányt jegyző csapat szerint a jövő héten valamelyik szerdán be is következik az áttörés, és mert a bomba puszta léte a bevetéséért kiált, egészen biztos, hogy a politikai haszonszerzők a nyakunkba fogják hajítani. Képzeljük el, mi lesz mindennek a következménye: egy szép napon kimegyünk például a szokásos ellenzéki tüntetésünkre, és amikor éppen arra készülünk, hogy kórusba fonódva üvöltsük bele a világba azt, amit már számtalanszor beleüvöltöttünk, a torkunkon akad a szó. Ott állunk majd némán, egymás szemébe nézve, ahonnét csak a riadalom ördögi szikrázása kacsint vissza. Ez lesz az a pillanat, amikor megértjük: a hatalom aljas módon bevetette ellenünk a csöndbombát, hogy az ellenkezés lehetőségétől megfosztva új törvényeket, rendelkezéseket és adócsökkentéseket varrhasson a nyakunkba.

A publikáció jegyzői szerint minderre csak egyetlen védekezés létezik: a csöndre ellencsönddel kell válaszolni. A legjobb az lesz, ha gyorsan becsukjuk a szánkat, és magunkává tesszük azt az elvet, hogy csönd a pofa, bent a bagó – zárják értekezésüket a tudósok, és nem hagynak szemernyi kétséget sem affelől, hogy ezt komolyan is gondolják.

Szükségünk van az ön segítségére, ezért arra kérjük, a lentebb látható kerek Facebook ikonra kattintva ossza meg ezt az írást, hogy mások is megtalálhassák.

Britvanek Hugó

(1993., Budapest) Kiváló témaérzékenységgel és fantáziával megáldott prózaíró, társhonlapunk az Irodalmi Élet külsős munkatársa, a Feltörekvő Nemzedék írócsoportosulás tagja. Ritkán publikál, és akkor is főleg a neten. Hitvallása szerint az irodalom – azon belül pedig a próza – továbbfejlődésének egyik lehetséges útvonala a Google fordító használatával függ össze: az író megírja a saját anyanyelvén a szövegét, azt „megfürdeti” a fordítóban egy tetszőleges idegen nyelvet választva, majd a kapott eredményt ismét visszafordítja a Google-al az anyanyelvére. Több ilyen jellegű kísérlete is kering a neten.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL