Eggyel több gyertya

2015-11-04
790 olvasó

Az öreg minden évben felment Pestre. Mióta nem járt dolgozni, pontosan 4-én. Előtte meg amikor még volt munkája, Mindszentek körül. Nemsokára hatvan éve. Ritkán volt, hogy muszájból ki kellett hagyni egy alkalmat, akkor egész évben sajgott a szíve, mint egy elveszett kéz vagy láb után a fantom fájdalom. Olyankor gyertyákat – vagy ahogy kedvesanyja mondta, „fényeskéket” – égetett, kitette az ablakba. Lássa más is, hogy ő nem felejt. Volt, amikor nagyon nézték a temetőket, meg igazoltattak is nemegyszer. Ő kiválasztott egy sírt, szegény kislánynak – élt 9 évet – vakvéletlenül az volt a családneve, mint az ő anyjáé. Gyertyákat gyújtott a sírocskán, kis ibrikbe kék színű virágot vitt, elásta a közepébe. Mindig csak kéket. Kék volt a parolijuk színe, ezt se lehet feledni. Úgy a hatvanas évek elején két civilruhás rendőr lépett oda, hogy miért ilyen sok gyertyát hozott, meg kije neki ez a gyermek. Hangosak voltak, egyikük kövér pocakján megfeszült a kabát, a kezét zsebre dugva unottan ácsorgott, barna félcipőjére ráragadt az agyag, ahogy rugdalta a halmocska szélét. Ő meg elmondta szép nyugodtan, hogy nagy a család, de csak neki van érkezése jönni, hát ezért. Az igazolványában látták az anyja nevét meg elolvasták a síron lévőt is, nem is vegzálták tovább.

Sokáig nem tudta, hol keresse a többieket. Volt, akiről tudta a biztosat: börtönben volt vagy túl a határon, vagy meghúzódva élt valami eldugott kis városkában. Vagy tanyán, mint ő. Akiket itt hantoltak el a nagytemetőben,azokról is tudtak, hiába titkolták. Ha ismerős arcot láttak, még csak nem is biccentettek, nehogy feltűnjön. Vigyázni kellett. A gyász és a félelem egy tőről fakad.

– Az az idő már elmúlt – gondolta, és nézte a vonatablak mellett elsuhanó tájat. Mintha hó esett volna a kopasz ágakra, dermedt/fehér volt minden. A kertek végében avart égettek, a fanyar szag beszivárgott a kupéba.  A pályaudvar előtt a dédunokája  várja, kocsival. Ő vette neki amikor egyetemista lett, hát megteszi öregapjának, hogy kiviszi a temetőbe. Ott meg együtt mennek ki a katonás rendben álló sírokhoz. A bajtársai. Ő egyenként elolvassa az ismerős neveket – a halálozási dátum meg a rang egyforma, mint ahogy egyformák a sírkövek is –, s letesz egy-egy gyertyát, meg egy szál kék virágot, olyan kertben szedett egyszerűt.

Eggyel több gyertya volt nála. A dédunoka – orvosira jár – fázósan toporgott mellette, és nem értette a felesleges gyertyát, rá is kérdezett.

– Ez az enyém – mondta az öreg –, mert lehet, hogy többet nem jövök. A parcella szélére állította, meggyújtotta, nézte, ahogy hajlong a láng, majd a föld fölé hajlik és elalszik, kis füstcsíkot rajzolva a levegőbe. – Mehetünk – mondta csendesen, és hajlott háttal lassan elindult a szépen rendben tartott úton.

A feltámadt szél sárga levélszőnyeget terített a lába elé.

(A fotóillusztráció Salánki Anikó munkája)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

1 Comment Leave a Reply

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL