Csudálatos Csehország

Először jártam abban az országban, amelyet többé-kevésbé minden magyar ember ismer. Tudjuk, hogy a cseh sörök kiválóak, hogy a csehek lazán veszik az életet, és hogy nagyon jók hokiban, meg még egy csomó sportban, de ha ennél többre szeretnénk jutni a vizsgálódásukkal, meg is kell látogatnunk őket.

Lehet, hogy a társasutazás nem a legmegfelelőbb módja a cseh élet tanulmányozásának, de az autóbusz ugyanúgy célba juttat bennünket, mint bármely közlekedési eszköz, és ha az ember nincs elfoglalva a vezetéssel, és nem is egy repülőgépben ücsörögve bámul maga elé, kedvére nézegetheti a tájat, az embereket, és láthatja, mivel foglalatoskodnak a helyiek. Most tehát erre összpontosítva próbálok ellenállni a riportok szokásos kliséinek, feladva azt a lehetőséget, hogy a történelem ködéből indulva érkezzek meg a csehországi jelenbe.

Az autóbuszunk, mind a 46 utasával (a sofőrt és az idegenvezetőt is beleértve) Szlovákia felől gördült be Csehországba, de a határátlépés előtt megnéztük Pozsony mellett Dévény várát, amely egy sziklaoromra épült, és sok egyéb mellett arról is nevezetes, hogy a Morva itt torkollik a Dunába. Az utóbbi sárgásbarna, az előbbi haragoszöld, és ez metaforikusan azt is jelezi, hogy ahová igyekszünk, kulturális és földrajzi értelemben is másmilyen tónusú vidék lesz ahhoz képest, amelyet elhagytunk.

Közismert tény, hogy az első impressziók mindig meghatározók, akár emberekkel, akár egy ismeretlen tájjal kerülünk kapcsolatba. Csehországban például azonnal feltűnik a környezet iránti igényesség. Nincsenek parlagon hagyott területek, az kisebb-nagyobb erdőszigetek között szántók vagy gondosan nyírt kaszálók váltakoznak, gaznak, szemétnek, elhanyagoltságnak híre nincsen. Rossz minőségű úttal sem találkoztunk, de némelyik azért eléggé keskeny, viszont a peremük nem töredezett, és a mifelénk szinte őshonos gödrök is hiányoznak róluk. Persze anélkül, hogy az egész országot keresztül-kasul bejárnánk, nagyképű túlzás lenne a cseh utakról általános véleményt mondani, de ez egy tipikus első benyomás, ami kalandozásunk végéig meg is maradt.

Az EU-s tagság talán legnagyobb jótéteményét élvezve észrevétlenül surrantunk át Szlovákiából Morvaországba, és gördültünk be Brnóba, ahová régóta vágyakoztam. Évtizedek óta itt él egyik kedves barátom, Haklik Norbert, a kiváló prózaíró, aki a tehetsége mellett azt is elmondhatja magáról, hogy színes egyéniség. Motoszkált bennem a gondolat, hogy a Facebookon megszólítom, és ráveszem, hogy igyunk meg egy sört valahol az óvárosban, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetettem, mert társasutazáson helyszínenként alig egy-két szabad órát kap az ember, és mert péntek volt, Norbert biztosan dolgozott. Brno óvárosát így helyi vezető nélkül derítettük fel, de ami engem illet, így is beleszerettem. Megértem, hogy a barátom miért horgonyzott le ott, és alapított magának családot. A főtér a közepe felé lágyan lesüllyed, és ez mintha az érdeklődést is odavezetné, ahol a város egyik modern kori jellegzetessége, a fallosz-szerű óra áll, ami nem is szép, nem is jó, és ember legyen a talpán, aki le tudja róla olvasni a pontos időt. A sok zúgolódás miatt a város vezetése kénytelene volt egy sokkal egyszerűbb, régi típusú cágeres időmérőt állítani a közelébe.

Az extravagáns óra egyfajta antré ahhoz a felismeréshez, hogy Csehország erőteljesen liberális szeglete a világnak. Már Brnóban is észrevettük, hogy a cannabis legálisan vásárolható, de ez a lehetőség csak Prágában bontakozott ki igazán. Ott szinte egymást érik a cannabist árusító trafikok, valóságos paradicsomot biztosítva a könnyű drogok szerelmeseinek. Szintén Prágában, az Óváros egyik kiemelt szegletében fedeztük fel az LMBTQ közösség többszintes, pazarul felújított székházát, ami egyúttal a pride szervezői központja. Mindemellett a szivárványos zászlócskák, sergőforgók lépten-nyomon ránk köszönnek, sőt, Olomoucban a világörökség részét képező, kápolnát is magában foglaló főtéri szentháromság szobor felé utcát teljes egészében befedték. Ugyanitt először tapasztaltuk meg azt, hogy a csodálatos szépségű történelmi műemlékeket a csehek minden további nélkül hajlamosak elcsúfítani városképileg oda nem illő bódékkal, sátrakkal, vagy éppen utcai koncertezésre alkalmas színpadokkal. Talán azt is jelezni kívánják ezzel, hogy a régmúlt a jelen szerves része, és mert őket az a szerencse érte, hogy a modern korok háborúi a legcsekélyebb mértékben sem rongálták meg az emlékeiket, ezt a kapcsolódást a liberalizmus kötőanyagát használva könnyedén meg tudják valósítani.

Érdekesen ellenpontozza mindezt az a tény, hogy a lazaság és liberalizmus dacára, szembetűnően sok a többgyerekes ifjú pár. A húszas éveikben járó fiatal anyukák természetesen itt is kutyát, sőt kutyákat sétáltatnak, de úgy, hogy közben babakocsit tolnak, vagy kisgyerekeket vezetnek. Az arcokról pedig valamiféle tiszta, lelkendező nemzeti büszkeség sugárzik, vagyis úgy tűnik, a csehek képesek voltak megteremteni a liberalizmus és a hagyományőrzés között azt az összhangot, amiről mi csak álmodozunk.

Ami meg a sztereotípiákat illeti, némelyik megáll a lábán, de némelyik csak urbánus legenda. Tény, hogy gyenge minőségű sört keresve sem lehet találni, bár igaz, hogy mi kizárólag csapoltat fogyasztottunk, és az közismerten jobb a dobozosnál. Az sem okozott meglepetést, hogy Prága óvárosa az év minden szakában hemzseg a turistáktól, ám ez csak a Hradzsinban lévő Arany utcácskában tűnt elviselhetetlennek. Lent, a Károly hídon, de főleg továbbhaladva és a turisták áramlásának fő vonalát kikerülve már olyan zugokat, kiskocsmákat is találhattunk (például a csillagvizsgáló tornya melletti udvarban), ahol a magány kellemes érzése is meglepett bennünket.

Az utazás előtt sokat hallottunk arról, hogy a cseh tömegközlekedés példa értékű. A villamosok szinte egymást érik, és nemcsak Prágában, hanem a kisebb városokban is, és bár rövidek, tömzsiek, a típusuk pedig változatos, sohasem zsúfoltak. Az idegen angolul, németül gond nélkül megértetheti magát a pincérekkel és az eladókkal. Ha ennél többre vágyik, és irodalmi, filozófiai, esetleg politikai kérdésekről szeretne eszmét cserélni, nemcsak akkor ütközik falba, ha szegényes a szókincse, hanem mert a csehek sem viszik túlzásba az idegen nyelvet. De az alap mindenkinél megvan, akár egy bódében veszünk kávét, akár egy négycsillagos hotel recepciósától kérünk extra párnát a fekhelyünkre.

A tisztaság – és ezt felelősségem teljes súlyával jelentem ki – országos szintű jelenség. Az magától értetődő, hogy a főbb látnivalók környékét szinte folyamatos üzemmódban takarítják, de a városokban ott sem látni eldobált szemetet, vagy a falak tövét csúfító kutyahúgy csíkokat, ahol nem a turisták táncolnak. A méhlegelő Budapesten alkalmazott változata Csehországban ismeretlen. A zöld felületeket mindenütt karban tartják, ahol pedig tényleges méhlegelőket alakítanak ki, ott tobzódnak a kertészeti szempontok szerint ültetett virágok.

És most vegyük sorra azokat az elvárásokat, amelyek nem teljesültek, mert ugye, ilyenek is léteznek. Számomra egyértelmű csalódás, a cseh konyha, bár ez nem teljesen igaz, mert ezen a területen nem voltak túlzott elvárásaim. A knédli nekem, aki inkább a balkáni ízekhez szoktam, inkább tűnik a csiriz evolúciós rokonának, mint önálló entitásnak. A programunk keretében csupán egyszer vacsoráztunk vendéglőben, és ott kétféle knédli hevert a tányéron, két apró, nem túl étvágygerjesztő hússzerelt mellett, némi párolt káposztával övezve. Nem aléltam el a gyönyörűségtől, bár azt azért nem állítom, hogy a csehek rosszul főznek, de véleményem szerint az a konyha, amelynek alapját a knédli képezi, nem tartozhat a világ élvonalához.

A másik meglepetés számomra az volt, hogy az autóbuszból alig láttunk néhányat a beígért rengeteg várkastélyból, pedig Brnótól Prágán át, Olomouc érintésével Karlovy Vari-ig, majd pedig Český Krumlovig vándoroltunk, és nem is mindig autópályán, hanem az olyan nevezetes kastélyok meglátogatása érdekében, mint Konopiste vagy Lednice, sokszor keskeny mellékutakon. A mennyei szépségű táj romantikáját csak néhány alkalommal emelte meg a dombtetőkre éptett régi várak látványa, bár nem zárom ki annak lehetőségét, hogy az ilyen attrakciók a főbb utaktól távolabb helyezkedtek el.

Az utunk legtávolabbi pontján lévő, és valóban impozáns környezetben található Karlovy Vary bizonyos értelemben szintén csalódás volt, mert a reprezentatív városrész olyan kifogástalan, mintha most vették volna elő a dobozból. Meg is jegyeztem ezt az útitársamnak, hozzátéve, hogy ez abszolút Nizza feeling, csak éppen a tenger hiányzik, de ő másként látta mindezt, és ez így is van rendjén. A régiségkereskedő is megóvja a patinát a javakorabeli réztárgyon, ám aki megvásárolja és hazaviszi, lehet, hogy azonnal kifényesíti. Ízlés kérdése az egész.

Ezt a kevés kritikai észrevételt erőteljesen zárójelbe téve, elmondhatom: ez az utazás számomra úgy is kellemes volt, hogy egy autóbusz leghátsó ülésén tettem meg. Csodálatos, szemet gyönyörködtető a táj, és irigylésre méltó a csehek igényessége, életszeretete, bár azt azért megjegyzem, hogy a tradícióik kötöttséget jelentő részét a múltból a jelenbe konvertálták. Vallástalanok, a templomaik ma már jobbára múzeumok vagy koncerttermek, és némelyiket csak busás belépti díj ellenében engedik meglátogatni.

De úgy tűnik, a közösségi élet számukra még mindig egyenlő azzal a napfényességgel, amit a Menzel-filmekből és a Hrabal-novellákból megszokhattunk. A České Budějovicében talált Kavárna U Žáby jól példázza ezt a hangulatot. Sörünket kortyolgatva ücsörögtünk az egyik asztalnál, amikor az egyik helybéli hatalmas papagájjal a vállán odaérkezett, a másik a meg a kutyusával, a harmadik pedig egy gitártokkal, amiből hamarosan elő is került a hangszer. Néhány pillanat múlva már énekelt is, mi pedig akik csak úgy odatévedtük, egy rövid ideig csehek lehettünk a csehek között. Jelképes összegzése volt ez az egész csehországi utazásunknak, kalandozásainknak.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.