A nyugdíjas és a halál

2018-11-02
712 olvasó

Bugybenák Lajos negyvenéves korában elhatározta, hogy kieszi vagyonából az államot. Azzal kezdődött minden, hogy hazajött a munkából és nem gyújtott rá. Sem ebéd előtt, sem ebéd után. Az asszony és a két gyerek szinte kórusban kérdezte, hogy mi történt, miért nem szív, pedig tegnap még gyárkéményt készültek róla elnevezni. Mától nem cigarettázok többet, mondta Lajos, harsány röhögést váltva ki a környezetéből, mert mindnyájan tudták, mennyit kínlódott már a kudarcot kudarcra halmozó leszokásokkal.

De az elhatározást tett követte, sőt, tettek. Lajos nemcsak a cigarettát hajította ki az életéből, hanem a tranzitzsírokat is, és ami igazán furcsa volt, felhagyott a paradicsom sózásával, ami faluhelyen legalább annyira feltűnő, mint gatyában menni a vasárnapi misére. Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, mi okozza ezt az elfajultságot: egy kocsmai beszélgetés során nyíltan bevallotta, hogy a bűn szeretni való eltévelyedés ahhoz képest, ahogy ő utálja ezt a rendszert. Vagy, hogy pontosak legyünk: a rendszerváltozást. Miért kellett szétcseszni azt, ami működött? És mi ez az új módi a piacgazdasággal meg a kollektív szerződéssel? Menjen a francba az is, aki ezt az egészet kitalálta, hőzöngött, majd rátért annak részletezésére, milyen tervet eszelt ki a rendszer megdöntéséhez. Tudta, hogy egyedül nem csinálhat nyarat, de meggyőződéssel hitte, hogy egyre többen csatlakoznak majd hozzá, mert rájönnek, a régi szép idők visszahozásának igenis van realitása.

A kulcs nem más, mint a nyugdíjrendszer, mondta az elvtársi kort idéző hevülettel. Ha sokáig élnek sokan az államkasszából, az kiüresedik, a hatalom pedig meginog, és összeomlik. És mit gondoltok, miként lehet elérni azt, hogy sokan éljenek sokáig az államkasszából?

A cimborák nem tudták a választ, de Bugybenák Lajos pontosan ilyen hozzáállásra számított: Természetesen hosszú, egészséges élettel!, kiabálta, hogy csak úgy zengett. Ki kell szűrni az életünkből minden káros elemet, hogy nyolcvan, kilencen évig éljük, mert akkor, és ezt bizton mondom néktek, ki fogjuk enni vagyonából az államot!

Tetszett ez a beszéd az amúgy is nosztalgiabalos társaságnak, ezért felváltva kiáltottak vivátot meg no pasaránt, sőt volt, aki egy kubai vendégmérnöktől szerzett tudását villogtatva Hasta la siempre victoriát kurjantott, amire az ugyancsak kubai munkástársakkal rendelkezők kórusban vágták rá, hogy: Viva el prezidente Che Guevara!

Bugybenák Lajos ezt követően kapott igazán vérszemet. Az még hagyján, hogy fölhagyott az olyan káros szokásokkal, mint amilyen az ivászat meg a dohányzás, viszont merev kézzel tolta el magától a töltött káposztát is, hogy a többi, vörös húsokkal fertezett étkekről ne is beszéljünk. Mivel a munkahelye, a városszéli téglagyár nem elégítette ki az egészségmegóvással kapcsolatos elképzeléseit, fölmondott és beállt postásnak, mert úgy hallotta, a mozgás – ezen belül pedig a gyaloglás – jót tesz a szívnek. Rövidesen fogyott is vagy húsz kilót, ami őszinte megdöbbenést váltott ki azokból, akik nem találkoztak vele napi rendszerességgel.

De az egészséges élet olyan, mint az atombombát működtető láncreakció: nincs benne megállás. Bugybenák Lajos életében is egyik prevenció maga után vonta a másikat, míg végül elvált, otthonából kiebrudalt emberként a posta alagsorában találta magát. Itt tengődött az avas szagú kézbesítetlen levelek között, akik egyedüli társaiként osztoztak vele a vállalt küldetésben. A kollégái afféle szent őrültnek tartották, akivel nem lehet és nem is érdemes vitatkozni. Tudták róla, hogy rögeszmésen utálja a rendszert, és még rögeszmésebben várja a nyugdíjazásának napját, hogy végre beteljesíthesse a küldetését. De hogy addig se rontsa el az étvágyát, Lajos szinte nem is evett, úgyhogy, ha valóban létezik fénnyel táplálkozás, ő jutott el legmesszebbre az odáig vezető úton.

Ámde nemcsak az Európai Uniónak, az egészséges életmódnak is vannak határai, és ezek az utóbbinál sem mindig védhetőek. A lassan aszkétává fogyó Bugybenák Lajosból az ötvenes évei vége felé egy magányosan bolyongó szellem lett, aki bágyadt Belphegorként lézengett a posta kusza pincerendszerében. Ki tudja, honnan származó és mikor keltezett levélkötegek hevertek itt szerteszét, nem beszélve az evolúciós fejlődés során szintet ugró, elfelejtett csomagokról. Normális ember nem is merészkedett ide, még akkor sem, ha történetesen postásnak teremtette az Isten. Bugybenák Lajost gyakorlatilag itt tartotta vesztegzárban a hivatal, mintegy beletörődve abba, hogy a minisztériumokhoz, államhivatalokhoz hasonlóan nekik is van egy szelíd őrültjük, ám ő, az előbb említett intézményekkel ellentétben, hál’ istennek nincs hatalmi pozícióban.

A nevezett okok miatt Lajos sem munkaköri leírással, sem főnökkel nem rendelkezett, és arról is, hogy életben van csak az évente ismétlődő orvosi vizsgálatok eredményéből szereztek tudomást. A doktor ilyenkor mindig bemerészkedett hozzá, hogy vért, vizeletet és ondómintát vegyen tőle. Utóbbiról később kiderült, hogy nem kellett volna, de a doktor régi falusi eufemizmussal élve kissé rendetlen ember volt, így a modern trendek miatt elnézték neki ezt az oldallépést.

Azon viszont senki sem csodálkozott, hogy Bugybenák Lajos leletei abszolút rendben voltak. Az alagsorban eltöltött évei alatt három postai vezért kapott infarktust, kilenc levélszortírozót ütött meg a guta, és hat tolóablakos alkalmazott bénult meg teljesen vagy részlegesen agyérgörcs miatt. Egy kimutatás azt is feltárta, hogy a postai dolgozók mozgásmennyisége az ezredfordulót követően annyira lecsökkent, hogy hozzájuk képest az éti csigák is hosszútávfutónak számítottak. Ennél abszurdabb tragédiát a tanulmány készítői el sem tudtak képzelni.

A jelentés természetesen Lajoshoz is eljutott, és ő olyan jó kedvű lett tőle, hogy odafönt vízvezeték szerelőt hívtak, mert azt hitték a főnyomócsővel támadt valami baj. Mégsem lehet azt mondani, hogy hősünk maradéktalanul élvezte az egészséges élet adta örömöket. Hiába volt szikár és vízmentes, hiába ágaskodott a vesszeje, mint egy villanypózna, arra vágyott, hogy az elhúzódó önmegtartóztatás véget érjen, és leülhessen az állami nyugdíj képletesen vett terített asztalához. Lajos agya ugyan összement, de nem volt annyira hülye, hogy eltorzulva lássa maga előtt a valóságot. Tisztában volt azzal, hogy a nyugdíj nem a lukulluszi lakomát idéző jólétet jelenti, hanem a hosszú, kitartó majszolást, és ez egyáltalán nem volt számára baj. Azok után, hogy ilyen szépen rendbe tette a testét, minden esélye megvolt rá, hogy százhúsz évig éljen, és ennyi idő alatt az a kisnyugdíjas is megfingatja az államot, akinek csak kenyér meg savanyú alma kerül az asztalára.

De aki vár az kivár, mondták az ókori görögök, amikor a kanyarban fölbukkanó maratoni futót lesték. Türelmesek voltak, és ezt jól tették, mert a futó, rangos médiaeseményt teremtve, a karjaik közt lehelte ki a lelkét. Érdekes párhuzam ez, hiszen Lajos a nyugdíjazása előtti években már komplett Iron Man versenyeket gyűrt végig – titokban, hogy a posta vezetése meg ne tudja –, miközben ő is az athéniakhoz hasonló nyughatatlansággal várta a levelet hozó hírnököt. A pincerendszerben jártas vagy csak tájékozottabb alkalmazottak egyetértettek abban, hogy Lajos eszméletlenül jó bőrben volt, amikor végre hatvannégy évesen megkapta azt a bizonyos végzést, így végképp nem értette senki, hogyan történhetett meg az, ami megtörtént.

Az eset rekonstruálására csupán egymásnak ellentmondó tanúvallomások állnak rendelkezése, ezért foglalkozni velük nem is érdemes. Elég az hozzá – és ebben mindenki egyetért –, hogy azon a bizonyos napon Lajos a pincéből egy szál ágyékkötőben rohant föl a hivatalba, és egy cetlit lobogtatva azt kiabálta: Heuréka, heuréka!  Aztán, mire az álmatag tekintetű hivatalnokok odanézhettek volna, a szívéhez kapva összeesett és meghalt. Az ilyen esetben szükséges kórbonctani jelentés csupán annyit derített ki, hogy a túláradó öröm akkora löketet indukált a vérkeringésében, hogy gyakorlatilag megszakadt tőle a szíve. A posta azóta is a saját halottjának tekinti.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL