Dedikálás a kastélyban

2022-11-30
442 olvasó

Az elismert regényíró, Egon Sickwood legújabb könyvének dedikálására készült. Az eseményt a közösségi médiában hatalmas várakozás előzte meg, ezért az est szervezői úgy döntöttek, a szokásos belvárosi pinceklubból átteszik a helyszínt egy vidéki, 16. században épült várkastélyba, mert az a modern kor követelményeit is követve egyszerre volt tágas és barátságos. A nagyterem túlzott belmagasságát például álmennyezettel csökkentették, ami nemcsak a beszédet torzító visszhangokat tüntette el, hanem azt a múltba hajló ridegséget is, ami ezt a csarnokot eredetileg jellemezte.

Egonnak tetszett a változtatás, bár eszébe jutottak azok a régebben hallott pletykák, hogy azzal a kastéllyal valami nem stimmel. Néhány éve egy posztapokaliptikus sci-fit művelő kollégája például ott tartott könyvbemutatót, és az est közepén idegrohamot kapott. Az összeomlás következményeit azóta sem heverte ki, mert képtelen kitörni abból a rögeszméből, hogy a kastélyban démonok uralkodnak. A hivatalos orvosi diagnózis ezt a szokásos módon, a túlterheltséggel magyarázta, de Egon tudta, hogy valami más lehet a háttérben. Talán éppen az olcsó kanadai whisky, mert a szóban forgó író nem éppen az absztinenciájáról volt híres.

De egy felvilágosult irodalmár sohasem hajthatja bele a fejét a babonák rabigájába, és mert a szervezők váltig hangoztatták, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, Egon a rossz érzéseit a küszöb előtt hagyva lépett be a kastélyba, és a kabátját lazán a ruhatáros elé dobva, könnyed eleganciával lépett fel a számára előkésztett pódiumra.

Amíg a helyét el nem foglalta, nem nézett sem jobbra, sem balra, de onnét már magabiztosan hordozta végig a tekintetét a jelenlévőkön. Furcsa módon, a hallgatóságból nem ismert senkit. Ez több volt, mint különös, mert százával küldte szét a meghívókat az ismerőseinek, meg az irodalmi lapok szerkesztőinek, akik közül többen is jelezték, hogy részt fognak venni a bemutatón. Mi történhetett velük? Eltévedtek a kastélyhoz vezető keskeny utakon? De a terem így is megtelt, és bár a nézők érzelemmentes közönnyel bámultak rá, úgy tűnt, sikeres dedikációnak néz elébe.

Közelebb húzta székét az asztalhoz, aztán megköszörülte a torkát, és az ujja hegyével megkocogtatta a mikrofont. Meglepődve tapasztalta, hogy a hangszórók némák maradtak. Mi a fene!? Meghibásodott a technika, vagy a valaki rosszul dugta össze a kábeleket? Most már mindegy, majd hangosabban fog beszélni, és talán az sem árt, ha feláll, mert úgy jobban érvényesül az előadásmódja.

Kivette a zsebéből az előre megírt, és gondosan összehajtogatott referátumát – profi volt, sohasem rögtönzött –, a körmével gondosan kisimogatta, majd a székét hátrébb tolva felemelkedett.

A teremben ekkor kisebb zörgés támadt, mert a jelenlévők – mintha egy karmester intésének engedelmeskedtek volna –, szintén talpra álltak. Ez valami vicc?, villant át Egon elméjén a gondolat, de észrevette, hogy az alacsonyabbak lábujjhegyre állva próbálnak az övével azonos magasságba kerülni. A dobogó, ahová az asztalt helyezték, inkább csak jelképes volt, és mert Egon nem tartozott a szálfatermetű írók közé, a hallgatóság ezen a furcsa, kísérteties módon, gond nélkül kiegyenlítődhetett vele.

Egon lobbanékony volt, ezért nehezen gyűrte le a provokáció miatti bosszúságát. Miféle gyerekes ostobaságot játszanak itt vele? Ki akarják hozni a sodrából, vagy a konkurens kiadó ármánykodásáról van szó? Bármi lehetett is a háttérben, ezt nem hagyhatta annyiban. Ha harc, akkor legyen harc, gondolta, majd maga elé húzta a székét és fellépett rá.

A teremben olyasféle morajlás támadt, mint amikor kitörni készül a zivatar, mert ahogy azt várni lehetett: minden jelenlévő felállt a saját székére, majd néma csöndben figyelte az akkor már komolyan megrémült írót.

Teljesen világos, hogy ez valami ócska performansz, amibe elfelejtettek beavatni, nyugtázta Egon, de akkor már összevissza vert a szíve. Akár performansz, akár nem, ez a mutatvány éppen elég nyomasztó volt ahhoz, hogy kizökkentse és elfeledtesse vele a könyvbemutatóval kapcsolatos elképzeléseit. A székről egy dühödten energikus lépéssel fölhágott az asztalra, és vigyázva, hogy a könyveit meg ne tapossa, az állát előre tolva kihúzta magát. Az a dölyfös magabiztosság sugárzott a tekintetéből, amivel a sarokba szorított bokszoló várja az ellenfelét: gyere csak, pajtás, van még egy ütésem, de arra már nem lesz válaszod, az hétszentség !

Ám a hallgatóság – ahelyett, hogy fölszabadult tapssal, nevetve helyet foglalt volna – ugyanígy tett: a székekről célratörő határozottsággal fölálltak az asztalokra!

Egont ekkor elöntötte a forróság. A fejében lüktetett a vér, és úgy kóválygott, hogy alig bírt talpon maradni, de nem adhatta fel. Az asztalokon álló, faarcú, talán közömbösnek is mutatkozó társaság ismét kiegyenlítődött vele, és ebben sokkal több volt a várakozásteljes számonkérés, mint az utánzásra hajló jellemvonás. De miért fontos ezeknek a szörnyetegeknek az, hogy ne emelkedjen tőlük magasabbra? Miért nem rohanják le úgy, mint Julius Caesart az összeesküvők, ha már ezen az észveszejtő módon szövetkeztek ellene? Nyújtogatják magukat, a fejük majdnem beleütközik az állmennyezetbe, de elérték, amit akartak: egy szinten vannak a közéjük keveredett íróval.

Egon már csak egyet tehetett: a könyvei ott sorakoztak a cipője mellett, és bár más helyzetben ezt szentégtörésnek tartotta volna, most teljesen természetesnek tűnt, hogy feláll rájuk. Az új regénye szerencsére elég vastag volt ahhoz, hogy tekintélyes magassági fölényt érjen el vele, az álmennyezet egyik montázselemét például fel is emelhette, és a fejét a lyukba dugva bejutott abba a sötét űrbe, ahol kábelek meg a csövek kuszálódtak.

És ekkor odalent, a teremben teljes valóságában kibontakozott az őrület: Egon az őt körülvevő sötétség félelmetes magányában hallotta, hogy alatta hisztérikus sivalkodás támad, majd azok a lények, akik bár felületes ránézésre közönséges embereknek látszottak, az asztalokon ugrálva a fejükkel próbálják beszakítani az álmennyezetet.

Egon, a szemét becsukva várta, hogy éles karmok hatoljanak a húsába, de addig a néhány pillanatig, amíg ez be nem következett, az övé volt a győzelem és a dicsőség. A dedikálás most már elkezdődhetett.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

2 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL