Egy cserépedény kincsekkel

Valaki letett a küszöböm elé egy cserépedényt, tele kincsekkel. Hogy ki lehetett, nem mondom meg. Talán manó, talán tündér, talán egy őrült milliomos. Mindegy ez már, a lényeg, hogy hozzám került a csupor, tele kincsekkel. Letettem a konyhaasztalra, és hívtam a feleségemet, hogy vegye szemügyre, mert mint az asszonyok többségének, neki is van tehetsége az értékbecsléshez. Tudatos vásárló, mobillal a kezében böngészget a SPAR-ban, hogy mást ne mondjak.

Szóval néztük, forgattuk azt a csuprot, tele kincsekkel, és arra jutottunk, hogy jól jött. Máskor sem fölösleg egy ekkora ajándék, most meg pláne, amikor nehéz időket élünk. Rögtön eszünkbe is jutott néhány tétel, amit megvehetnénk. Cipő, télikabát új rekamié az asszonynak, kertes ház, sportkocsi, űrhajó, nekem.

Amíg ezen tűnődtünk, és közben kávézgattunk, átjött a szomszédból Lajos bácsi. Nem volt ebben semmi szándékos, máskor is be szokott térni egy felesre, vagy egyéb potyára. Leültettük az asztal mellé, és kértük a tanácsát, elvégre az átkosban fontos közjogi méltóság volt, merthogy börtönőrként tevékenykedett. Sok tapasztalattal jár az ilyen, kapásból meg tudta például mondani bármelyik szobáról, hogy hány akasztófa fér el benne egymás mellett. Kincsekkel teli cserépedényt viszont most látott először életében, ezért olyan lekezelően bánt vele, mint a maják a kerékkel. Azt mondta, ha neki egy dzsinn kincsekkel teli cserépedényt tenne a küszöbére, nem a legolcsóbb pálinkájával vendégelné meg az alkalmi vendéget, az hétszentség. Megértettem a célzást, és elővettem a kredencből azt a kisüstit, amit a fiam keresztelőjére tettünk félre még hetvenegyben. Aztán már csak iszogattunk, meg politizáltunk, mert ez a kincs dolog mindnyájunknak új volt, és mint témát nemigen tudtuk kimeríteni.

Estefelé, amikor Lajos bácsi végre hazatántorgott, az asszonynak eszébe jutott, hogy lemehetnénk a SPAR-ba, és bevásárolhatnánk a kincsből a hétvégére. A póréhagyma most különben is akciós. Azt mondtam, talán meg kéne nézni, hogy áll jelenleg a kincs árfolyama, de az asszony lehűtött, hogy ne legyek pitiáner.

A nagyobb bevásárlókocsit húztuk, mert abba sok minden belefér, és meglehetősen vidámak voltunk. De amikor az egyik árufeltöltőt megkérdeztem, hogy melyik kasszánál lehet kinccsel fizetni, és azt mondta, a hatosnál, egy szemvillanás alatt elszállt a jókedvem. A hatosnál torlódott a legnagyobb sor. Mi ez?, mondtam az asszonynak. Ma mindenki kinccsel fizet?

A gyanúm beigazolódott: a nép csak úgy szórta ki a bukszájából a sok kincset. Pattogtak a gyöngyök, a gyémántok, szerteszét gurultak az ékkövek. Ezt teszi az infláció, mondta valaki és bár nagy kedvem lett volna vele vitatkozni, inkább hallgattam. Mert hát való igaz: micsoda dolog az, hogy egy rubintokkal dísztett, tizennyolc karátos arany karperec lassan már egy rozsdás bilincset sem ér?! Hol vannak azok az idők, amikor az ember fogott egy öntöttvas béklyót, és leszaladt vele a sarki közértbe cigarettáért meg sörért? Még kapott is vissza néhány láncszemet.
Ezen morogtam, miközben a pénztáros teljesen kiürítette a kincsekkel teli cserépedényt, de az üres csuprot legalább visszaadta. Hazahoztuk, mert van füle, így megteszi majd éjjeli edénynek a mostaninál ínségesebb időkben.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.