Nem szeretnék gúnyt űzni azokból a szerencsétlenekből, akik önhibájukból sodródnak a Darwin-díj közelébe, de ez a dolog mintha kezdene divattá válni, tehát megérdemel némi tűnődést. Rögtön itt van például az a manus, aki milliárdos balesetbiztosítást kötött, majd levágatta a vonattal a lábát. A normális hírolvasó erre azt gondolja, biztosan nyomorgott a szerencsétlen, és végső elkeseredésében szánta rá magát erre a morbid tettre (ami egyébként balul ütött ki, mert a biztosítónál sem tegnap másztak le az uborkafáról), de nem, az ipsének nem voltak megélhetési gondjai.
És ez az, ami ráhozza az emberre a sivalkodást. Némi odafigyeléssel bárki rájöhet arra, hogy az intelligencia nem áll arányban a megszerzett anyagi javakkal, sőt, mintha a gazdagság, vagy inkább a pénzszerzés tudománya szöges ellentétben állna azzal, amit a közfelfogás észnek nevez. Tudok olyan magyar mágnásról, aki bravúros ügyességgel fialtatja a pénzét, miközben meggyőződéssel hiszi, hogy a semmiből is képes energiát nyerni. Nála sokkal kisebb léptékben, de ugyanezt a képességet birtokolják azok a csencselők és ügyeskedők, akik busás kötegekben markolják föl a lóvét olyan ügyletekért, amelyekben egy bölcsészdiplomás ember nem lát semmi rációt. Ezzel pedig meg is érkeztünk a csavarintáshoz: miközben az elméjüket agyonpallérozó, a világ tudását spongyaként magukba szippantó akadémikusok bankszámla egyenlege a nullához közelít, a ki tudja, milyen mutyiban utazó fél- vagy teljes analfabéták látványosan gazdagodnak.
De a Darwin-díj alapvetően nem az anyagiakról szól, olyannyira, hogy aki a haszonszerzési vágyától űzetve verekszi el magát a díj előszobájáig, felmentést kap a világ hülyéje címének viselése alól. Teljesen mindegy, milyen ostoba halált hal a meggazdagodás felé vezető úton, sokkal inkább sajnáljuk, mint röhögünk rajta. Így vagyunk ezzel a levágott lábú balekkel is, akit ráadásul a biztosító még be is perel majd csalási kísérletért. Nem lehet dilemma viszont azzal a texasi ürgével, aki a határozott tiltás és figyelmeztetés ellenére is belevetette magát abba a folyóba, amelyben hemzsegtek a krokodilok. Egy pillanattal később már meg is bánta ezt a merészséget, és rögtön segítségért kiáltott, de balszerencséjére a parton állók között egy sem akadt, aki osztozni szeretett volna vele a Darwin-díjon, így a krokodilok villámgyorsan darabokra tépték.
Ezek csupán a végletek, de biztos mindenki lát, hall vagy átél olyan kalandokat, amelyek arányaikban sokkal kisebbek ezeknél az őrült ostobaságoknál, viszont meggondolatlanság tekintetében egy lépéssel közelebb viszik az elszenvedőjüket ehhez a kétes dicsőségű kitüntetéshez. Ha például magukra rántjuk a forró kávét, az még nem tesz bennünket nevezetessé, de figyelmeztethet bennünket, hogy hosszú távon nem kifizetődő az esztelenkedés. Még akkor sem, ha egy csésze magunkra borított kávé legfeljebb a kárörvendő kollégáinknak lehet érdekes. A tapasztalat azt mutatja, ilyen esetben akkor járunk a legjobban, ha együtt nevetünk a rajtunk örömködőkkel. Az önirónia egyébként is az intelligencia kifinomult mérőműszere: aki képes a saját ostobaságán, esendőségén kacagni, szinte biztos lehet benne, hogy nem válik a Darwin-díj martalékává. Azt viszont nem tudom, hogy aki a díj előszobájáig eljutott, és ezt az utat egy vagy két lába bánta, tud-e utólag kacagni azon, amit egyszemélyes sorscsapásként magának összehozott? Van erre egy tippem, de azt inkább megtartom magamnak.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!