Darwin-díjas dünnyögés

84 olvasó
A hír úgy szól, hogy egy amerikai countryénekes a cimborájával együtt belehalt a kacsavadászatba. Na, nem úgy, hogy a kacsa visszalőtt, hanem hogy télvíz idején a cimborájával nekivágtak a zord rengetegnek, és a civilizációtól jó távol beültek egy ingatag csónakba, hogy leússzanak vele egy ugyancsak ingatag hegyi folyón (nem tudom, mi szükség volt erre egy kacsavadászaton). Mi sem természetesebb, mint hogy a csónak felborult, az egyik vadász azonnal a vízbe veszett, a másik – a countryénekes – még kikecmergett valahogy a partra, de ott hamarosan megfagyott.

Itt mászik be a képbe a Darwin-díj: aki annyira könnyelmű, hogy megfelelő védőöltözet nélkül, a csupasz vadonban ilyen veszélynek teszi ki magát, megérdemli a sorsát. Nem hálás dolog egy szerencsétlenül járt embert összevetni a saját zsenialitásunkkal, de hadd emlékezzek vissza ennek ürügyén arra az epizódra, amikor jómagam is a szó szoros értelmében karnyújtásnyi közelségbe kerültem a Darwin-díjhoz.

Az eset még a nyolcvanas évek elején történt: kis Zastava 750-esemmel Bácstopolyáról Óbecsére igyekeztem valamilyen azóta elfeledett ügyben. Dél körül, ahogy Topolyáról kifelé tartottam, a városszéli félsorompót lefittyedt állapotban találtam. Meghibásodott az istenadta. Egy forgalmista piros zászlóval felváltva terelgette el mellette a forgalmat. Csakúgy, mint mások, én is Z-alakban kerültem ki a sorompót, majd továbbmentem Óbecsére, ahonnét úgy este 11 tájban értem vissza Topolyára.

Már messziről láttam, hogy a félsorompó még mindig ugyanúgy, lefittyedt állapotban tartózkodik, mind nap közben. Sem a felőlem lévő, sem a túlsó oldalán nem várakoztak járművek, ami a kései időpont miatt nem tűnt rendkívülinek. A forgalmista sem volt sehol. Ezt azzal magyaráztam, hogy a hűvös miatt biztosan bement a közeli kocsmába meginni egy kávét. A Balkánon ennyi munkahelyi lazaság még bőven megengedett.

Bosszankodva lassítottam, hogy a fene essék a vasúttársaságba, ha még ennyi idő alatt sem volt képes kijavítani ezt a hibát, és egyesbe visszakapcsolva megkezdtem a sorompószárak közötti szlalomozást, de amikor a Z-betű első hegyes szögéhez értem, mintha egy belső hang azt mondta volna: talán mégis jobb lesz megállni és körülnézni. Ez a szlalomos dolog természetesen föl sem merült volna, ha délelőtt nem látom a hibás sorompót, azt pedig már végképp nem tudom, honnét jött az a hang, ami végül is arra késztetett, hogy benyomjam a kuplungot és rálépjek a fékre.

A következő pillanatban, úgy húsz-harminc centire a kocsim orra előtt, százhúszas tempóban eldübörgött a Belgrádból Budapestre tartó nemzetközi expressz. Ha nincs az a hang, a kétely és a józan gyanakvás hangja, olyan Darwin-díjas válik belőlem, mint a pinty. Így viszont maradhattam még egy darabig díjazás nélküli, és most ennek a két szerencsétlennek az ürügyén nyugodtan kioszthatom az ilyenkor szokásos bölcsességet: bizony vannak helyzetek, amikor a díjat nem megnyerni, hanem kikerülni kell.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft