Drágám, te itt?

Dr. Zádori János nem volt bűnöző alkalt. Egyszer, egyetlen egyszer kényszerítette valami gonosz erő arra, hogy tévútra térjen, és ő busásan megfizette érte az árat. Főkönyvelőként precíz embernek ismerték, lelkiismeretességét is gyakran emlegették, ezeket tette kockára, amikor rátalált a kísértés. Persze, tudta ő, hogy nem kellett volna kipróbálnia a lóversenyt, hiszen a szerencsejátékot nem neki találták ki: soha nem nyert semmit, sorsjegyen is csak aprópénzt, ezért nem élt a szórakozásnek eme formájával. De az a mámoros szilveszter, amelyet régi osztálytársakkal, barátokkal töltött kint a versenypályán, nos, az megszédítette alaposan. Szűz kéz szerencsét hoz, mondják, és az ő kezét valóban Forutna vezethette, amikor leszurkolta élete első tétösszegét. Ad hoc fogadott. Hópihe, mondta, a feleségét jutatta eszébe, azt a napot, amikor még ismerkedő párként erős havazásban sétáltak ki az Andrássy úton a Liget felé, így hát megtette Hópihét befutóra. A fáma nem szól arról, hogy mit tesz a szűz kéz gazdája, ha nyert? Dr. Zádori tovább játszott, és ez vezetett a drámai befejezéshez. Egyre vesztett, a pénze fogyott, végül kölcsnt kapott, jelentős kölcsönt egyetlen hétre. Tudta azt is, hogy ha le-lecsipeget munkaadója bevételeiből, és azt magának teszi el, sikkasztásnak hívják, és büntetik. De ha már választania kellett a lebukás kockázata és egy régi osztálytárs előtti megszégyenülés között, hát az előbbit választotta.

Azon a délutánon, amelyen dr. Zádori János a saját nappalijába lépett, felesége már otthon tartózkodott. Kijött a nappaliból, férjére nézett, és szenvtelen hangon megkérdezte.

– Hogy-hogy te itt?

– Azt hittem, megölelsz, vagy kapok egy csókot.

– Hiszen még csak fél év múlva kellene szabadulnod.

A férj lehúzta a cipőjét, keresni kezdte a papaucsát.

– Kidobtam – közölte a felesége.

– De miért? Olyan kényelmes volt.

– De már régi. Gondoltam, mire kijössz, veszek neked egy újat. – A következő mondatot erősen hangsúlyozta: – Fél év múlva.

– Előbb kiengedtek, na – lógatta le a fejét a férfi. – Azt hittem, örülni fogsz.

– Hogy-hogy előbb? Valami amnesztia volt? Vagy jó magaviselet miatt? Az ilyesmit nem egyik pillanatról a másikra szokták mondani.

– Kiengedtek, és kész. Örültem, hogy jöhettem. Tudod, te milyen ott bent, azok között?

– Főkönyvelő vagy, precíz ember. Nem értelek, tudhatnád, hogy az ilyesmi nem tréfadolog – mondta a feleség, majd besietett a nappaliba. Dr. Zádori hallotta, hogy telefonál, azt is, hogy egyre ingerültebb hangon teszi. Végül visszatért, kezében még ott volt a mobil telefonja.

– Minden rendben – mondta az asszony –, visszamehetsz.

– Vissza? – képedt el a férfi.

– Igen. Adminisztrációs hiba történt, egy másik elítéltnek kellett volna ma kimnennie, ő is Zádori.

– De hát…

– Addig nem tudják kiengedni, amíg te kézre nem kerülsz. De ha most magadtól visszamész, el van minden felejtve.

– Elfelejtve? Hiszen ők…

– Szerinted érdemes velük vitatkozni?

Dr. Zádori egy fél percig farkasszemet nézett feleségével, akinek a tekintete annyira kifejezéstelen és érzelemmentes volt, hogy úgy érezte, valóban jobb lesz neki visszatérnie cellájába. Fogta a cipőjét, felhúzta, és köszönés nélkül távozott.

Ekkor jött ki a gardróbszobából egy szúrós tekintetű, mackós alkatú férfi, aki fölül a büntetés-végrehajtásban rendszeresített egyenruhát, lábán pedig dr. Zádori papucsát viselte.

– Amikor először jöttél be beszélőre ehhez a majomhoz, már akkor láttam rajtad, hogy talpraesett nő vagy – mondta.

– Ne bántsd őt, jó ember a maga módján – feddte meg az asszony, miközben a hajába simított. – ennél valamit?

– Az biztos, hogy holnap nem áll meg előttem az a hülye, aki pont ma kiengedte – mondta válasz helyett a fegyőr. – Mit akarsz, szökési kísérlet miatt ráveressek még valamennyit?

– Rendben. Talán néhány hónap még jár nekünk – válaszolta az asszony, és szorosan átölelte új szerelmét.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.