Ma van a doni áttörés évfordulója. Legalább olyan gyásznap ez is, mint október 6., vagy még jelentősebb. Az utóbbi egy ordenáré gaztett volt (fölfedve a sógorok igazi arcát, akikkel személyes véleményem szerint soha nem lett volna szabad kiegyeznünk), az utóbbi egy nemzet tragédiája.
Alig van olyan magyar család, amelynek ne veszett volna oda valakije a Donnál. Nekem egy dédnagybácsim, Csáti-Szabó József. Tizennyolc éves volt, előtte állt az egész élet, de a sors másként rendelkezett. Megkapta a SAS-behívót, és onnantól egyirányú volt számára a pálya. A haláláról soha nem érkezett hír, mert abban a káoszban erre nem kerülhetett sor, így eltűntként tartották nyilván. Ez a legkegyetlenebb kínzás a hozzátartozóknak, hiszen életük végéig cipelik a terhet, hogy a fiú valahol életben van. A dédnagybácsim édesanyja a szocializmus idején folyamatosan az elég szűkösen fellelhető hadifogolyhíreket nyomozta. Néha felcsillant a halvány remény, aztán gyorsan szertefoszlott. Soha nem tudtuk meg, mi történt Józsival, és bár a logika azt diktálta, hogy nem élhette túl a borzalmat, hiányzott az ehhez szükséges bizonyosság.
Gyerekkoromban emiatt a folyamatos nyomozás miatt, ami a családunkat áthatotta, sokat képzelegtem arról, milyen érzés lehetett a Don mellett lapulni azon a kegyetlenül hideg téli napon, amikor a szovjet hadsereg megindult. Mire gondolhatott egy didergő katona, amikor meglátta a rohamozó ellenséget meg a T-34-eseket? Tudta-e, hogy nincs visszaút, mert sem a menekülés, sem a megadás nem opció? Az utóbbi még kegyetlenebbé teszi és elnyújtja a szenvedéseit, tekintettel a borzalmas orosz télre. Akik voltak olyan szerencsések, és túlélték a fogságot, mint például a szomszédunkban lakó parasztember, nem szívesen beszéltek erről az időszakról. Meg is lehetett őket érteni, a szörnyűségeket jobb nem felidézgetni – annak kell örülni, hogy elmúltak –, másfelől a veszély is fennállt, hogy ezeket a meséket az akkori szocialista hatalom ellenséges propagandának veszi. Azt pedig végképp nem lehetett tudni, hogy a hallgatóság soraiban ki a hozzám hasonlóan őszinte érdeklődő és ki a besúgó.
Ez a parasztember annyit mégis elárult, hogy súlyosan megsebesülve esett fogságba: 1943. január 12-én átlőtték a torkát. Isteni szerencse, hogy a golyó nem talált el életfontosságú szervet, de egy ilyen sebesülés abban a környezetben így is végzetessé válhatott volna. Ám a szomszédom túlélte ezt, és öt év hadifogság után gyalog hazajött Szibériából.
Mostanában, látva a sok erőltetetten hamis történelmi filmet, amivel hadvezérek és uralkodók perspektívájából próbáljuk felépíteni a nemzeti mítoszunkat, azt sajnálom, hogy ezek a kalandos sorsok nem ihletnek meg filmes mogulokat. Mennyivel drámaibb és érdekfeszítőbb lenne egy olyan igaz történetet elbeszélő film, amelyben egy magyar katona az első szovjet támadási hullámban toroklövést kap, és mert mindenki halottnak hiszi, a front továbbvonul felette, ám ekkor valahogy magához tér, és így, súlyos sebesüléssel sodródik újabb és újabb kalandokba, hogy végül sok-sok szenvedés és hányattatás után hazatérhessen. Aligha kell ennél nagyobb, erősebb szimbólum nemzetünk élniakarásáról.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.