írta anno József Attila, s idézték is, ha kellett, ha nem. Azt a részt, hogy „bár munkádon más keres”, jótékony homály fedte. Dolgozni most is kell/kellene/jó lenne, de hol és mit és főleg mennyiért? Ez itt a kérdés. Amit a média meg a társadalmi elvárások sugallnak, köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A puccos/flancos ál-állások már régen beteltek, a mondvacsinált/kreált székecskék is foglaltak, úgyhogy erre kár szót is vesztegetni.
Zoltán Péter: Mesterségek című könyve került – nem véletlenül – a kezembe. 1960-as kiadásával már történelem, sőt őskövület, retro sci-fi. A benne taglalt szakmák többsége ma már kuriózum. A most pályaválasztás előtt állók ajkára kaján mosolyt csaló vagy épp értetlen pillantást és komoly, de eredménytelen szemöldökráncolásos mélygondolkodást előidézve. Mert mi az, hogy valaki villamoskalauz, pákász, rákász, töltőtolljavító, kalapos, szemfelszedő? Regények megsárgult lapjain, kopott fekete-fehér archív filmkockákon tűnik fel néha egy-egy belőlük, a szövőnők cukros álmaival, a fagylaltos kocsijából árusító Bagamérivel vagy az esti újságot hangosan kínáló rikkanccsal együtt. Ki akar ma suszter, varga, kádár, molnár lenni? S egyre kevesebben mennek postásnak vagy vasutasnak is, pedig ezek régen igazi „nyugdíjas – vagyis biztos – állásnak” számítottak. Az obligát „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre már nem azt a választ kapja az érdeklődő, hogy esztergályos, vájár, üvegfúvó, asztalos, olvasztár, tanár, erdész. Halad a világ előre meg ide-oda, persze hogy változnak a szakmák is. A mai trendi fiatalnak trendi pálya dukál. Úgyhogy aktuárius, marketinges, projektkoordinátor, coah sőt! executive life coah, bodyguard, mediátor szeretne lenni az, aki ugye ad magára. Mert jól hangzik, mert ez a jövő, meg mert ezekkel bárhol a világon lehet boldogulni. Állítólag.
Ma olvastam, hogy a világ legveszélyesebb foglalkozásai között még mindig előkelő helyet foglal el a favágás.
Hát ne inkább a moderátori hivatást ajánljuk zsenge gyermekeink figyelmébe?
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Villanyszerelő még van, hál’ istennek 🙂
Igen bizony a mai fiatal már nem akarja „bepiszkitani” a kezét, pedig milyen nagy érték egy jó és lelkiismeretes vizszerelö( épület gépész – uram bocsá’ ezt igy hivták valamikor) és egy villanyszerelö( vajon ezt minek titulálják manapság?). A kétkezi munka értékét, a jólelvégzett munka örömét és az arra való büszkeséget kellene az emberekben tudatositani!