Egy délután Mosztárban

A középiskolás évek után mégis eljutottam ebbe a különleges világba, de akkor már nem örültem neki. Katonai behívóval utaztam el Travnikba, egy Bosznia közepén fekvő kisvárosba, és négy hónapig ott is maradtam. Innét a néhány tucat kilométerrel északabbra fekvő, a magyar fülnek eléggé bizarrul hangzó Banja Lukára kerültem, ahonnét tizenegy hónap alatt csak egyszer látogathattam el Szarajevóba, Mosztárba pedig soha. Semmilyen hiányérzés nem motoszkált bennem emiatt, de azt azért megfogadtam, hogy civilként egyszer még visszajövök, és alaposabban is körülnézek. Ebből egészen mostanáig nem lett semmi.

Mosztárról látatlanból is tudtam, hogy különleges hely. A Neretva folyó itt bújik ki a közép-boszniai hegyek közül és hasal rá a tengerig húzódó síkságra. A város egyik része a hegylábakhoz tapadó sziklapadokon, másik része a síkságon fekszik. Nem könnyű megállapítani, hogy az óvárost körbefolyó vizek a patakokra és zuhogókra bomlott Neretvából válnak-e ki, vagy ezek a zuhogók és patakok ömlenek bele később a Neretvába, de ez nem is igazán fontos. A legújabb időkig – úgy tizenöt, húsz évvel ezelőttig – Mosztár nemcsak lélekemelően szép, hanem gazdag is volt, aminek ékes bizonyítéka, hogy a polgárháború kitörésekor e város birtoklásáért folytak a legkegyetlenebb harcok (akkoriban nagyjából fele-fele arányban lakták katolikus horvátok és muzulmán bosnyákok). A boldog békeidőkben olyan volt ez a hely, mint az Ezeregyéjszaka meséinek díszlete, vagy mint egy Bosznia szívébe települt miniatűr Párizs. A merész ívű öreghíd nemcsak a helyi festőket, hanem a világcsavargókat is megihlette. Áldhatta is a jó sorát az, akinek itt adott lakóhelyet a Jóisten.

Ehhez képest az Úr 2008-ik esztendejében Mosztár a fásultság és a szomorúság városa. A dél felől ideérkezőknek először a város horvát oldalán, a Siroki Brijeg csúcsán álló fehér kereszt tűnik a szemébe. Olyan pirinyónak látszik, mint a műanyag gyertyatüske a dobostortán, de ez a látvány ne tévesszen meg senkit: a kereszt harminc méter magas és vasbetonból van. Azt is gondolhatnánk, hogy az itteni horvátok – akik 1993-ban nemes egyszerűséggel hátba támadták addigi szövetségesüket, a bosnyák muzulmánokat – hitbuzgósága az eget ostromolja, de az óvárosba érve kiderül, hogy egészen másról van szó. A még mindig nagy számban föltünedező romos épületek között egy irdatlan vasbetonkolosszus pöffeszkedik. Építői azzal sem törődtek, hogy a zsaluzás nyomát eltüntessék róla, a díszítés meg az egyéb kiegészítők hiányáról nem is beszélve. Az építmény szinte szétfeszül az erőtől és a hivalkodó magabiztosságtól. A mellette álló torony is mintha tömör betonból lenne, de megléte már sejteti, hogy itt bizony egy templommal állunk szemben, ami nem annyira a keresztény szeretetről, mint amennyire a fenyegetésről tesz tanúbizonyságot.

Ez a templom azzal a nem titkolt szándékkal épült, hogy bombabiztos fedezékként szolgáljon egy jövőbeli háborúban. Némi belemagyarázással talán az erdélyi erődtemplomokhoz lehetne hasonlítani, de azoknak lelkük van, ennek pedig nincsen. Ebből a túlmértezett légóbunkerből és a hozzácsapott lövegtoronyból a szinte már eszelős rettegésen kívül nem sugárzik semmi. Ezzel a templommal a horvátok azt vágják a Neretva túlsó partján lakó, elárult és hátba támadott muzulmánok szemébe, hogy a háborúnak még egyáltalán nincs vége. Durva és otromba építményükkel ugyanúgy terrorizálják őket, ahogy egy szuperhatalom fenyegetőzik a katonai parádén fölvonultatott interkontinentális rakétáival.

A betontemplom mellől két perc kényelmes sétával juthatunk el a szebb és forgalmasabb napokat látott bazársorra, amely vadonatúj, de fényesre koptatott járóköveivel, és szemet bántó turistamentességével egyszerre zavarba ejtő és erőltetett. A köveken száraz napos időben is csak óvatosan lehet közlekedni, mert a koptatás túl tökéletesre sikerült. Ezek után már nem is annyira a kíváncsiság, mint inkább az ismeretlen iránt érzett szorongás visz ki bennünket a bazár végébe torkolló öreghídra. A háború előtt ez az építészeti remekmű olyan turistalátványosság volt, mint amilyen pl. a pisai ferde torony, de 1993 novemberében a horvátok addig lőtték, amíg össze nem roskadt. A híd nélkül Mosztár olyan volt, mint egy száj, amelyből puskatussal kivertek minden fogat, ezért nem lehetett kétséges, hogy az amúgy is rossz lelkiismeretű külföld be fog szállni az újjáépítésébe. Ennek ellenére majd’ tíz évet kellett várni, hogy a nagyrészt eredeti darabjaiból rekonstruált öreghíd ismét összekösse Mosztár keleti és nyugati részét.

Ha nem foglalkozunk a közelmúlt történéseivel, és nem bántják a szemünket a közeli épületeken még mindig szembetűnően ásítozó gránátnyomok, akkor meg lehetünk elégedve a fölújított öreghídtól. Szikrázóan fehér íve nem hagy maga után semmi kívánni valót, pedig az építészeknek régi fotókról és festményekről kellett kibogarászniuk a részleteit. A művelet olyan jól sikerült, hogy szinte meghaladja a tökéletesség határvonalát. A folyóból kiemelt eredeti darabok harmonikusan illeszkednek az újakhoz, a fölfelé vezető grádicsok éle pedig annyira megkopott, mintha évszázadok óta járkálna rajtuk a nép. Csakhogy erről szó sincs. Ez a híd már nem az, amelyiket egy bizonyos Mimar Hajrudin épített 1566-ban, hanem csak egy bántóan valósághű kópia, ami ha nem itt, és nem a megbékélés nemes céljából jött volna létre, akkor nem lehetne más, mint egy ügyes hamisítvány.

Furcsa érzés átkelni ezen a hídon és lenézni az örökké zöld vizű Neretvára. Mintha olyasmihez vállalnánk a cinkosságot, amit egyébként mélyen elítélünk és megvetünk. Másutt és más körülmények között ezt biztosan a szégyenkezéssel tartana rokonságot, de itt ez is csak mesterkélt, hatásvadász póz lenne, mert hiszen fogalmunk sincs arról a rengeteg borzalomról, ami tizenöt éve itt végbement. A muzulmán oldalon, a házak közé szorult apró tereken és parkokban szinte nem találni mást, csak temetőt. Egy utcával a bazár fölött is van egy ilyen, vagy félezer sírral, ahol minden fejfán 1993 a halálozási dátum. Nem tiltja senki, de a lefényképezésük is mintha halottgyalázás lenne.

Az új öreghídon már megjelentek azok a fiatalok, akik néhány bosnyák márkáért a mélybe vetik magukat. Ott fényképezkednek a francia békefenntartók is, akik puskával a vállukon közlekednek, jelezve, hogy ez a polgárháborús ügy még egyáltalán nincs letudva. Nemrég, a foci EB idején, amikor a horvátok elbuktak a törökök ellen, kisebbfajta zavargás tört ki a két etnikum között. Könnyű kitalálni, hogy melyik városrész melyik csapatnak szurkolt.

Az ihletett szépségű, inspiráló hatású Mosztár mintha egy kicsit még mindig kómában lenne. Bent a városközpontban is rengeteg még az épületrom, és nem is mindig a legkisebb házak, hanem a szocializmus idején divatból emelt felhőkarcolók, a külkerületekben pedig mementóként ott sorakoznak a szikrázóan fehér sírköveket fölvonultató temetők. Nem tudom, miként lehet teljes és tevékeny életet élni ilyen háttér előtt, de a hideg szaladgál a hátamon, ha arra gondolok, mi minden lehet még a föld alatt. Most már nagyon hálás vagyok apámnak, hogy hetvenegyben nem írta alá azt a papírt, és nem faragott belőlem mosztári lakost.

Ha nem is sietve, de megkönnyebbülve jövök le a műanyagszerűen steril (új)öreg hídról, ahol egyébként már készülődik egy fiatal mutatványos, hogy a mélybe vesse magát. A társa a híd peremén le-föl járkál egy jókora bádogbögrével, és noszogatja a turistákat, hogy dobjanak bele pár garast. A ki tudja, honnét idesereglett népek zavartan mosolyognak, mintha nem értenék, miről van szó. Hát persze, hogy nem értik. Alig pár órát időznek csak itt – lehet, hogy vesznek a bazárban egy töltényhüvelyből készített golyóstoll szuvenírt – aztán elkotródnak a tenger, vagy az ugyancsak borzongató érzést gerjesztő Szarajevó felé. A mosztáriak pedig itt maradnak abban az időnélküliségben, ami néhány évtizede még a békével volt egyenértékű. Most pedig talán a várakozással.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.