Dalolva szép az élet

243 olvasó

Értekezlet után kibuszozok az étterembe, ahonnan az ebédet szoktam hozni magamnak, átveszem a megrendelést, majd átballagok a visszafelé tartó busz megállójába.

Itt áll egy kifőzde – olyan ételek szerepelnek a kínálatában, mint babgulyás vagy pörkölt nokedlivel. Pultos-könyöklős, műanyag kerti bútoros hely, az egyik figurát, aki a betonbódé oldalában áll, látásból ismerem: ugyanabban az utcában lakik, mint én, csak ő az elején, én meg a végén; alacsony termetű, enyhén kopaszodó, gyakorló alkoholista.

(Egy téli hajnalon, munkába tartva figyeltem fel rá először: nem tudtam nem észrevenni, hogy egy rendőrautó parkol a háza előtt, ő meg a kertjében álldogál, a bejárati ajtóhoz vezető lépcső tetején. Előtte egy egyenruhás, mellette egy duzzadt arcú, formátlanná hízott asszony.

Alighanem a nő hívta ki rá a rendőrt, de történhetett másként is. Mindenesetre úgy nézelődött az asszony és az intézkedő közeg között, mintha nem lenne dolga azzal, ami épp történik, de ha már itt van, akár meg is várhatja, mi lesz a vége, az idejéből éppen kitelik. Állán még ott fehérlett a félbemaradt napindító borotválkozás habja.)

Arcát ezúttal sem borítja borosta. Egy kétdekást dédelget, mellette egy vékonydongájú, idős alak, világoskék-fehér kockás ingben, szürke melegítőnadrágban és félcipőre emlékeztető, ormótlan utcai papucsban, melyet mintha egyetlen darab műanyagból öntöttek volna. Kezében okostelefon, előtte hengeres JBL-hangszóró.

Felharsan egy szám, hogy néhány másodperc múlva meg is szakadjon.

Az szólt, hogy helló, magyar, kérdezem magamtól, aztán kiderül, hogy majdnem.

Halló, magyar, Kárpát, felelj, halló, magyar, Erdély, felelj, kezd üvölteni a JBL-ből, de úgy, hogy valószínűleg még a következő megállóban is hallják. Bármerre vitt a sors, hív az ősi föld, szívedben megmaradsz piros-fehér-zöld.

Na, milyen hangja van, kérdi a fekete papucsos. A borotvált alak továbbra is a kétdekásával van elfoglalva, de alkalmi beszélgetőtársát ez nem zavarja.

Most vettem, bök a hangszóróra, és a környéken tartózkodók – egyéb lehetőségük nem lévén – megismerik a következő versszakot is:

De messze van Amerika, szegény magyar, hol van haza, bármerre vitt a sors, hív az ősi föld, véredben megmaradsz piros-fehér-zöld!

A szöveg modoros és affektált – vajon más rímet is ki tudnának találni arra, hogy „föld”, mint hogy „zöld”? vagy valaki kőbe véste, hogy ebben a műfajban ez az egyetlen és kizárólagos opció?, ötlik fel bennem –; cserébe az előadás patetikus és giccses.

Néhány lépéssel odébb a kopaszodó mormog valamit. Nem értem, mi az – elnyomja a dal –, de nyilván olyasvalamit, hogy le lehet szakadni róla ezzel a baromsággal, mert a fekete papucsos elnémítja a masinát, és néhány lépéssel odébb megy.

A borotvált alak fellélegzik, és gyors, megkönnyebbült mozdulattal végez a kétdekással. A kockás ingesnek ennyi idő is elég, hogy újabb hallgatót találjon magának.

Egy pocakos férfit, aki atlétatrikóban üldögél az egyik műanyag széken, és épp az imént közölte a kifőzdében dolgozó hölggyel, hogy tőle aztán úgy számol, ahogy akar, mindig is úgy számolt, nem.

A férfi arca kissé megereszkedett és kitelt, de valaha jóképű lehetett, húsz-huszonöt évvel ezelőtt – némi fazonigazítás után – talán még egy olcsó rejtvényújság címlapjára is felkerülhetett volna.

Most vettem, tudatja a kockás inges, hatvanöt helyett negyvenháromért, jól szól, mi.

Még hogy jól, ez neked jó.

Várjál, megkeresem azt a templomit.

Az nem templomi volt, benne volt, hogy piros-fehér-zöld!

Ekkor újra felharsan a dal.

Miért kell vinnyogni, nem bírom, ha vinnyognak jegyzi meg az atlétatrikós, ki énekli.

Ezt a Bódi Guszti.

Ezt a Bódi Guszti, szart.

De mondom, mondom.

Én meg hallom, hogy nem a Bódi Guszti, bazmeg.

A fekete papucsos ismét interakcióba bonyolódik a kijelzővel. Ja, nem, közli könnyedén, de várjál, keresek neked egy újat, egy rockot… Na, most reklám jön, de kiütjük…

Ezt vetted te negyvenháromezerért, ennyi felesleges pénzed van.

Ekkor begördül a busz, és a várakozók – némiképp fellélegezve – felszállnak rá.

Leülsz, Pirikém, kérdi egyiküktől a busz elején található négyes ülést elfoglaló, nyugdíjas hölgy.

Köszönöm, Icukám, csak kettőt megyek, feleli a kérdezett, majd megáll a babakocsik számára fenntartott helyen, rég láttalak, hová mész.

A végállomásra, a postára.

Itt, a bevásárlóközpontban is van posta.

Tudom, de a végállomásra kell mennem, neked.

Csirkét vettem. Kacsát akartam sütni, de a bevásárlóközpontban azt mondták, nincsen.

Kacsát sütni, ebben a melegben, álmélkodik Icuka.

Nem kacsát, csirkét, ha kacsa nincs, csirke is jó, pontosít Pirike, majd – mivel a busz a második megálló felé közelít – készülődni kezd a leszálláshoz.

Lelépek mögötte, majd megfogom a jobb könyökét és lesegítem.

Jól tetszik lenni?

Jól, feleli, majd – miután az ajtó kis híján rácsukódik a kapaszkodót még el nem engedő bal kezére – felszisszen, ez majdnem rávágta a csuklómra.

A nénire nézek.

Tetszik tudni menni.

Tudok, de csak lassan, feleli kelletlenül.

Rendben, felelem, és elindulok, szatyromban az aznapi ebéddel.

Elballagok a gyakorló alkoholista kapuja előtt. A veranda ezúttal üres – az oromzat árnyékában piheg a hőségben, mintha csak egy hűsölő házikedvenc volna –; a néni bosszús – a készítendő csirke jár a fejében, vagy talán a sofőr, aki meg sem várta, hogy befejezze a leszállást –, a fülemben pedig felcsendül:

„Halló, magyar!”

Regényi Huba

1973-ban született Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett, majd '98-ban újságírónak állt. Tizenhárom évig dolgozott az írott sajtóban (a lapok egy része, melyeknél alkalmazásban állt, ma már nem létezik). 2012-ben pályamódosításra szánta el magát. Az államigazgatásban töltött évek után 2020-ban visszatért az újságíráshoz, búcsút mondva a protokoll- és rendezvényszervezői, oktatási szakreferensi, projektértékelői adminisztrációs ügyintézői, fogyasztóvédelmi szakügyintézői munkaköröknek.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft