Egy egészen közönséges nap Tenochtitlánban

Kancsal Puma korán felserkent, és rögtön elindult lámatejért az Örökké Virágzó Kaktuszok kertjébe, mert az ünnep előtt hatalmas forgatagra lehetett számítani. A Nap Által Meghágott Hold néven jegyzett fesztivál minden tizedik esztendőben köszöntött rá a városra. Ilyenkor elképesztő méreteket öltött vásárlási láz, a tolldísz-készítők és a testfestők pedig pudvásra keresték magukat.

Kancsal Puma abban a magabiztos tudatban vonult keresztül a Ketzalcoatl sugárúton, hogy ideje annyi van, mint a tenger, amit egyébként egyszer sem látott. Könnyűnek és érinthetetlennek érezte magát, nem is teljesen alaptalanul. Csúnya, görbe háta és egy trópusi betegség következtében kitarjagosodott bőre megmentette őt attól, hogy az áldozati oltáron végezze, így ha a rendőr megállította, és igazoltatta, csak felmutatta a mentességét bizonyító pecsétes papírt és már mehetett is tovább. A nagyobb ünnepek előtt rengeteg embert szedtek össze áldozati célokra, spontánul. Régebben, amikor még működött a háborús ipar, mindig volt elég hadifogoly, de a politikusok mostanában mintha megőrültek volna. Ahelyett, hogy a népigényt követve hadüzeneteket küldözgetnének, egymás után kötik a békeszerződéseket. A hadifogolypiac szinte már nem is létezik, aki pedig ebből a becsületes és tisztességes tevékenységből jutott betevőhöz, olcsó és silány importáruval kénytelen kucséberkedni. Nem csoda, hogy a minőségi hadifogoly ára fönt van az egekben, így az olyan selejtek, sem érezhetik már magukat biztonságban, mint amilyen Kancsal Puma. Pláne, ha a rituális kibelezés kerül szóba.

Megállt egy pékség előtt, és a magával hozott visszaváltható csuprot a fal tövébe helyezve vett egy finom, illatos burekot.  Ez a csemege nemrég jött divatba Tenochtitlánban. A szóbeszéd szerint bevándorlók hozták a Nagy Óceánon túlról, de az is lehet, hogy csak úgy, lepotyogott az égről. Az sem zavart senkit, hogy ezek a pékek olyan nyelvet beszéltek, amit azték ember meg nem érthetett. Gyakran mondogatták viszont azt, hogy csívsa, és ezt mindenki kedvességnek gondolta. Csívsa az anyád – mondta a pék, ami azt jelentette, hogy üdvözlöm a felmenődet. Kancsal Puma a túrós burekot preferálta, bár a csótányos és a papagájtollas sem állt távol az ízlésvilágától.

A finomságot majszolva lépkedett tovább. Mint mindig, a várost körbeölelő tó partján most is megállt. Nézegette egy kicsit az angolnahalászokat, akiket persze nem angolnahalászoknak hívtak, mert az, hogy „angol” nem jelentett semmit. A nevük hivatalosan vonagló kígyóhalvadászok volt, ám ezt mindenki hosszúnak találta, ezért inkább maradt az angolnászoknál.

De ha már itt tartunk, az inkábbról is ejtsünk néhány szót. Ez annak a konkurens birodalomnak volt a propagandisztikus beszivárgása, amely agresszív üzletpolitikájával mind nagyobb befolyás szerzett Tenochtitlánban. Olcsó, kötegelt sapkáikkal, pokrócaikkal ellehetetlenítették a honi textilipart, a médiában pedig brutális erővel nyomták a reklámot, hogy jóember inkább ezt vedd, mint amazt, mert emez inkább olcsó, mint amaz. Mindennek következtében az inkábbozás beépült a köztudatba.

Kancsal Puma szégyellte is, hogy az inkább eszébe jutott, mert alapjában véve jó hazafi volt, csakhogy az aztékábbat körülményesnek találta. Úgy hitte, gondolati szinten szabad kicsit bűnözni, legalábbis addig, amíg a nyomkövetővel felszerelt elektronikus médiát föl nem találják. Ezen, hogy nyomkövetővel fölszerelt elektronikus média mindig hatalmasat röhögött, mert ennek aztán nem volt semmi értelme. Amikor maniókagyökeret dinsztelt, azzal szórakoztatta magát, hogy halandzsaszövegeket gyártott. Ő ezt úgy nevezte, hogy rádió, de az is csak egy halandzsa volt, mert nevezhette volna például szomszédcukkolónak is. A halandzsa elterelte a figyelmét a munka unalmasságáról, a maniókagyökér dinsztelése ugyanis borzasztóan monoton, lélekölő tevékenység.

A Uitzopochtli út és a Tezcaltipoca utca sarkán megállt a kedvenc járműkereskedése előtt, és sóhajtva nézegette a legújabb, csúcskategóriás Jaguárokat. Ha egy ilyet magára ereszt az ember, legalább százhússzal repeszthet árkon-bokron át. Ám ezt a luxust csak a leggazdagabbak engedhetik meg magunkat, a hozzá hasonló kőhézag-mérők legfeljebb egy bakmacskát pörgethettek, vagy ha spórolnak, akkor egy használt veszett kutyát. Az ismerősei mind veszett kutyával hajtatták magukat: lustán, közömbös arccal trappolnak előle a sztrádán, ahogy mindenki más, aki havi fizetésből tengődik.

A város alaposan kirittyent az ünnep tiszteletére, pedig a vezetőség folyton azt paradicsommadarazza, hogy válság van. Azért nem szajkózhatja, mert ez a madár errefelé ismeretlen, így a vele végzett propaganda pusztában kiásott só lenne. Ám a programok között Kancsal Puma fölfedezett egy kifejezetten érdekeset: Különleges vasbemutató, olvasta a hatalmas, jól domborított kővésetet az alkalmi ornamentikán. Alatta kisebb ábrákkal ott sorakozott mindaz, amit erről az anyagról tudni érdemes. Állítólag nincs gyakorlati haszna, de vízben áztatva szép vörös színe lesz, ami még az aranynál is értékesebbé teszi. Ha ebből a misztikus anyagból lepottyant volna elébe az égből egy darab,  megvehette volna a legkorszerűbb, négyláb-meghajtású, automata váltós Jaguárt, és annyit csajozik vele, amennyit csak akar.

Ezen tűnődve ért az Örökké Virágzó Kaktuszok kertjébe, ahol a korai időpont ellenére is tekintélyes tömeg várakozott. Kissé bosszúsan állt a sor végére, mert hát nem is nagyon lehetett másra számítani. Sátoros ünnepek előtt a nép valósággal megzavarodik, amióta a Nap meghágja azt a hülye, áldozati szerepébe beletörődő Holdat. A várakozás unalmában leltárba vette az eszközeit: a nyakában ott lógott a rossz szellemek elűzésére szolgáló kazurámancs, ami a legutóbbi járvány óta mindenki számára kötelező volt. A fején olcsó kacagómadártoll sipka fityegett, a derekán pedig vékony bőrszíjon ott lógott a majomtök erszény, benne azzal a néhány apró féldrágakővel, ami a havi fizetéséből így, sokadikán még megmaradt. A hóna alá szíjazva a pártkönyve is megvolt, meg a Komszomol tagsági igazolványa is. Utóbbit nem biztos, hogy így nevezték, de a gyenge minőségű homokkő lapocskán eléggé megkopott a véset, tehát még ez is kijöhetett belőle. És végül, a bal kezében biztos fogással megvolt a botocska, amit azért tartott magánál, hogy kéznél legyen, ha netán le kell ütnie valakit.

Na, de a jobb keze üres volt! Hová lett belőle a tejesköcsög?! Ó, én boldogtalan!, csapott a homlokára, amikor a lámatejes kofánál éppen sorra került. Ott felejtettem a burekosnál, a fal tövében! Mi mást is mondhatott erre azon túl, ami a helyzet fonákságából adódóan kiforogta magát: csívsa az anyád!

Csakhogy a kofa is bevándorló volt, és pompásan megértette a kifejezés rejtett értelmét, aminek folyományaként úgy vágta hókon Kancsal Pumát egy sebtében előkapott akácfahusánggal, hogy a csattanástól pánikszerűen rebbentek föl a kertben tollászkodó keselyűk.

Talán még most is keringenek, ha le nem szálltak.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.