Majoros SándorItt mászik be a képbe a Darwin-díj: aki annyira könnyelmű, hogy megfelelő védőöltözet nélkül, a csupasz vadonban ilyen veszélynek teszi ki magát, megérdemli a sorsát. Nem hálás dolog egy szerencsétlenül járt embert összevetni a saját zsenialitásunkkal, de hadd emlékezzek vissza ennek ürügyén arra az epizódra, amikor jómagam is a szó szoros értelmében karnyújtásnyi közelségbe kerültem a Darwin-díjhoz.
Az eset még a nyolcvanas évek elején történt: kis Zastava 750-esemmel Bácstopolyáról Óbecsére igyekeztem valamilyen azóta elfeledett ügyben. Dél körül, ahogy Topolyáról kifelé tartottam, a városszéli félsorompót lefittyedt állapotban találtam. Meghibásodott az istenadta. Egy forgalmista piros zászlóval felváltva terelgette el mellette a forgalmat. Csakúgy, mint mások, én is Z-alakban kerültem ki a sorompót, majd továbbmentem Óbecsére, ahonnét úgy este 11 tájban értem vissza Topolyára.
Már messziről láttam, hogy a félsorompó még mindig ugyanúgy, lefittyedt állapotban tartózkodik, mind nap közben. Sem a felőlem lévő, sem a túlsó oldalán nem várakoztak járművek, ami a kései időpont miatt nem tűnt rendkívülinek. A forgalmista sem volt sehol. Ezt azzal magyaráztam, hogy a hűvös miatt biztosan bement a közeli kocsmába meginni egy kávét. A Balkánon ennyi munkahelyi lazaság még bőven megengedett.
Bosszankodva lassítottam, hogy a fene essék a vasúttársaságba, ha még ennyi idő alatt sem volt képes kijavítani ezt a hibát, és egyesbe visszakapcsolva megkezdtem a sorompószárak közötti szlalomozást, de amikor a Z-betű első hegyes szögéhez értem, mintha egy belső hang azt mondta volna: talán mégis jobb lesz megállni és körülnézni. Ez a szlalomos dolog természetesen föl sem merült volna, ha délelőtt nem látom a hibás sorompót, azt pedig már végképp nem tudom, honnét jött az a hang, ami végül is arra késztetett, hogy benyomjam a kuplungot és rálépjek a fékre.
A következő pillanatban, úgy húsz-harminc centire a kocsim orra előtt, százhúszas tempóban eldübörgött a Belgrádból Budapestre tartó nemzetközi expressz. Ha nincs az a hang, a kétely és a józan gyanakvás hangja, olyan Darwin-díjas válik belőlem, mint a pinty. Így viszont maradhattam még egy darabig díjazás nélküli, és most ennek a két szerencsétlennek az ürügyén nyugodtan kioszthatom az ilyenkor szokásos bölcsességet: bizony vannak helyzetek, amikor a díjat nem megnyerni, hanem kikerülni kell.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.